Okakura Kakudzó - Egy férfi, aki szívvel-lélekkel japán maradt

Okakura KakuzoÉletrajzi vázlat

Írta Elise Crilli

1862. DECEMBER 26-ÁN Okakura Kanemonnak, egy jokohamai kereskedőnek megszületett a második fia: a gyermek a Kakuzo nevet kapta. Ez körülbelül tíz évvel azután történt, hogy Perry sorhajókapitány történelmi jelentőségű „fekete hajói” megnyittatták Japánnal a korábban, kétszázötven éven át a világ elől szigorúan zárt kikötőit. Japánban kétségtelenül nem mindenki üdvözölte örömmel e nemzeti magánlaksértést. A nekikeseredett nacionalisták véres felkeléseinek sorát kellett elfojtani ahhoz, hogy a reformerek felülkerekedjenek, és 1868-ban olyan császárt ültethessenek a trónra, aki egy tollvonással, szinte máról holnapra modern nemzetállammá változtatta a középkori országot.

Az új főváros, Tokió és kikötője, Jokohama voltak a nemzeti átalakulás földrajzi központjai. Az ifjú Okakura Kakuzo, mint annyi más korabeli kereskedőcsemete, egyoldalúan nyugati szellemű neveltetést kapott. Kisgyermekkorától angolul tanult otthon, majd nyelvi tanul­mányait az újonnan alapított tokiói Külhoni Ismeretek Iskolájában folytatta. Itt az angolra - ez lévén az új világ kulcsa - valamint a kínaira összpontosított, hiszen a kínai volt a japán irodalmi és művészeti kultúra anyanyelve. Érdeklődésének e kettőssége formálta ki élet­szövetének központi szálait, amelyek végül is akkor egyesültek erőteljes fonattá, mikor - éppen azon képességének köszönhetően, hogy egyaránt képes volt magába szívni az ősi gondolatokat, ugyanakkor modern nyelven ki is fejezni őket - Kakuzo a két félteke kultúrájának tolmácsává és közvetítőjévé vált.

1877-ben Okakura a Tokiói Császári Egyetemre ment. Eredetileg a jogi és a politikai gazdaságtani szakot jelölték ki neki, ám találkozása Ernest Fenollosával eltérítette az útjáról. Ez az amerikai tanár a politikai gazdaságtan professzorának szegődött Japánba, utóbb azonban esztétikával kezdett foglalkozni. Fokozatosan mind mélyebbre s mélyebbre hatolt a keleti művészettörténet tanulmányozásában. A tanár s a diák közti viszonyt hamarosan munkatársi kapcsolat váltotta föl: közös céljuk azonban csak később bontakozott ki a szemük előtt.

Japán új politikai rendszere az egyházak és az állam szétválasztására törekedett, beszüntetve a buddhista templomok és a sintoista szentélyek állami felügyeletét és támogatását. Számos kolostor és vallási intézmény került nehéz anyagi helyzetbe, nyitotta meg ősi kincstárait, majd igyekezett értékesíteni festményeit és szobrait. Az elvakult reformerek e történelmi műalkotá­sokat reménytelenül divatjamúltnak és tökéletesen értéktelennek bélyegezték. Évszázados gyűjtemények szóródtak szét, s amin nem lehetett azonnal túladni, azt gyakran szétzúzták vagy tűzre vetették, hogy ekképpen csináljanak helyet az újnak. A nemzet életének legkisebb zugát is átjáró külföldimádat tombolása közepette a japán műalkotások nyilvánvalóan arra kárhoztattak, hogy ebek harmincadjára jussanak, csupán azért, hogy helyükre a szülőhazájuk­ban már általában akadémikusnak és divatjamúltnak tartott európai mintaképek utánzatai kerülhessenek.

A nemzet teljes kulturális örökségének ez a kiárusítása és tönkretétele cselekvésre késztetett néhány japán művészt, műértőt és néhány olyan külföldit is, akiket jobban aggasztott a japán művészet sorsa, mint sok honi forrófejűt. E mozgalom magva a Tokiói Császári Egyetemen, Fenollosa és Morse professzorok, illetve Kano Hogai vezetésével alakult ki: utóbbi a művé­szek ősi családjának tagja volt, s történeti szakértőként tevékenykedett a körben. Fenollosa gazdag barátját, William Sturgis Bigelow-t rávette, hogy minden értéket vásároljon föl, ami csak az ócskapiacra kerül. Ez az anyag képezte később a Bostoni Múzeum hatalmas keleti gyűjteményének gerincét. A csoport legtevékenyebb japán aktivistái Okakura Kakuzo és Kuki báró voltak. A tagok egyesült erővel szervezték meg a Kanga-kaj-t, a japán festészeti hagyo­mány megőrzésére alakított művészeti társaságot is. E kezdeményeknek köszönheti létét egy későbbi művészeti iskola, a nemzeti múzeum és a kulturális javak védelmére alakult bizottság is.

A nemzeti művészeti mozgalom e hőskori küzdelmeit Mary Fenollosa írta le férje, A kínai és a japán művészet korszakai című posztumusz művének bevezetőjében. Figyelemre méltó, hogy a szerző Okakura nevét sehol nem említi. A szöveg csak úgy utal rá, mint azon „két japán kolléga egyikére”, akik Fenollosát elkísérték Kiotóban és Oszakában tett művészet­történeti kutatóútjaira, 1886-ban pedig Európába utaztak vele, hogy tanulmányozzák a nyugati művészetoktatási módszereket. Fél évi európai tartózkodás után a vándorok Amerikán át tértek vissza Japánba.

Mindmáig rejtély, mi volt a konkrét kiváltó oka a Fenollosa és Okakura közötti szakításnak, az általános okok azonban nyilvánvalók. Mindkét embert individualistának írják le a források, mindketten el voltak telve önnön fontosságuk tudatával és a küldetéses hittel, ráadásul mind­ketten tökéletesen meg voltak győződve róla, hogy személyes adottságaik épp a céljukhoz szabottak. Ezen túl mindkettejüket az érzelmeik irányították: a művészethez való viszonyukat inkább szenvedélyes buzgalom, semmint tudós tárgyilagosság jellemezte. Egymás iránt érzett csodálatuk azonban és az a tény, hogy mindkettejüknek szüksége volt a másik hátterére, sem volt képes megakadályozni azokat az összeütközéseket, amelyek két hasonló nagyságú ember közt elkerülhetetlenek. Szakításukban ugyancsak fontos szerepet játszhatott viszonyuk alaku­lása is. A japán diák, aki egyetemi évei során a nagy külföldi professzor lábainál csücsült, lassanként a barát és a munkatárs szintjére emelkedett. Okakura előbb-utóbb úgy érezhette, hogy ő mégiscsak mélyebben érti a keleti művészetet, mint az amerikai, aki tudás ide vagy oda, csupán meglett korában találkozott először a japán művészettel, s aki korábban sem­milyen ezirányú szakképzésben nem részesült.

A japán kormány pedig még Okakuránál is kevesebb hálát és tapintatot tanúsított Fenollosa iránt. A tanár befolyása egyre csökkent. Az új diákok nem értették az angol nyelvű előadásait, hiszen a késői Meidzsi-kor nyelvi képzése már nem volt olyan minőségű, mint a korábbi időké, mikor egy Okakura még kétnyelvű íróvá fejlődhetett. 1890-ben Fenollosa haza is tért Amerikába, míg Okakurát az újonnan alapított Művészeti Akadémia principálisának nevezték ki. Csupán huszonkilenc éves volt ekkoriban. Az a mód, hogy Okakura a tokiói Bidzsucu Gakkót irányította (az iskola neve azóta Gejdzsucu Daigaku-ra változott) bizonyára igen sokszínű volt. Lévén drámai s mindig is extrovertált hajlamú ember, Okakura szinte szín­pa­dias hatást ért el, mikor magának és a diákjainak olyan egyenruhát tervezett, amely szándéka szerint a „kínai taoista” ruházatot volt hivatott feleleveníteni, ám leginkább ahhoz az öltö­zék­hez hasonlított, amelyet a japán Nara-korszakban viseltek az akkori népek. A régi fotográfiá­kon látható, elhalványult képek alapján készült egyenruha bő és súlyos háziszőttes-köpönyeg­ből és Tang korabeli sapkákra emlékeztető süvegből állt. Az iskola igazgatója nap mint nap ily módon kiöltözve, nyeregben, a régi feudális urak tekintélyét sugározva érkezett az intéz­mény­be. Mikor pedig színpadias léptekkel a katedrára hágott, magával ragadó lelkesült­ségé­vel, a műalkotások lényegének pontos megragadásával és sztentori előadásmódjával teljesen megbabonázta a hallgatóit. Egykori hallgatóinak tekintete még ma is kigyúl, ha felidézik azokat az időket. Puszta előadásmódja is nyilván elég elsöprő volt ahhoz, hogy bármifajta nyelvi és földrajzi akadályt leküzdjön, hiszen későbbi hallgatóságából, Amerikában tartott számos előadása során, is tökéletesen hasonló elismerést váltott ki.

Az új állami művészeti iskola első hallgatói között volt a rendkívül tehetséges Jokojama Tajkan, Simomura Kanzan és Hisida Sunszo is, akikből utóbb a következő fél évszázad vezető japán stílusművészei lettek. Okakura iránti rajongásuk egy életre szólt. Mivel ők nevezték el mesterüket Tensinnek, ragadjuk meg az alkalmat, hogy megmagyarázzuk, mit jelent ez a Japán-szerte ma is közismert név. A japán művészek és írók közt állandó szokás volt, hogy számos művésznevet nyűnek el, amíg meg nem állapodnak valamelyik különösen találónál, így volt ez Szessu, Korín, Hokuszai esetében is, és e gyakorlat mindmáig fenn­maradt. Az efféle nevek színe és zamata nincs feltétlen kapcsolatban a logikai jelentésükkel, s le sem fordíthatók minden esetben, hiszen a hangzáson és a neveket hordozó kínai írásjelek auráján múlik bennük a lényeg. A „Tensin” esetében például a „ten” mennyet, a „sin” pedig szívet jelent. Most aztán tetszés szerint lehet kombinálni. A mélyjelentések nyilvánvalóan transzcendentálisak és költőiek lesznek.

Hallgatóinak és beosztottjainak odaadó lelkesedése ellenére azonban az iskolával bajok voltak. Az európaizáló párt elleni küzdelmek még javában folytak. A Nihonga avagy Jóga kérdése, a japán festészeti hagyomány, avagy külhoni irányzatok vitája, mind a mai napig nem leltek megoldásra. (Bár a „békés egymás mellett élés” állapotáig azért csak eljutottak.) Ám nem csupán az ideológiai különbségek adtak okot a viszályra. Az ifjú, aki oly sebesen emelkedett magas kormányzati rangra, számos korábbi fölöttesét lekörözte. Arrogáns és öntelt modora aligha segített abban, hogy ezek az emberek megbéküljenek a sérelmeikkel. Csel­szövések és intrikák vették körül mindenfelől. Éveken át csak nőtt a feszültség: a végső kenyértörést egy sor, névtelen levelekben megfogalmazott vád okozta, amelyek célja az iskola, az oktatási elvek és a vezetőség lejáratása volt.

1898-ban Tensin elhagyta az iskolát, és vele távozott a tanárok nagyjából fele is. Mind­annyiukat azonnal befogadta egy Nihon-Bidzsucu-in nevezetű alternatív iskola és művészeti szövetség, amelynek célkitűzése a nagy, ősi hagyomány védelme és folyamatos újjáalakítása volt: eleven formák teremtése - egyféle belülről jövő megújulás a nyugati gondolatok ismere­tében, de nem szolgaian követve őket. Fenollosa, aki kétéves időtartamra visszatért Japánba, láthatóan nem neheztelt már semmiért és az első, a Bidzsucu-in által szervezett kiállítást kritikusként méltatta, dicsérve Jokojama Tajkan és Simomura Kanzan festményeit. Bigelow pedig ezerdollárnyi adományt küldött az új csoport anyagi hátterének megterem­tésére.

Két, Kínában illetve Indiában tett útja csak megerősítette Okakurát a lángoló hitében, hogy a Keletnek végzete szerint kulturális és filozófiai síkon egyaránt ellensúlyoznia kell a Nyugat sebesen terjedő materializmusát, 1902-es indiai utazása során találkozott Rabindranath Tagoréval, s azon nyomban mindketten megérezték egymásban a rokonlelket. Tagore vendég­szerető kalkuttai otthonát megnyitotta a japán utazók csoportja előtt, amelyben Tensin mellett ott találhattuk Oda Tokumát, a Higasi Hondzsanji buddhista szekta papját és Hisida Szunsót, a Bidzsucu-in festőnövendékét. Az indiai költőfilozófus csak egy évvel volt idősebb Tensinnél: számos beszélgetésük és eszmecseréjük nyomán dolgozta ki Tensin A kelet ideáiról szóló esszéjét. Ez volt Tensin első angol nyelvű publikációja, 1904-ben jelent meg Londonban, a Teakönyv kiadása előtt két évvel. Ennél is tiszteletteljesebb és materiálisabb emléke a Tagoréval való találkozásnak az a furcsa, magas süveg, amelyet az indiai jó barát ajándékozott színpadias hajlamú japán vendégének. Ez az a süveg, amelyet Okakura a Simomura Kanzan által festett portrén is visel.

A Bidzsucu-in iskola azonban továbbra is anyagi nehézségekkel küszködött. Azt remélték, megszilárdíthatják anyagi helyzetüket, ha néhány műalkotást eladnak Amerikában. E célból utazott végül is Tensin, Jokojama Tajkan, Hisida Sunszo és Rokkaku Sinszui festőkkel együtt az Egyesült Államokba. Először John La Farge, amerikai festő látta vendégül őket, aki talán még arról a rövid útjáról emlékezett Okakurára, amelyet Henry Adamsszel együtt tettek volt Japánban, 1886-ban. La Farge hevesen érdeklődött a japán művészet iránt, s tudott arról is, hogyan terjedt el e művészet Whistler Angliájában, illetve az impresszionisták Francia­országában. La Farge ajánlólevelet adott Okakurának Mrs. Isabella Gardnerhez, s mikor aztán Boston e „királynője” is rámosolygott a japán művészekre, útjuk Amerikában igencsak simává vált. Mrs. Gardnernél egyébként megfelelően elő volt készítve a talaj számukra, hiszen a hölgy még 1882-ben járt Japánban, amikor is gazdag férjével - hogy gyermekük halála fölötti gyászukon könnyítsenek - világkörüli utat tettek.

Bostonban az idő tájt egy kicsiny műgyűjtő-, műértő- és filozófuskör működött, amely a Távol-Keletet éppen annyira becsülte, mint a reneszánsz Itáliát, azokért a fennkölt gondo­latokért és művészi finomságokért, amelyeknek véleményük szerint az ő Amerikájuk - földrajzi és gazdasági terjeszkedéssel lévén épp elfoglalva - olyannyira híján volt. 1903-ban Mrs. Gardner megnyitotta vadonatúj, Fenway Court-i házát, ezt a korábban tíz éven át az épület mélyén rejtegetett, hűen átültetett velencei palotát. Lelkesedése elég átfogó volt ahhoz, hogy teret adjon a 15. századi olasz művészetnek, a keleti műalkotásoknak és John Singet Sargentnek egyaránt. Tensint ékesszólása és lenyűgöző személyisége természetesen főguruvá avatta Boston kicsiny, ám „recherché” világában.

A japán vendégek, méltóságteljes ruházatukkal, amely a szertartásos, könnyű, mélysötét vagy halványabb árnyalatú japán selyemből készült hakama szoknyából és haori kabátból állt, a bostoni színielőadás kellemes színfoltjai lettek. Tajkan egyik kedvenc anekdotája beszámol egy esetről, amely a japánok egyik, Boston utcáin tett sétája során esett meg. Megszólította őket egy pimasz fiatalember és azt kérdezte:

- Hát ti meg miféle -ánok vagytok? Japánok vagy indiánok?

A gyors észjárású Tensin erre így vágott vissza:

- Mi japán úriemberek vagyunk. De te miféle -enki vagy? Jenki vagy senki?

Ez a történet, amellett, hogy látható belőle, milyen pengeéles volt a nyelve Tensinnek, azt is bizonyítja, mennyire könnyedén gondolkodott, s fejezte ki magát angolul a mester.

A New York-i és a bostoni japán festménykiállítás és vásár (amit aztán egy londoni tárlat is követett) hatalmas sikernek bizonyult, s elegendő bevételt hozott ahhoz, hogy az ifjú utazók Európán át hazatérhessenek s Japánban folytassák a Bidzsucu-int - Tensin azonban Ameri­ká­ban maradt, 1904-ben Mrs. Gardner ajánlóleveleivel felszerelkezve a St. Louis-i Nemzetközi Kiállításra utazott, ahol a Nemzetközi Kulturális és Irodalmi Konferencián kívánt előadást tartani. Tensin sorrendben a Louvre múzeum igazgatója után következett. A modern festészet problémái című előadása nagy tetszést aratott - később meg is jelent a Quarterly Reviewban. Részben e kedvező visszhangnak, részint Mrs. Gardner kulisszák mögötti, Tensin érdekében kifejtett tevékenységének köszönhetően, Okakurának hamarosan állást kínáltak a Bostoni Múzeumban, ahol előbb tanácsadóként, később pedig a Kínai és Japán Művészeti Osztály felelőseként alkalmazták, 1906-ban kezdte meg a munkát és haláláig, 1913-ig nem is hagyta abba.

Ám ezek az évek semmiképpen sem teltek eseménytelenül, vagy Bostonra korlátozottan. Okakura ide-oda utazgatott Japán és Amerika közt, összesen hat utat téve, amelyek közt akadt szinte világ körüli, Európán, Szibérián, Kínán át vezető út is. A Bostoni Múzeum számára indiai, kínai és japán műalkotásokat szerzeményezett, így tette teljessé azt a mesés anyagot, amelyet a Fenollosa-Weld-gyűjtemény, a Bigelow-gyűjtemény és később a Denman Ross-gyűjtemény alapozott meg. Keleti ember létére, Tensin Kína olyan vidékeire is eljutott, amelyek egy nyugati számára biztosan megközelíthetetlenek lettek volna. Olykor csupán álruhában, kínai öltözékben és szalmakalapban utazhatott. Itt megint jó hasznát vette korai kínai tanulmányainak - ha érezhető volt is némi külföldi akcentus a kiejtésében, a Kínát elárasztó milliárd tájszólás közepett ugyan ki törődött volna egy furcsa újjal?

Utolsó, közvetlenül az 1912-es forradalom után tett kínai útjáról az 1912-es bostoni Museum Bulletin-ben Tensin maga számolt be. Összehasonlította, hogy gyűjtik egybe a kínaiak a műkincseiket, s hogyan vesztegették el a japánok a magukéit - aminek ifjúságában, a Meidzsi restauráció elején tanúja volt. Bizonyára valóságos hangyaszorgalommal kutathatott Kínában a műkincsek után, ha Dr. Osvald Sirentől kiérdemelte a következő sorokat: (Idézet Kínai festmények amerikai gyűjteményekben c. munkájának előszavából.)

„Az általa felvásárolt képek száma voltaképp nem volt olyan magas, mint a korábban említett adományozók által ajándékozottaké, de oly elsőrangú minőségűek voltak, hogy szinte elhomá­lyosítottak minden korábbi szerzeményt. Csakis Okakura beszerzéseinek köszönhető, hogy a Bostoni Múzeum kínai festménygyűjteménye a nyugati világban a maga nemében a legér­té­kesebbé vált. Keleti művészetekben való hihetetlen jártasságának és gyakorlati tapasztalatá­nak köszönhetően, az idő tájt nem volt nála senki alkalmasabb egy olyan múzeum gyűjtemé­nyének gyarapítására, amelynek csak „csúcsteljesítményekre” volt szüksége, avégett, hogy a kínai festészet széles körű fejlődését megfelelően bemutatni tudja.”

Okakura herkulesi munkát végzett az összegyűjtött kincsek feldolgozása és osztályozása terén is. Ezeknek némelyikét továbbra is elzárva, raktáron kellett tartani, amíg az új keleti szárny meg nem nyílhatott. E munkáról a Museum Bulletin 1913 decemberében, nem sokkal Okakura halála után megjelent cikke számol be:

„A pusztán gépies munka is sokkal több volt, semhogy azt egyetlen ember elvégezhette volna: Japánból hozatott hát szakértőket segítségül, hogy osztályozzák a lakk- és fémtárgyakat, míg maga a festmények és szobrok vizsgálatát és katalogizálását vállalta el. Rendkívül érdek­feszítő volt látni, hogy a nyugati kutatás útmutatásai alapján végzett rendszeres művészet­oktatás Japán­ban milyen sebesen megváltoztatta az értékítéletet az utolsó húsz évben, különösen a hagyományos díszítések terén, amelyeknek jó része teljesen a visszájára fordult. Okakura tevékenysége fárad­hatatlan, szüntelen és sokirányú volt. Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberek ráébredjenek, milyen csodálatos kincsek rejtőznek a japán és kínai gyűjte­mények mélyén.”

Hangsúlyozzuk: Okakura mindig is megmaradt kettős kötődésű embernek. Amerikai tevé­kenysége soha nem szakította el a japán élettől. Családja soha nem tartott vele külföldre, így állandóan haza kellett utazgatnia Izurában élő feleségéhez és gyermekeihez. Az itteni kis halásztanyán a megtért vándor végre nyugalomra lelt a barátai körében, akiknek fele helyi halász volt, a többiek közt pedig ott találhattuk a kor legnevesebb művészeit is. Itt látogatta meg Langdon Warner is, hogy kutatásaihoz a tanácsát kérje: ekkor pecsételődött meg Warner bensőséges Japán-barátsága, amely a professzort később arra késztette, hogy Kiotó és Nara érdekében közbenjárjon, és igyekezzen: nyilvánítsák nyílt várossá azokat, hogy a világháború borzalmai közepette megmeneküljenek a pusztulástól.

Tensin egyik utolsó fellépésére - súlyos, lázas beteg volt már ekkor - 1913 augusztusában éppen Kiotóban került sor, ahová a Kulturális Javak Védelmére Alakult Bizottság képviselő­je­ként utazott. Ez alkalomból szenvedélyes szónoklatot tartott, amelyben - meglehetősen ironi­kus módon - épp a narai Horiu-dzsi kolostor 7-8. századi freskóinak restaurálását sürgette.

Tensin a japán Alpokban, az akakurai melegforrásoknál hunyt el, 1913. szeptember 2-án. Nagy­jából harminchat évvel később, a Tensinhez hasonló emberek minden, a japán műkin­csek megőrzését célzó fáradozása ellenére, Horiu-dzsi freskói is a pusztító tűz áldozatául estek, és megsemmisültek.

Nemes Ágnes fordítása

Terebess Kiadó, Budapest, 2003

 Fotók:

1. Picture of Okakura Kakuzo, wikimedia.org

2. A képen a második balról Okakura Kakuzo, a harmadik Fenolloza

bostonglobe.com