Miként lehet megszelidíteni egy hárfát? Vajon mi köze van ennek a
mesének a teázás művészetéhez? Okakura Kakudzo megadja a választ a
kérdésre.
Ismerik a taoista mesét a hárfa megszelídítéséről?
Állt hajdanán egy kiri-fa (1)
a honani Sárkány-szorosban. Ő volt az erdő királya. Az égig emelte pompás
üstökét, hogy beszélhessen a csillagokkal; gyökerei mélyen a föld húsába
martak, s bronzszínű fürtjeik összetekeredtek az alant szunnyadó
ezüstsárkányéval. Történt egy napon, hogy egy nagy varázsló csodálatos hárfát
készített a fából, melynek makacs szellemét azonban csak a legnagyobb
muzsikusok szelídíthették meg. A kínai császár kincsként őrizte a hangszert, ám
hosszú ideig hiába próbált számtalan zenész dallamot kicsalogatni a húrokból.
Minden igyekezet dacára a hárfa megvető nyikorgást hallatott csupán, ami nem
illett az énekszóhoz. A hangszer nem talált mesterére.
Végül előállt Pej Vu, a hárfások hercege. Gyöngéd
ujjakkal végigcirógatta a hangszert, mintha nyugtalan lovat akarna lecsillapítani,
és lágyan megérintette a húrokat. Dalolni kezdett a természetről és az évszakok
váltakozásáról, magas hegyekről és csobogó vizekről, s a fa emlékezni kezdett!
Újra érezte ágai között a tavasz üde leheletét. A hegyszoros szikláin táncoló fürge
zuhatagok ránevettek a bimbózó virágokra. Hamarosan beköszöntött a nyár,
rovarok miriádjának álmatag zümmögésével, szelíden doboló záporral,
kakukkhanggal. De csitt! Tigris bömböl valahol, s a völgy válaszol neki. Közben
beköszöntött az ősz, s a kietlen éjszakában élesen csillan meg a hold fénye a
dermedt fűszálon, akár egy kardpengén. Majd jő a tél, s hol hófehér
hattyúcsapat kavarog a pelyhes levegőben, hol kopogó jég veri szilaj örömmel a
fa ágait.
Pej Vu ekkor hangnemet váltott, s a szerelemről kezdett
dalolni. Az erdő ringatózott, akár egy gondolataiba merült szerelmes lovag.
Ragyogó felhő vonult át az égen, s a büszke leányzó hosszú árnyékának fátyla
sötét volt, akár a gyötrelem. Ekkor ismét változott a hangnem, s Pej Vu a
háborúról énekelt - acélpengék csattogásáról és dobogó patájú harci ménekről. A
hárfában egyszeriben feltámadt a Sárkány-szoros vihara: a rettenthetetlen
fenevad meglovagolta a villámot, s a hegyek közt lavina dübörgött alá. A
Mennyei Birodalom uralkodója elragadtatva kérdezte Pej Vutól, mi diadalának
titka. „Uram - felelte a muzsikus -, a többiek azért vallottak kudarcot, mert
önmagukról énekeltek. Én hagytam, hogy a hárfa válasszon témát, s közben magam
sem tudtam, hogy a hárfa volt-e Pej Vu, vagy Pej Vu volt-e a hárfa.”
A mese szemléletesen ábrázolja, mit is jelent a
művészi érzék. A remekmű nem más, mint érzelmeink hajszálfinom húrjain előadott
szimfónia. A valódi művész Pej Vu, mi magunk pedig a Sárkány-szoros hárfája
vagyunk. A szépség varázsérintésére titkos akkordok szólalnak meg bennünk, s
hívó hangjukra megremegünk és ujjongva felelünk. Lélek szól a lélekhez.
Hallgatjuk a kimondatlant, s elmerengünk a láthatatlanon. A mester olyan
hangokat képes előcsalni belőlünk, melyeket sohasem hallottunk még. Rég
elfeledett emlékek új erővel törnek fel bennünk. A félelem által elfojtott
remények, s a vágyak, melyeket nem merünk saját magunknak sem bevallani, új
fényben tündökölnek. Szellemünk festővászon, s a művész festékének színei
érzelmeink; az árny és a fény játéka örömünk és bánatunk lenyomata. A mestermű
rólunk szól, mivel mi magunk vagyunk a mestermű.
A műélvezethez szükséges szellemi közösség kölcsönös
engedményen alapul. A közönségnek megfelelő módon kell közelítenie az
alkotáshoz, hogy befogadhassa a mondanivalót, a művésznek pedig pontosan tudnia
kell, hogyan közölje azt. Az arisztokrata származású Kobori Ensú teamester
hagyta ránk örökül az alábbi figyelemre méltó szavakat: „Úgy közelíts egy
pompás festményhez, akár egy fejedelemhez.” Ahhoz, hogy megérthessünk egy remekművet,
alázatosan kell elé állnunk, visszafojtott lélegzettel figyelve a legapróbb
rezdülését is. Egy Szung-kori kiváló kritikus így vallott egykoron: „Ifjúként
nagyra magasztaltam a művészt, akinek tetszettek a képei, de ahogy
ítélőképességem beérett, magamat kezdtem dicsérni azért, hogy tetszik, amit a
mester meg akart kedveltetni velem.” Sajnos túlságosan kevesen veszik a
fáradságot a művész hangulatának tanulmányozására. Makacs tudatlanságunkban
vonakodunk megtenni ezt az egyszerű szívességet, ezért gyakran lemaradunk a
szépség elénk táruló bőséges lakomájáról. A nagy mestereknek mindig van valami
a tarisznyájában, mi mégis éhesen távozunk a művészi érzék hiánya miatt.
A műértő számára azonban a remekmű élő valósággá
válik, melyhez baráti szálak szövődnek benne. A mesterek halhatatlanok, mert a
bennük dúló félelem és szerelem továbbél a nézőközönségben. Inkább a lélek,
mint a mesterkéz, inkább az ember, mint a technika az, ami vonz bennünket - s
minél emberibb a hívás, annál mélyebb a reakciónk. A mester és közöttünk
létrejövő titkos szövetségnek köszönhető, hogy együtt szenvedünk vagy örülünk a
vers vagy az idilli történet főhősével. Csikamacu, a japán Shakespeare, a
drámai felépítés fontos követelményének tartotta, hogy a szerző bizalmába
avassa a közönséget. Számtalan tanítványa adta oda neki színdarabját bírálatra,
de csak egyetlen egy tetszett a mesternek. A darab némiképpen hasonlított a
Tévedések színjátékához, melyben egy fiú ikerpár szenved felcserélt
személyazonosságuk miatt. „Ez a darab képviseli a dráma igazi szellemét -
magyarázta Csikamacu - mivel beavatja a nézőket. A szerző megengedi, hogy
többet tudjanak, mint a színészek. Tudják, hol a baj, és sajnálják a tragikus
sorsú hősöket, akik ártatlanul a vesztükbe rohannak.”
Úgy Keleten, mint Nyugaton, a nagy mesterek mindig is
szem előtt tartották a néző beavatására alkalmas drámai sugalmazás
jelentőségét. Ki gondolkodna el egy mesterművön anélkül, hogy ámulatba ejtené
eszmeiségének tágas horizontja? Milyen ismerős és rokonszenves is a remekmű, és
milyen éles ellentétben áll a modern közhelyekkel! Az előbbinél szívből jövő
melegséget érzünk, az utóbbiakból viszont csak formális üdvözletre telik. A
technikába belegabalyodott modern szerző ritkán emelkedik saját maga fölé.
Akárcsak a zenészek, akik hiába próbálták szóra bírni a Sárkány-szoros
hárfáját, ő is önmagáról énekel. Lehet, hogy alkotása közel áll a tudományhoz,
de távol az emberiségtől. Van egy régi japán mondás, mely szerint a nő nem
szerethet hiú férfit, mert nincs rés a szívén, ahová behatolhatna, s amelyet
befoldozhatna. A művészetben hasonlóan végzetes következménnyel jár a
rokonérzületre a hiúság, akár a szerző, akár a közönség részéről merül is fel.
Nincs ujjongóbb érzés, mint a rokonlelkek egyesülése a
művészetben. A találkozás pillanatában a fogékony néző felülemelkedik önmagán.
Egyszeriben létezik is meg nem is. Megpillantja a végtelent, de szavakkal nem
fejezhető ki elragadtatása, mivel a szem nem képes beszélni. Megszabadulva az
anyag béklyójától, szelleme a dolgok ritmusára mozog. Ezáltal a művészet
hasonlóvá válik a valláshoz, hogy felemelje az emberiséget, s megszentelje a
remekműveket. A japánok valaha nagy becsben tartották a művészeket. A
teamesterek szent titoktartással őrizték kincseiket, és gyakran egy seregnyi
egymásba rakott szelencét kellett kinyitni, amíg eljutottak a selyembélésű
ereklyetartóhoz, amelynek puha redői között az oltáriszentség nyugodott. Ritkán
tették ki szemlére, és akkor is csak a beavatottak láthatták.
Hajdanán, amikor a teafilozófia emelkedő ágban volt, Taikó
hadvezérei jobban örültek egy ritka műkincsnek, mint egy hatalmas földbirtoknak
győzelmük jutalmaként. Számos népszerű japán dráma cselekménye forog valamely
remekmű eltűnése és visszaszerzése körül. Az egyik Hoszokava urának palotájában
játszódik, ahol Szesszon messze földön híres Daruma (Bódhidharma) portréját
őrzik. A szolgálatban lévő szamuráj gondatlansága miatt hirtelen kigyullad a
kastély. Kockára téve életét a festmény megmentése érdekében, a szamuráj
berohan a lángoló épületbe és magához veszi a kakemonót, ám ekkor már minden
kijáratot elzárnak a lángok. Csak a festmény épségét szem előtt tartva a
szamuráj felhasítja kardjával a testét, a Szesszon-képet ruhája letépett ujjába
csavarja, majd benyomja a tátongó sebbe. A tűz lassan kialszik. A füstölgő hamu
között félig elégett tetemre bukkannak, melyben ott lapul a sértetlen műkincs.
Bármily szörnyű is az ilyesfajta mese, híven tükrözi a szamurájok odaadó
hűségét, illetve azt, hogy milyen sokra tartják Japánban a remekműveket.
Nem szabad elfelednünk ugyanakkor, hogy a művészet
csak akkor jelent értéket számunkra, ha hozzánk szól. Egyetemes nyelvként is
felfoghatnánk, ha mi magunk képesek lennénk egyetemes rokonszenvre. Véges
természetünk, hagyománytiszteletünk, valamint örökletes ösztöneink behatárolják
műélvezetünket. Individualizmusunk bizonyos értelemben korlátozza
befogadóképességünket, míg esztétikai személyiségünk a múlt alkotásaiban keres
rokoni szálakat. Való igaz, hogy gyakorlással növelhető a művészi érzék, s
megtanulhatjuk értékelni a szépség addig fel nem ismert kifejezési formáit.
Végső soron mégis csak saját képmásunkat keressük az univerzumban, s lelki
beállítottságunk határozza meg intuitív reakciónkat a külső benyomásokra. A
teamesterek csak olyan tárgyakat gyűjtöttek, melyek mindenben megfeleltek
egyéni művészi ízlésüknek.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy történet Kobori
Ensúról. Ensút agyba-főbe dicsérték tanítványai gyűjteménye összeállításában
megmutatkozó páratlan ízléséért. Így áradoztak: „Minden egyes darab remekmű,
amit lehetetlen nem megcsodálni. Nyilvánvaló, hogy még Rikjúnál is jobb ízlésed
van, hiszen az ő gyűjteményét ezer közül csak egy ember tudta igazán méltányolni.”
Ensú szomorúan felelt: „Ebből látszik, milyen közönséges vagyok. A nagy Rikjú
elég bátor volt ahhoz, hogy csak olyan tárgyakat gyűjtsön, melyek kifejezetten
tetszettek neki, én pedig öntudatlanul is meghajlok a többség ízlése előtt.
Bizony, ezer mester között jó, ha egy Rikjú akad.”
Sajnálatos módon korunk művészet iránti látszólagos
lelkesedésének nem sok köze van a valódi ízléshez. Demokratikus világunkban az
emberek - függetlenül meggyőződésüktől - azért lelkesednek, amit a
közgondolkodás a legjobbnak tart. A drágát akarják, nem a finomat; a divatos
kell nekik, nem a szép. A tömeg számára a képes magazinok, melyek iparosítási
törekvésük méltó termékei, könnyebben emészthető kulturális táplálékkal
szolgálnak, mint a korai olasz vagy az Asikaga-kori mesterek, akiket - saját
állításuk szerint - oly nagyra értékelnek. A művész neve fontosabb számukra, mint
a mű kvalitása. Sok évszázaddal ezelőtt egy kínai művész így panaszkodott: „Az
emberek hallás után bírálják el a festményeket.” A valódi hozzáértés hiánya a
felelős mindazért az álklasszikus borzalomért, melybe napjainkban minduntalan
belebotlunk.
Egy másik általános hiba a művészet összetévesztése a
művészettörténettel. Az antikvitás tisztelete az emberi jellem egyik
legnemesebb vonása, és örömest vennénk még nagyobb kultuszát. A régi mesterek
méltán kiérdemelték tiszteletünket, amiért megnyitották az utat a jövő
generációinak felvilágosodása előtt. A puszta tény, hogy sértetlenül
átvészeltek több évszázadnyi kritikát, és dicsfényüket megőrizve jutottak el
hozzánk, már önmagában is tisztelettel parancsol. Ám ostobaság lenne csupán a
kor alapján megítélni a mestereket. Mégis hagyjuk, hogy művészettörténeti
elfogultságunk győzedelmeskedjék esztétikai ítéletünk fölött. Virágáldozattal
fejezzük ki elismerésünket, miután a művészt biztonságosan elnyelte a sír. Az
evolúciós elmélettel terhes XIX. században kialakult szemléletünknek
köszönhetően hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni az egyedet a fajon belül.
A gyűjtő mindent elkövet, hogy egy korszak vagy iskola közös vonásainak
illusztrálására különböző darabokra tegyen szert, megfeledkezve arról, hogy
egyetlen remekmű többet mondhat, mint az adott korszak vagy iskola középszerű
termékeinek egész sora. Túlontúl sokat rangsoroljuk a műtárgyakat, ahelyett,
hogy élveznénk őket. Az esztétikai szempontok alárendelése úgynevezett „tudományos”
kiállítási elveknek lett nem egy múzeum veszte.
A kortárs művészet létjogosultságát nem lehet
elvitatni az élet egyetlen alapvető rendszerében sem. A kortárs művészet az,
ami igazán a miénk, mivel mi magunk tükröződünk benne. Ha elvetjük, saját
magunkat vetjük el. Korunknak állítólag nincs is művészete: ha ez igaz, ki a
felelős? Nagy szégyen, hogy miközben elődeinkért lelkesedünk, szinte semmibe
vesszük saját lehetőségeinket. Küszködő művészek, a rideg megvetés árnyékában
senyvedő megfáradt lelkek: milyen ösztönzést kaptok egy velejéig önző
évszázadban? A múlt sajnálkozva figyelheti civilizációnk szegényességét; a jövő
pedig jót nevet majd művészetünk sivárságán. Igen, a művészetet romboljuk le,
mikor leromboljuk a szépet. Bárcsak jönne egy nagy varázsló, hogy a társadalom
törzséből hatalmas hárfát készítsen, melynek húrjai ünnepi himnuszt zengenének
a zseni érintésére!
Nemes
Ágnes fordítása
Terebess
Kiadó, Budapest, 2003
Képek:
1.
This image depicts the deity Jade Emperor. Boston: Museum of Fine Arts
2.
Chinese cither asia.si.edu
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése