A
csodálatos macska
Sókén vívómester házában egy hatalmas
patkány garázdálkodott. A mester – megunva az egyre jobban kellemetlenkedő
állat üzelmeit – macskáját a házba vitte, és rázárta az ajtót. A patkány
azonban nem ijedt meg a macskától, úgy megharapta, hogy az rémülten menekült.
A házigazda erre szomszédaitól szerzett
néhány bátor macskát, és ezeket zárta be a házba. A patkány egy sarokban
lapult, de mihelyt egy macska közelíteni merészelt, támadott és megfutamította
ellenfelét. A patkány oly félelmetes volt, hogy a macskák másodszor már nem is
merészkedtek a közelébe.
Sókén igen megharagudott, és maga fogott
a patkány üldözéséhez. Az állat azonban olyan ügyesen kerülte ki a vívómester
ütéseit, hogy mindig megmenekült.
Ezután a házigazda ily szavakkal fordult
szolgájához:
– Mondják, hogy él a környéken egy híres
patkányfogó macska, menj és kerítsd elő!
A szolga távozott, és nemsokára
megjelent a macskával. Az állat nem látszott sem különösen okosnak, sem
különösen vadnak. Sókén nem is remélt tőle eredményt. De mivel mást nem
tehetett, ezt is bezárta a házába.
A macska nyugodt léptekkel indult előre,
mintha semmi veszélytől sem tartana. A patkány összehúzta magát, és mozdulni
sem mert. A macska lassan folytatta utját, és végül egyszerűen torkon ragadta a
patkányt.
Este Sókén házában gyűlést tartottak a
megvert macskák. A fő helyet az öreg győztes macskának ajánlották föl, és
miután tisztelettel köszöntötték, ily szavakkal fordultak hozzá:
– Mi valamennyien jó hírnévnek
örvendtünk, mesterségünket lelkiismeretesen gyakoroltunk, karmainkat gondosan
élesítettük, hogy eredményesen küzdhessünk a patkányok és más ragadozók ellen.
De soha nem gondoltuk volna, hogy ilyen patkány is létezik. Te vajon milyen
módszert alkalmaztál? Kérünk, ne tartsd titokban tudományodat!
Az öreg macska elmosolyodott, és ezt
válaszolta:
– Ti, ifjú macskák, valóban derék
állatok vagytok, de nem ismeritek a helyes utat. Ezért, ha valami váratlannal
kerültök szembe, elvétitek a célt. No de meséljétek csak el nekem, hogyan
gyakoroltatok?
Egy fekete macska így válaszolt:
– Híres patkányfogó családból származom,
és így magam is ezt a hivatást választottam. Két méternél magasabbra ugrom,
képes vagyok kis lyukakba befurakodni. Éberen alszom, és nyomban fölpattanok,
ha patkány közelít. Eddig még mindig elfogtam ellenfelemet. Ez a legutóbbi
patkány azonban erősebbnek bizonyult nálam, és én csúfos vereséget szenvedtem.
Szégyellem magam.
Az öreg macska válasza így hangzott:
– Gyakorlási módszered nem volt más,
mint fizikai erőkifejtés. Szellemedet ez a kérdés foglalkoztatja: miként
győzhetek? Ezek szerint még célhoz ragaszkodsz! Ha az öregek „technikát”
tanítottak, úgy ezt azért tették, hogy ezzel az ösvény egy fajtáját
ismertessék. Módszerük egyszerű volt, mégis a legmagasabb rendű igazságot
tartalmazta. Az utókor azonban pusztán a technikára helyez súlyt. Eközben sok
mindent kitaláltak, mint például: ha ezt vagy amazt gyakoroljuk, akkor ez vagy
amaz lesz az eredmény. És végeredményben mi ez? Nem több mint ügyeskedés. És
mindenkor ez a helyzet, ha technikára és eredményre gondolunk, és közben
kizárólag elménkre támaszkodunk. Szállj tehát magadba, és gyakorolj megfelelő
módon!
Ezután a tigrisbundájú macska szólalt
meg:
– A lovagi művészetben úgy vélem, a
szellem a legfontosabb. Ezért gyakorlásaim során mindenkor ezt az erőt
fejlesztettem. Szellemem, úgy érzem, acélkemény és szabad. Bírja ama erőt,
amely a mennyet és földet eltölti. Ha ellenfelem szembetalálja magát ezzel az
erővel, úgy megbénul, hogy a győzelem már eleve biztosított. Szinte
öntudatlanul támadok, a technikával egyáltalán nem törődöm; ez utóbbi önmagától
alakul. De ez a rejtélyes patkány alak nélkül közelített, és nyom nélkül
távozott. Arra, hogy tulajdonképpen mi történhetett, nem találok magyarázatot.
Az öreg macska válasza így hangzott:
– Az erő, melyet gyakorlásaid során
megszereztél, valóban az, mely a mennyet és a földet megtölti. De a te
birtokodban mégsem volt más, mint puszta pszichikai erő, amely nem is mondható
kiválónak. Már az a tény, hogy a birtokodban lévő erőnek tudatában vagy,
meghiúsíthatja a győzelmet. Személyes éned részt vesz a küzdelemben. Mi
történik akkor, ha az ellenfél ereje a nagyobb? Azt képzeled, hogy csupán te birtoklod
az erőt, és mindenki más gyengébb nálad? A te szabad és acélos, mennyet és
földet eltöltő erőd nem maga a Hatalmas Erő, hanem csupán annak tükröződése
szellemedben, Szellemed csak bizonyos körülmények között töltődik fel ama
erővel, Így a Hatalmas Erő, amelyről Mencius beszél, és a te erőd különböző
forrásból erednek. Egy ősi közmondás szerint a sarokba szorított patkány a
macskát is megmarja. Ha az ellenfél halálos csapdában van, úgy megfeledkezik
életéről, bajáról; nem gondol győzelemre vagy vereségre. Ennek következtében
pedig akarata acélkemény. Hogyan is volna tehát vélt szellemi erőddel
legyőzhető?
Ezt követően egy idősebb, szürke macska
szólalt meg:
– Valóban úgy van, ahogy mondod. Még a
legnagyobb pszichikai erő is formával bíró. És a formával bíró megragadható. Én
ezért már régóta a lelkemet fejlesztettem. Tehát nem azt az erőt fejlesztettem,
amely a másik szellemét legyőzi. Nem is bocsátkozom küzdelembe. Ellenkezőleg:
megbékélni igyekszem ellenfelemmel, szinte eggyé válok vele, és semmiképpen sem
tanúsítok ellenállást. A patkány, legyen bár erős, ha támad, nem találhat
esetemben semmit, amire támaszkodhatnék. De ez a legutóbbi patkány mégis
túltett rajtam. Jött, ment – fölfoghatatlan módon –, mint egy istenség. Ilyesmi
még nem fordult elő velem.
Az öreg macska azt felelte erre:
– Amit te megbékélésnek nevezel, nem a
lényegiségből fakad, nem a Nagy Természet része. Csinált, mesterséges
megbékélés, tehát csel. Tudatosan igyekszel az ellenség támadószellemét
megbénítani. És éppen ezért, mert erre gondolsz – bárha csak felületesen is –
az ellenfél szándékodat fölismeri. Tudd meg, hogy minden tudatos szándék
akadályozza a Nagy Természet rezgéseit, és ilyenformán megakasztja a spontán
mozdulat folyamatát. Ha azonban semmire sem gondolunk, akkor mozgásunkat e
lényegi rezgés irányítja. Ez esetben valóban nincs megragadható formád, tehát
ellenformaként sem jelentkezhet semmi. Hol van ez esetben az ellenfél, aki
képes volna ellenállni?
A macskák feszülten figyeltek, s az öreg
macska kisvártatva folytatta előadását:
– Ne higgyétek, hogy amit tőlem
hallottatok, az a legmagasabb rendű. Nem is olyan régen a szomszédos faluban
élt egy kandúr. Egész nap aludt. Olyasmi, amit szellemi erőnek nevezünk, nem
látszott a megjelenésén. Soha nem látta senki, hogy patkányt fogott volna. De
ahol tartózkodott, sehol sem volt patkány található. És ahol csak megjelent,
ahol csak feltűnt, ugyanez volt a helyzet: nyoma sem volt patkányoknak.
Egy alkalommal fölkerestem, és
magyarázatot kértem. Nem válaszolt. Újra kérdeztem, de ismét csak hallgatott.
Nem az volt a látszat, mintha nem akart volna válaszolni, hanem inkább úgy
tűnt, mintha nem tudná, mit is feleljen. „Aki tudja, az nem szól – és aki szól,
az nem tudja.” Ez a kandúr megfeledkezett a külvilágról, „semmivé” vált, és így
elérte a szándék nélküliség legfelső fokát. Elmondhatjuk, hogy e fokon valósul
meg az isteni lovagi ösvény célja: ölés nélkül győzni.
Fordította:
Dr. Hetényi Ernő
Forrás:
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Kép: Un tatouage de 彫巴 (北村一晃) Horitomo (Kazuaki Kitamura)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése