//Az alább következő novella címe sokak számára ismerős lehet, hiszen Kurosawa Rashomon című, méltán világhíres klasszikusa ugyanezt viseli. Nem is véletlenül...
Kurosawa filmje azonban több novella összegyúrásából keletkezett, így aki azt szeretné elolvasni, ne a Rasho-kaput válassza.
Ez a novella adja a film keretének hangulati elemét, így semmiképpen nem okoz csalódást azoknak sem, akik hasonló élményre vágynak.
Aki pedig nem ismeri a filmet, annak szívből ajánlom a megnézését - persze csak a novella elolvasása után - ígérem, hogy a film erős tempójú történetéből egyetlen csavart sem fed fel előre ez a kis történet! //
Ez a novella adja a film keretének hangulati elemét, így semmiképpen nem okoz csalódást azoknak sem, akik hasonló élményre vágynak.
Aki pedig nem ismeri a filmet, annak szívből ajánlom a megnézését - persze csak a novella elolvasása után - ígérem, hogy a film erős tempójú történetéből egyetlen csavart sem fed fel előre ez a kis történet! //
A Raso-kapu
Alkonyattájt történt. Szolgaforma ember várta a Raso-kapuban
az eső elálltát.
A széles kapuban rajta kívül egyetlen lélek sem állt, csak a vastag oszlopon - amelyről itt-ott lepattogzott már a vörös lakk - pihent meg egy tücsök. A Raso-kapu a népes Szuzsaku úton emelkedett, és várható lett volna, hogy a szolgán kívül még néhány vadászsapkás vagy tisztviselő-süveget hordó ember húzódjék alája. A szolga azonban egyedül ácsorgott a kapuban.
A legutóbbi két-három év alatt földrengés és forgószél, tűzvész és éhínség pusztított Kyoto városában. Hanyatlásnak indult a régi főváros. Öreg krónikák jegyzik fel, hogy törött Buddha-szobrokat és kegytárgyakat lakkjavesztetten és arany-ezüst díszüktől megkopottan halmoztak fel az utak mentén és árusítottak, mint - tűzifát. Ilyen körülmények között ki gondolt volna a Raso-kapu helyreállítására? A pusztulást kihasználva, rókák és rablók vertek tanyát a romok között. Lassan kialakult a szokás, hogy idecipelték a hullákat is, amelyekre senki sem tartott igényt. Napnyugta után senki sem tudott borzongás nélkül elhaladni a kapu előtt.
Ezzel szemben csapatosan keresték fel a környéket a varjak. Nappal szárnycsapások nélkül lebegve, éles károgással keringtek a kapu felett, alkonyatkor pedig olyan élesen váltak el a vörös színben lángoló égtől, mint egy-egy levegőbe hajított repcemag. Természetesen a kapuban heverő hullák húsát jöttek csipegetni. Most azonban - talán mert már későre járt az idő - egyetlenegy madár sem volt látható. Csak az itt-ott már málladozó lépcsőfokok - amelyeknek omladékaiban magasra burjánzott a gaz - fehérlettek az odatapadt varjúganéjtól.
A szolga a hetedik, a legmagasabb lépcsőfokon ült viseltes kék kimonójában, és bárgyún bámult az esőbe. Figyelmét egy nagy kelés kötötte le, ami a jobb arcán támadt.
Az író azzal kezdte az elbeszélést, hogy a szolga az "eső elálltát várta". Pedig az akkor sem tudott volna mihez fogni, ha kiderül az idő. Normális körülmények között persze a gazdája házába kellett volna visszatérnie, de ura négy-öt nappal azelőtt elbocsátotta. Hosszú éveken át állott szolgálatában, most mégis elküldte. És pontosan ugyanabból az okból, amit már említettünk: Kyoto gyors pusztulása miatt. A "szolga az eső elálltát várta" kifejezés helyett helyesebb tehát, ha azt mondjuk, hogy "az eső a kapu alá kergette a szolgát, akinek úgysem lett volna hová mennie".
De az időjárás is nagyban hozzájárult a férfi csüggedt lelkiállapotához. Mintha örök időktől fogva, örök időkig tartana az esőzés! Miközben félig öntudatlanul hallgatta a Szuzsaku útra hulló esőcsöppek koppanását, reményvesztetten kérődzött a gondolaton: miből fog jóllakni holnap.
A Raso-kapura zuhogó eső egyre sűrűsödött; zaja egyre messzebbre visszhangzott. Az alkonyi homály ráborította az eget a földre. A szolga feltekintett és látta, hogy kövér, fekete felhő akadt fenn a kaputető ferdén előrenyúló cserepein.
Nem válogathatott az eszközökben, ha kiutat akart találni, ha életen akart maradni. Ha finnyáskodik, éhen fordul fel a házak tövében vagy valamilyen útszéli árokban. Ide hurcolták volna, ebbe a kapuba, mint valami kivert kutya tetemét. Ha nem válogatna... a szolga gondolatai folyton ugyanabban a körben keringtek és a végén mindig ugyanoda tértek vissza.
"Ha nem válogatna..." - volt a következtetés, amelyhez hosszú fejtörés után vissza-visszajutott.
De ha be is látta, hogy nincs más kiút, és hogy a "nem-válogatás" a tolvajjá válást jelenti, a lopáshoz már nem volt elég bátorsága.
Más dolog: belátni, hogy nem válogathat az eszközökben és más: annyi bátorságot meríteni, amivel bebizonyíthatja saját magának, hogy a lopás az egyetlen kiút a számára.
A szolga nagyot tüsszentett, majd lassan felállt. Az alkonyodó Kyotóban annyira lehűlt a levegő, hogy vágyakozni kezdett a kályha melege után. A kapu oszlopai között ki- és besurranó szél éjszakai sötétséget hozott magával.
A vörös lakkoszlopon pihenő tücsök is elvándorolt már valamerre.
A szolga magasra rántotta a sárga ing felett viselt kék kimonó vállait, és behúzott nyakkal nézett körül. Elhatározta, hogy akárhogy is, de itt tölti az éjszakát, ha esőtől, széltől, emberi szemtől védett menedéket talál. Széles, vörösre lakkozott lépcső ötlött a szemébe, amely a kapu felett emelkedő toronyba vezetett. Ott fenn ember nem akad - legfeljebb hulla. Óvatosan, hogy a derekára övezett kard ki ne ugorjék a hüvelyéből, szalmapapucsos lábaival elindult felfelé.
Alig ért azonban - néhány másodperc múlva - az emeletre vezető széles lépcső közepére, amikor hiúz módjára meglapuló testtel és visszafojtott lélegzettel figyelni kezdett. Az emeletről tűzfény csillant le, és bizonytalanul világította meg jobb arcát, amelyen borostás szakálla szálai között vörösen duzzadt a mérges kelés. A szolga biztosra vette, hogy az emeleten legfeljebb holttesteket talál, de pár lépcsőfok után megállapította, hogy ott fenn valaki tüzet gyújtott, és a tűz fényét hol itt, hol ott lobbantja fel. A pókháló lepte mennyezeten imbolyogva tükröződött vissza a fakó, sárga láng. Ki lehet az, aki e viharos éjszakán tüzet gyújt a Raso-kapuban?
A szolga a gyík óvatosságával surrant fel a meredek lépcső legmagasabb fokára. Azután félelemtől remegve, laposra homorított testtel, és előrenyújtott nyakkal kémlelt be a torony belsejébe.
A Raso-kapu hírének megfelelően, valóban több hulla hevert a padlón úgy, ahogy odahajították őket. A tűz azonban keskenyebb sávot világított meg, mint a férfi gondolta, és így a holttestek számát nem tudta megállapítani. Csak azt látta, hogy meztelenek is, kimonót viselők is, nők és férfiak is akadtak közöttük. Tátott szájjal, kinyújtott karral hevertek a földön, és inkább agyagfiguráknak látszottak, mint valaha élő embereknek. Karjukon, mellükön meg-megcsillant a tűz bizonytalanul imbolygó fénye; többi részük homályba veszett: úgy feküdtek ott örök némaságban.
A szolgát a hullabűz arra kényszerítette, hogy az orrához kapjon. A következő pillanatban azonban lehanyatlott a keze a meglepetéstől: olyan erős érzés kerítette hatalmába, hogy a szaglóérzékét is elvesztette.
Térdelő emberi alakot vett észre a hullák között: szürke kimonót viselő, hajlott hátú, ősz hajú, majomszerűen sovány öregasszonyt. A banya jobb kezében égő fenyőágat tartott, és fürkészve figyelte az egyik - hosszú hajáról ítélve női - hulla arcát.
A szolga kíváncsisággal vegyes rémületében szinte lélegzetet venni is elfelejtett. Mint a régi krónikák szerzői írták volna: úgy érezte, hogy "égnek mered fején a haj, testén a szőr". A vénasszony fenyőcsóváját két padlókocka közé szúrta, két kezébe fogta a hulla fejét, amelyet eddig nézegetett, és olyan gonddal, ahogy a majomanya tetvezi kölykét, egyenként tépdesni kezdte a hajszálakat. A haj puhán engedelmeskedett a kézmozdulatoknak.
A férfiból, e jelenet láttán, egyszerre elszállt a félelem, és egyre növekvő gyűlölet fogta el az öregasszony iránt. Talán nem is a banya, hanem a Gonosz iránt érzett percről percre élesedő, fojtó haragot. Ha ebben a pillanatban valaki felteszi neki a kérdést - azt a kérdést, amelyen az előbb a kapu alatt vívódott -, hogy éhen haljon-e, vagy tolvajjá legyen, talán habozás nélkül az éhhalált választotta volna. Gyűlölete a Rossz iránt úgy lángolt fel benne, mint az égi fenyőcsóva, amelyet az öregasszony a padló fakockái közé tűzött.
A szolgának persze fogalma sem volt arról, miért tépdesi a banya a tetem haját. Logikai alapon tehát nem tudhatta, "jó" vagy "rossz" dologgal áll-e szemben. De már azt is megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy valaki e viharos estén a Raso-kapuban holtak hajszálait húzogatja. Azt már természetesen elfelejtette, hogy nem sokkal ezelőtt ő maga is lopásra határozta el magát.
Miután a bátorság visszatért a lábaiba, hirtelen felszaladt a lépcsőn, kirántotta a kardját hüvelyéből, és az öregasszony elé toppant.
A banya, mikor megpillantotta, úgy pattant fel a földről, mint a parittyából kilőtt kő.
- Hová futsz? - rivallt rá a férfi káromkodva, és karjával útját állta a hullák között botladozó, menekülni igyekvő nőnek, aki igyekezett őt félrelökni. A szolga azonban erőszakkal lefogta. A holttestek között némán, hangtalanul birkóztak egymással. A harc kimenetele egy percig sem volt kétséges. A szolga megragadta a nő karját - csirkelábszerűen sovány, csont és bőr kar volt - és erőszakkal hátraszorította: - Mit csináltál? Beszélj! Jaj neked, ha nem mondod meg!
Amikor a földre teperte a vénasszonyt, kirántotta a kardját, és az ezüstszürke acélt megvillogtatta a szeme előtt. A banya azonban hallgatott. Egész testében remegve, zihálva, tágra meresztett szemmel, amely szinte kiugorni látszott a szemgödréből, némán és makacsul hallgatott. A férfi rádöbbent arra, hogy a vén nő élete teljesen az ő kezében van, és ez a tudat pillanatok alatt lehűtötte a szívében lángoló haragot. Nem maradt más belőle, mint a bevégzett munka feletti öröm érzése.
- Én nem a rendőrségtől vagyok - mondta csendes hangon, és lenézett az asszonyra. - Csak egyszerű járókelő, aki véletlenül elmentem a kapu mellett. Nem foglak megkötözni, ne félj. De mondd meg, hogy mit csináltál itt fenn a toronyban.
A banya még tágabbra meresztette szemét, amely a vörös szemhéj alatt olyan élesen kémlelte a férfi arcát, mint valami ragadozómadár szeme. Azután mozgatni kezdte az orrával szinte egybeolvadó cserepes ajkát, mintha valamit forgatna a szájában. Látszott, hogy mozog fel és alá vékony nyakában a gégecső. Varjúkárogásként tört fel torkából a ziháló hang:
- Ki... kihúzom a haját... a haját... hogy parókát csináljak belőle.
E hétköznapi magyarázat, amely olyan éles ellentétben állt a banya diabolikus jellegével, csalódást okozott a férfinak. Ugyanakkor az előbb érzett felháborodás megvetéssel keveredett a szívében, és elnyomta benne a félelmet. Az öregasszony, aki egyik kezében még ott szorongatta a kirángatott, hosszú hajszálakat, úgy látszik, átérezte a férfi hangulatváltozását, mert el-elcsukló, rekedt hangon panaszkodni kezdett:
- Talán bűnös dolog a holtak haját kihuzigálni. De azok, akik itt hevernek, nem érdemelnek jobbat. Ez a nő, akinek a hajszálait kiszedtem, megszárított és összevágott kígyóhúst adott el az őrök kaszárnyái közelében, és azt állította, hogy szárított halat árul! Még most is ott árusítana, ha a járvány el nem vitte volna! Az őrök meg dicsérték portékája ízét. Nem hiszem, hogy ez a nő rosszat cselekedett volna ezzel. Így kellett tennie, mert különben éhen halt volna! Talán nekem is megbocsátaná, hogy parókát akarok csinálni holta után a hajszálaiból, hiszen tudná, hogy a betevő falatért teszem...
A férfi hüvelyébe dugta kardját, és bal kezét a kardmarkolaton nyugtatva, jobb kezével a mérges kelést tapogatva, hideg közönnyel hallgatta a vénasszony mormolását. A banya szavaira egyszerre bátorság gyúlt a szívében: az a bátorság, ami az előbb, a kapu tövében még hiányzott belőle, és ami éppen ellenkezője volt annak az érzésnek, ami az öregasszony leteperésére kényszerítette. Teljesen megszűnt számára a probléma: az éhhalált válassza-e vagy a tolvajlást.
- Ahá, szóval így állunk! - mondta gúnyosan, amikor az öregasszony befejezte mondókáját. Azután előrelépett, önkéntelenül abbahagyta a kelés tapogatását, és torkon ragadta a nőt.
- Szóval, akkor nekem is szabad rabolni! Hiszen különben éhen halnék! - kiáltotta élesen.
Hirtelen letépte róla kimonóját, és a holttestek közé lökte az öreg nőt, aki kétségbeesetten igyekezett belekapaszkodni a lábaszárába. Négy-öt lépéssel már a lépcsőhöz is ért. Hóna alatt a lopott szürke kimonóval egy szempillantás alatt lefutott a fokokon, és eltűnt az éjszaka homályában.
A banya egy darabig holtként hevert a holtak között. Azután felemelte kiaszott testét. Sóhajtozva és nyöszörögve, az égő fenyőág-csóva fényénél a lépcsőig vonszolta magát, azután arcába hulló gyér, ősz haja alól lekémlelt a kapuba, az Éj üres, fekete barlangjába.
A szolga lépteit elnyelte a Semmi.
A széles kapuban rajta kívül egyetlen lélek sem állt, csak a vastag oszlopon - amelyről itt-ott lepattogzott már a vörös lakk - pihent meg egy tücsök. A Raso-kapu a népes Szuzsaku úton emelkedett, és várható lett volna, hogy a szolgán kívül még néhány vadászsapkás vagy tisztviselő-süveget hordó ember húzódjék alája. A szolga azonban egyedül ácsorgott a kapuban.
A legutóbbi két-három év alatt földrengés és forgószél, tűzvész és éhínség pusztított Kyoto városában. Hanyatlásnak indult a régi főváros. Öreg krónikák jegyzik fel, hogy törött Buddha-szobrokat és kegytárgyakat lakkjavesztetten és arany-ezüst díszüktől megkopottan halmoztak fel az utak mentén és árusítottak, mint - tűzifát. Ilyen körülmények között ki gondolt volna a Raso-kapu helyreállítására? A pusztulást kihasználva, rókák és rablók vertek tanyát a romok között. Lassan kialakult a szokás, hogy idecipelték a hullákat is, amelyekre senki sem tartott igényt. Napnyugta után senki sem tudott borzongás nélkül elhaladni a kapu előtt.
Ezzel szemben csapatosan keresték fel a környéket a varjak. Nappal szárnycsapások nélkül lebegve, éles károgással keringtek a kapu felett, alkonyatkor pedig olyan élesen váltak el a vörös színben lángoló égtől, mint egy-egy levegőbe hajított repcemag. Természetesen a kapuban heverő hullák húsát jöttek csipegetni. Most azonban - talán mert már későre járt az idő - egyetlenegy madár sem volt látható. Csak az itt-ott már málladozó lépcsőfokok - amelyeknek omladékaiban magasra burjánzott a gaz - fehérlettek az odatapadt varjúganéjtól.
A szolga a hetedik, a legmagasabb lépcsőfokon ült viseltes kék kimonójában, és bárgyún bámult az esőbe. Figyelmét egy nagy kelés kötötte le, ami a jobb arcán támadt.
Az író azzal kezdte az elbeszélést, hogy a szolga az "eső elálltát várta". Pedig az akkor sem tudott volna mihez fogni, ha kiderül az idő. Normális körülmények között persze a gazdája házába kellett volna visszatérnie, de ura négy-öt nappal azelőtt elbocsátotta. Hosszú éveken át állott szolgálatában, most mégis elküldte. És pontosan ugyanabból az okból, amit már említettünk: Kyoto gyors pusztulása miatt. A "szolga az eső elálltát várta" kifejezés helyett helyesebb tehát, ha azt mondjuk, hogy "az eső a kapu alá kergette a szolgát, akinek úgysem lett volna hová mennie".
De az időjárás is nagyban hozzájárult a férfi csüggedt lelkiállapotához. Mintha örök időktől fogva, örök időkig tartana az esőzés! Miközben félig öntudatlanul hallgatta a Szuzsaku útra hulló esőcsöppek koppanását, reményvesztetten kérődzött a gondolaton: miből fog jóllakni holnap.
A Raso-kapura zuhogó eső egyre sűrűsödött; zaja egyre messzebbre visszhangzott. Az alkonyi homály ráborította az eget a földre. A szolga feltekintett és látta, hogy kövér, fekete felhő akadt fenn a kaputető ferdén előrenyúló cserepein.
Nem válogathatott az eszközökben, ha kiutat akart találni, ha életen akart maradni. Ha finnyáskodik, éhen fordul fel a házak tövében vagy valamilyen útszéli árokban. Ide hurcolták volna, ebbe a kapuba, mint valami kivert kutya tetemét. Ha nem válogatna... a szolga gondolatai folyton ugyanabban a körben keringtek és a végén mindig ugyanoda tértek vissza.
"Ha nem válogatna..." - volt a következtetés, amelyhez hosszú fejtörés után vissza-visszajutott.
De ha be is látta, hogy nincs más kiút, és hogy a "nem-válogatás" a tolvajjá válást jelenti, a lopáshoz már nem volt elég bátorsága.
Más dolog: belátni, hogy nem válogathat az eszközökben és más: annyi bátorságot meríteni, amivel bebizonyíthatja saját magának, hogy a lopás az egyetlen kiút a számára.
A szolga nagyot tüsszentett, majd lassan felállt. Az alkonyodó Kyotóban annyira lehűlt a levegő, hogy vágyakozni kezdett a kályha melege után. A kapu oszlopai között ki- és besurranó szél éjszakai sötétséget hozott magával.
A vörös lakkoszlopon pihenő tücsök is elvándorolt már valamerre.
A szolga magasra rántotta a sárga ing felett viselt kék kimonó vállait, és behúzott nyakkal nézett körül. Elhatározta, hogy akárhogy is, de itt tölti az éjszakát, ha esőtől, széltől, emberi szemtől védett menedéket talál. Széles, vörösre lakkozott lépcső ötlött a szemébe, amely a kapu felett emelkedő toronyba vezetett. Ott fenn ember nem akad - legfeljebb hulla. Óvatosan, hogy a derekára övezett kard ki ne ugorjék a hüvelyéből, szalmapapucsos lábaival elindult felfelé.
Alig ért azonban - néhány másodperc múlva - az emeletre vezető széles lépcső közepére, amikor hiúz módjára meglapuló testtel és visszafojtott lélegzettel figyelni kezdett. Az emeletről tűzfény csillant le, és bizonytalanul világította meg jobb arcát, amelyen borostás szakálla szálai között vörösen duzzadt a mérges kelés. A szolga biztosra vette, hogy az emeleten legfeljebb holttesteket talál, de pár lépcsőfok után megállapította, hogy ott fenn valaki tüzet gyújtott, és a tűz fényét hol itt, hol ott lobbantja fel. A pókháló lepte mennyezeten imbolyogva tükröződött vissza a fakó, sárga láng. Ki lehet az, aki e viharos éjszakán tüzet gyújt a Raso-kapuban?
A szolga a gyík óvatosságával surrant fel a meredek lépcső legmagasabb fokára. Azután félelemtől remegve, laposra homorított testtel, és előrenyújtott nyakkal kémlelt be a torony belsejébe.
A Raso-kapu hírének megfelelően, valóban több hulla hevert a padlón úgy, ahogy odahajították őket. A tűz azonban keskenyebb sávot világított meg, mint a férfi gondolta, és így a holttestek számát nem tudta megállapítani. Csak azt látta, hogy meztelenek is, kimonót viselők is, nők és férfiak is akadtak közöttük. Tátott szájjal, kinyújtott karral hevertek a földön, és inkább agyagfiguráknak látszottak, mint valaha élő embereknek. Karjukon, mellükön meg-megcsillant a tűz bizonytalanul imbolygó fénye; többi részük homályba veszett: úgy feküdtek ott örök némaságban.
A szolgát a hullabűz arra kényszerítette, hogy az orrához kapjon. A következő pillanatban azonban lehanyatlott a keze a meglepetéstől: olyan erős érzés kerítette hatalmába, hogy a szaglóérzékét is elvesztette.
Térdelő emberi alakot vett észre a hullák között: szürke kimonót viselő, hajlott hátú, ősz hajú, majomszerűen sovány öregasszonyt. A banya jobb kezében égő fenyőágat tartott, és fürkészve figyelte az egyik - hosszú hajáról ítélve női - hulla arcát.
A szolga kíváncsisággal vegyes rémületében szinte lélegzetet venni is elfelejtett. Mint a régi krónikák szerzői írták volna: úgy érezte, hogy "égnek mered fején a haj, testén a szőr". A vénasszony fenyőcsóváját két padlókocka közé szúrta, két kezébe fogta a hulla fejét, amelyet eddig nézegetett, és olyan gonddal, ahogy a majomanya tetvezi kölykét, egyenként tépdesni kezdte a hajszálakat. A haj puhán engedelmeskedett a kézmozdulatoknak.
A férfiból, e jelenet láttán, egyszerre elszállt a félelem, és egyre növekvő gyűlölet fogta el az öregasszony iránt. Talán nem is a banya, hanem a Gonosz iránt érzett percről percre élesedő, fojtó haragot. Ha ebben a pillanatban valaki felteszi neki a kérdést - azt a kérdést, amelyen az előbb a kapu alatt vívódott -, hogy éhen haljon-e, vagy tolvajjá legyen, talán habozás nélkül az éhhalált választotta volna. Gyűlölete a Rossz iránt úgy lángolt fel benne, mint az égi fenyőcsóva, amelyet az öregasszony a padló fakockái közé tűzött.
A szolgának persze fogalma sem volt arról, miért tépdesi a banya a tetem haját. Logikai alapon tehát nem tudhatta, "jó" vagy "rossz" dologgal áll-e szemben. De már azt is megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy valaki e viharos estén a Raso-kapuban holtak hajszálait húzogatja. Azt már természetesen elfelejtette, hogy nem sokkal ezelőtt ő maga is lopásra határozta el magát.
Miután a bátorság visszatért a lábaiba, hirtelen felszaladt a lépcsőn, kirántotta a kardját hüvelyéből, és az öregasszony elé toppant.
A banya, mikor megpillantotta, úgy pattant fel a földről, mint a parittyából kilőtt kő.
- Hová futsz? - rivallt rá a férfi káromkodva, és karjával útját állta a hullák között botladozó, menekülni igyekvő nőnek, aki igyekezett őt félrelökni. A szolga azonban erőszakkal lefogta. A holttestek között némán, hangtalanul birkóztak egymással. A harc kimenetele egy percig sem volt kétséges. A szolga megragadta a nő karját - csirkelábszerűen sovány, csont és bőr kar volt - és erőszakkal hátraszorította: - Mit csináltál? Beszélj! Jaj neked, ha nem mondod meg!
Amikor a földre teperte a vénasszonyt, kirántotta a kardját, és az ezüstszürke acélt megvillogtatta a szeme előtt. A banya azonban hallgatott. Egész testében remegve, zihálva, tágra meresztett szemmel, amely szinte kiugorni látszott a szemgödréből, némán és makacsul hallgatott. A férfi rádöbbent arra, hogy a vén nő élete teljesen az ő kezében van, és ez a tudat pillanatok alatt lehűtötte a szívében lángoló haragot. Nem maradt más belőle, mint a bevégzett munka feletti öröm érzése.
- Én nem a rendőrségtől vagyok - mondta csendes hangon, és lenézett az asszonyra. - Csak egyszerű járókelő, aki véletlenül elmentem a kapu mellett. Nem foglak megkötözni, ne félj. De mondd meg, hogy mit csináltál itt fenn a toronyban.
A banya még tágabbra meresztette szemét, amely a vörös szemhéj alatt olyan élesen kémlelte a férfi arcát, mint valami ragadozómadár szeme. Azután mozgatni kezdte az orrával szinte egybeolvadó cserepes ajkát, mintha valamit forgatna a szájában. Látszott, hogy mozog fel és alá vékony nyakában a gégecső. Varjúkárogásként tört fel torkából a ziháló hang:
- Ki... kihúzom a haját... a haját... hogy parókát csináljak belőle.
E hétköznapi magyarázat, amely olyan éles ellentétben állt a banya diabolikus jellegével, csalódást okozott a férfinak. Ugyanakkor az előbb érzett felháborodás megvetéssel keveredett a szívében, és elnyomta benne a félelmet. Az öregasszony, aki egyik kezében még ott szorongatta a kirángatott, hosszú hajszálakat, úgy látszik, átérezte a férfi hangulatváltozását, mert el-elcsukló, rekedt hangon panaszkodni kezdett:
- Talán bűnös dolog a holtak haját kihuzigálni. De azok, akik itt hevernek, nem érdemelnek jobbat. Ez a nő, akinek a hajszálait kiszedtem, megszárított és összevágott kígyóhúst adott el az őrök kaszárnyái közelében, és azt állította, hogy szárított halat árul! Még most is ott árusítana, ha a járvány el nem vitte volna! Az őrök meg dicsérték portékája ízét. Nem hiszem, hogy ez a nő rosszat cselekedett volna ezzel. Így kellett tennie, mert különben éhen halt volna! Talán nekem is megbocsátaná, hogy parókát akarok csinálni holta után a hajszálaiból, hiszen tudná, hogy a betevő falatért teszem...
A férfi hüvelyébe dugta kardját, és bal kezét a kardmarkolaton nyugtatva, jobb kezével a mérges kelést tapogatva, hideg közönnyel hallgatta a vénasszony mormolását. A banya szavaira egyszerre bátorság gyúlt a szívében: az a bátorság, ami az előbb, a kapu tövében még hiányzott belőle, és ami éppen ellenkezője volt annak az érzésnek, ami az öregasszony leteperésére kényszerítette. Teljesen megszűnt számára a probléma: az éhhalált válassza-e vagy a tolvajlást.
- Ahá, szóval így állunk! - mondta gúnyosan, amikor az öregasszony befejezte mondókáját. Azután előrelépett, önkéntelenül abbahagyta a kelés tapogatását, és torkon ragadta a nőt.
- Szóval, akkor nekem is szabad rabolni! Hiszen különben éhen halnék! - kiáltotta élesen.
Hirtelen letépte róla kimonóját, és a holttestek közé lökte az öreg nőt, aki kétségbeesetten igyekezett belekapaszkodni a lábaszárába. Négy-öt lépéssel már a lépcsőhöz is ért. Hóna alatt a lopott szürke kimonóval egy szempillantás alatt lefutott a fokokon, és eltűnt az éjszaka homályában.
A banya egy darabig holtként hevert a holtak között. Azután felemelte kiaszott testét. Sóhajtozva és nyöszörögve, az égő fenyőág-csóva fényénél a lépcsőig vonszolta magát, azután arcába hulló gyér, ősz haja alól lekémlelt a kapuba, az Éj üres, fekete barlangjába.
A szolga lépteit elnyelte a Semmi.
(Fordította Lomb Kató)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése