A szerelem veszélyes mellékhatásai
A zene és a rendőrterror közötti
kapcsolat
Mikor a szomszéd háza ég…
Lomb Kató fordítása
6
A kappák szerelme tulajdonképpen egészen
más, mint az embereké. A nősténykappa, ha meglát egy kedvére való hímet,
üldözőbe veszi, és semmiféle eszköztől sem riad vissza, hogy elérje célját: a
férfi megkaparintását. Magam is láttam ilyen önmagából kikelt nőstényt egy hím
után rohanni. Sőt mi több: a fiatal nőt anyja, apja, fivérei és nővérei is
segítették párja üldözésében. Szerencsétlen hímkappák! Még ha kétségbeesett
menekülés árán meg is ússzák a dolgot, utána legalább két-három hónapig nyomják
az ágyat.
Egy szép napon, amikor kis szobámban Tokk költeményeinek gyűjteményes kiadását lapozgattam, Lapp, a diák esett be az ajtón.
- Végem van, megcsíptek! - zuhant az ágyra, és fulladozva kapkodott levegő után.
Azon nyomban földhöz vágtam Tokk költeményeit, az ajtóhoz ugrottam, és elreteszeltem a zárat. Amikor azonban kikukucskáltam a kulcslyukon, láttam, hogy egy sárgára púderezett arcú, alacsony termetű nősténykappa még mindig ólálkodik az ajtó előtt.
Lapp ágynak esett, és egy hétig nálam maradt, sőt mi több, a csőre is teljesen elrohadt.
Néha az is előfordult, hogy hímkappa vesz nőstényt üldözőbe. De erre is csak a nő magatartása ingerli a hímet. Magam is láttam egy férfikappát őrjöngve rohanni egy hőstény után. A nő egy darabig szaladt előle, közben azonban meg-megállt és hátranézett; időnként pedig négykézlábra ereszkedett, és úgy kukucskált hátrafelé. A hím végül utolérte, és magához rántotta. Lerogytak a földre, majd egy idő múlva a férfi feltápászkodott. Milyen reményvesztett, bűnbánó, elkeseredett, megrökönyödött kifejezés ült az arcán! Ez a dolog azonban még aránylag jól végződött.
Tanúja voltam olyan jelenetnek is, amikor alacsony, kis kappa loholt egy nő után, miközben a nőstény az előírásos csábmenekülést színlelte. Egyszerre csak az egyik keresztutcából nagydarab hímkappa csörtetett elő. A nő, amikor meglátta, hozzárohant:
- Segítség! Segítség! Az a kappa meg akar ölni! - sikoltotta.
Mondanom sem kell, hogy a hatalmas termetű kappa azonnal rávetette magát az apró hímre, és leszorította az út kellős közepére. A szerencsétlen kétszer-háromszor a levegőbe markolt úszóhártyás kezeivel, majd lassan kimúlt, miközben a nősténykappa vigyorogva ölelte át a nagy hím nyakát.
Az ismerőseim körébe tartozó összes hímkappák ki voltak téve a nőstények üldözéseinek. Nem mentesült ez alól persze Bagg sem, akit - noha nős volt - ismételten elcsíptek a nősténykappák.
Csak a költő Tokk szomszédja, egy Magg nevű filozófus nem került egyetlenegyszer sem a körmeik közé. Talán mert a legcsúnyább kappa volt az egész országban, de talán azért is, mert alig dugta ki orrát az utcára; mindig otthon üldögélt.
Jómagam időnként elmentem Magghoz egy kis beszélgetésre. A filozófus állandóan egy bárszékszerű ülőalkalmatosságon gubbasztott sötét szobácskájában, és vaskos fóliánsokat olvasott színes lámpása fényénél. Egy alkalommal előhoztam a kappa-szerelem kérdését.
- Miért nem foganatosít a kormány szigorúbb rendszabályokat a hímkappák üldöztetésének megakadályozására? - kérdeztem.
- Részben azért, mert a kormányzati tisztviselők között túlságosan kevés a nősténykappa - válaszolta a filozófus. - A nőstények sokkal féltékenyebb természetűek, mint a hímek, és kevesebbet üldöznék férfitársaikat, ha nagyobb számban állítanák őket állami szolgálatba. Különben... az sem biztos, hogy ezzel célt érnénk. Az állami tisztviselőnők üldözőbe vennék hím kollégáikat.
- Akkor az olyan lény, mint ön, igazán szerencsésnek mondható.
Magg felemelkedett a székéről:
- Minthogy ön nem a kappák közül való - mondta sóhajtva, és megragadta kezemet -, persze nem értheti meg ezt a dolgot. De néha nem bánnám, ha ezek a félelmetes nősténykappák engem is üldözőbe vennének.
Egy szép napon, amikor kis szobámban Tokk költeményeinek gyűjteményes kiadását lapozgattam, Lapp, a diák esett be az ajtón.
- Végem van, megcsíptek! - zuhant az ágyra, és fulladozva kapkodott levegő után.
Azon nyomban földhöz vágtam Tokk költeményeit, az ajtóhoz ugrottam, és elreteszeltem a zárat. Amikor azonban kikukucskáltam a kulcslyukon, láttam, hogy egy sárgára púderezett arcú, alacsony termetű nősténykappa még mindig ólálkodik az ajtó előtt.
Lapp ágynak esett, és egy hétig nálam maradt, sőt mi több, a csőre is teljesen elrohadt.
Néha az is előfordult, hogy hímkappa vesz nőstényt üldözőbe. De erre is csak a nő magatartása ingerli a hímet. Magam is láttam egy férfikappát őrjöngve rohanni egy hőstény után. A nő egy darabig szaladt előle, közben azonban meg-megállt és hátranézett; időnként pedig négykézlábra ereszkedett, és úgy kukucskált hátrafelé. A hím végül utolérte, és magához rántotta. Lerogytak a földre, majd egy idő múlva a férfi feltápászkodott. Milyen reményvesztett, bűnbánó, elkeseredett, megrökönyödött kifejezés ült az arcán! Ez a dolog azonban még aránylag jól végződött.
Tanúja voltam olyan jelenetnek is, amikor alacsony, kis kappa loholt egy nő után, miközben a nőstény az előírásos csábmenekülést színlelte. Egyszerre csak az egyik keresztutcából nagydarab hímkappa csörtetett elő. A nő, amikor meglátta, hozzárohant:
- Segítség! Segítség! Az a kappa meg akar ölni! - sikoltotta.
Mondanom sem kell, hogy a hatalmas termetű kappa azonnal rávetette magát az apró hímre, és leszorította az út kellős közepére. A szerencsétlen kétszer-háromszor a levegőbe markolt úszóhártyás kezeivel, majd lassan kimúlt, miközben a nősténykappa vigyorogva ölelte át a nagy hím nyakát.
Az ismerőseim körébe tartozó összes hímkappák ki voltak téve a nőstények üldözéseinek. Nem mentesült ez alól persze Bagg sem, akit - noha nős volt - ismételten elcsíptek a nősténykappák.
Csak a költő Tokk szomszédja, egy Magg nevű filozófus nem került egyetlenegyszer sem a körmeik közé. Talán mert a legcsúnyább kappa volt az egész országban, de talán azért is, mert alig dugta ki orrát az utcára; mindig otthon üldögélt.
Jómagam időnként elmentem Magghoz egy kis beszélgetésre. A filozófus állandóan egy bárszékszerű ülőalkalmatosságon gubbasztott sötét szobácskájában, és vaskos fóliánsokat olvasott színes lámpása fényénél. Egy alkalommal előhoztam a kappa-szerelem kérdését.
- Miért nem foganatosít a kormány szigorúbb rendszabályokat a hímkappák üldöztetésének megakadályozására? - kérdeztem.
- Részben azért, mert a kormányzati tisztviselők között túlságosan kevés a nősténykappa - válaszolta a filozófus. - A nőstények sokkal féltékenyebb természetűek, mint a hímek, és kevesebbet üldöznék férfitársaikat, ha nagyobb számban állítanák őket állami szolgálatba. Különben... az sem biztos, hogy ezzel célt érnénk. Az állami tisztviselőnők üldözőbe vennék hím kollégáikat.
- Akkor az olyan lény, mint ön, igazán szerencsésnek mondható.
Magg felemelkedett a székéről:
- Minthogy ön nem a kappák közül való - mondta sóhajtva, és megragadta kezemet -, persze nem értheti meg ezt a dolgot. De néha nem bánnám, ha ezek a félelmetes nősténykappák engem is üldözőbe vennének.
7
Gyakran jártam hangversenyekre is Tokk,
a költő társaságában. A harmadik ilyen koncert örökre emlékezetes marad
számomra. A hangversenyek általában úgy folytak le, mint Japánban szoktak a
hasonló alkalmak: az amfiteátrumszerűen emelkedő széksorokban hím-és
nősténykappák ültek, és kezükben a programot szorongatva adták át magukat a
zene gyönyöreinek. Ezen a bizonyos harmadik hangversenyen Tokk-kal, a
hozzátartozó nősténykappával és Magg-gal, a filozófussal ültem együtt a legelső
sorban. A csellószóló elhangzása után szokatlanul aprószemű kappa lépett
elfogulatlanul a színpadra. Hóna alatt kottaköteget szorongatott. Anélkül, hogy
a programot meg kellett volna néznem, tudtam, hogy ez Krabakk, a neves
zeneszerző. Látásból már ismertem: A Felsőbbrendű Kappák Klubjának tagja volt.
"Lied - Krabakk." (A kappák országában is általában németül nyomtatják a programokat.)
Krabakk lelkes tapsok közepette, könnyedén meghajolt előttünk, és nyugodtan a zongorához lépett, majd éppen ilyen magabiztossággal zongorázni kezdte egy saját szerzeményű dalát. Tokk, a költő véleménye szerint Krabakk a kappák országának legkiemelkedőbb, páratlan tehetségű muzsikusa. Engem persze a zenei képességein túl a szerző áradó lírája is érdekelt, és ezért feszült figyelemmel hallgattam a nagy domború zongora hangjait. Tokk és Magg talán még nagyobb elragadtatással várakoztak. Csak a társaságukban levő csinos (mármint a kappák szépségideáljának megfelelően csinos) nőstény gyűrögette - sőt idegességében hosszú nyelvével időnként végig is nyalta - a kezében tartott műsort. Tokk állítása szerint körülbelül tíz évvel ezelőtt sikertelenül üldözte a zeneszerzőt, és ezt még ma sem tudja megbocsátani neki.
Krabakk szenvedélytől izzó testtel, harciasan verte a zongorát, amikor a terem közepén váratlanul felhangzott egy messzecsengő hang:
- Elég volt!
Elképedve fordultam hátra. A hang minden kétséget kizáróan egy hatalmas termetű rendőrtől származott, aki kényelmesen terpeszkedett a leghátulsó sorban, és most stentori hangon ismételte:
- Elég volt!
Ezután... ezután először is kitört a botrány. "Rendőrterror!" "Játssz, Krabakk!" Folytasd, Krabakk!" "Marha!" "Állat!" "Takarodj innen!" "Menjen a fenébe!" - röpködtek a sértések, amelyeket csakhamar székek csattanása, emberi testek puffanása, műsorok, sörösflaskók, kövek és félig rágott uborkák zápora követett. Meghökkenve igyekeztem megtudni Tokktól: mi történt, de a költő is halálos izgalommal toporzékolt, széke ülésére hágva: "Folytasd, Krabakk!" "Folytasd!"
Ugyanezt tette a társaságunkban levő nősténykappa is, aki felejtve eddigi ellenséges magatartását, torkaszakadtából üvöltötte: "Rendőrterror"" Így kénytelen voltam Magghoz fordulni:
- Mi ez? Mi történt?
- Hogy ez mi? Hát ilyesmi nem ritka dolog minálunk. Tudja, hogy van az a festészettel meg az irodalommal - adta meg a magyarázatot egykedvűen Magg, miközben vállai közé húzta a nyakát, hogy kisebb célpontot nyújtson a körülötte röpködő tárgyaknak.
- A képek, az irodalmi alkotások önmagukért beszélnek, és mindenki számára könnyen érthetők. Ezért nálunk sohasem követelik a könyvkiadás vagy képkiállítások beszüntetését. Ezzel szemben a hangversenyeket erősen cenzúrázzák. A botfülű kappák ugyanis nem fogják fel, hogy a zene milyen súlyosan veszélyeztetheti a közerkölcsöt.
- És az a rendőr ért a zenéhez?
- Nem valószínű. De talán az imént hallott ritmus a szívdobogásra emlékeztette, amit akkor érez, amikor a feleségével lefekszik.
Közben a zűrzavar egyre fokozódott. Krabakk ülve maradt a zongora előtt, és büszke magatartással fordult felénk. Büszkesége azonban nem mentette meg attól, hogy fejét kénytelen legyen ide-oda kapkodni a feléje repülő különböző tárgyak elől. Két-három másodpercenként változtatnia kellett méltóságteljes pozícióján. Általában azonban megőrizte a nagy muzsikusra kötelező előkelőséget, csak apró szemei csillogtak vad fényben. Én magam... nos, én is kénytelen voltam Maggot használni pajzsként a röpködő tárgyak ellen, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és közben folyton faggattam a filozófust:
- Nem anarchikus jellegű kissé ez a cenzúra?
- Hát... szerintem haladóbb jellegű, minta többi országban! Vegyük például Japánt... Mindössze egy hónappal ezelőtt történt, hogy...
Ebben a pillanatban úgy találta fejem egy sörösüveg, hogy a filozófus "quack!" kiáltással (ez egy kappa indulatszó) eszméletlenül rogyott össze.
"Lied - Krabakk." (A kappák országában is általában németül nyomtatják a programokat.)
Krabakk lelkes tapsok közepette, könnyedén meghajolt előttünk, és nyugodtan a zongorához lépett, majd éppen ilyen magabiztossággal zongorázni kezdte egy saját szerzeményű dalát. Tokk, a költő véleménye szerint Krabakk a kappák országának legkiemelkedőbb, páratlan tehetségű muzsikusa. Engem persze a zenei képességein túl a szerző áradó lírája is érdekelt, és ezért feszült figyelemmel hallgattam a nagy domború zongora hangjait. Tokk és Magg talán még nagyobb elragadtatással várakoztak. Csak a társaságukban levő csinos (mármint a kappák szépségideáljának megfelelően csinos) nőstény gyűrögette - sőt idegességében hosszú nyelvével időnként végig is nyalta - a kezében tartott műsort. Tokk állítása szerint körülbelül tíz évvel ezelőtt sikertelenül üldözte a zeneszerzőt, és ezt még ma sem tudja megbocsátani neki.
Krabakk szenvedélytől izzó testtel, harciasan verte a zongorát, amikor a terem közepén váratlanul felhangzott egy messzecsengő hang:
- Elég volt!
Elképedve fordultam hátra. A hang minden kétséget kizáróan egy hatalmas termetű rendőrtől származott, aki kényelmesen terpeszkedett a leghátulsó sorban, és most stentori hangon ismételte:
- Elég volt!
Ezután... ezután először is kitört a botrány. "Rendőrterror!" "Játssz, Krabakk!" Folytasd, Krabakk!" "Marha!" "Állat!" "Takarodj innen!" "Menjen a fenébe!" - röpködtek a sértések, amelyeket csakhamar székek csattanása, emberi testek puffanása, műsorok, sörösflaskók, kövek és félig rágott uborkák zápora követett. Meghökkenve igyekeztem megtudni Tokktól: mi történt, de a költő is halálos izgalommal toporzékolt, széke ülésére hágva: "Folytasd, Krabakk!" "Folytasd!"
Ugyanezt tette a társaságunkban levő nősténykappa is, aki felejtve eddigi ellenséges magatartását, torkaszakadtából üvöltötte: "Rendőrterror"" Így kénytelen voltam Magghoz fordulni:
- Mi ez? Mi történt?
- Hogy ez mi? Hát ilyesmi nem ritka dolog minálunk. Tudja, hogy van az a festészettel meg az irodalommal - adta meg a magyarázatot egykedvűen Magg, miközben vállai közé húzta a nyakát, hogy kisebb célpontot nyújtson a körülötte röpködő tárgyaknak.
- A képek, az irodalmi alkotások önmagukért beszélnek, és mindenki számára könnyen érthetők. Ezért nálunk sohasem követelik a könyvkiadás vagy képkiállítások beszüntetését. Ezzel szemben a hangversenyeket erősen cenzúrázzák. A botfülű kappák ugyanis nem fogják fel, hogy a zene milyen súlyosan veszélyeztetheti a közerkölcsöt.
- És az a rendőr ért a zenéhez?
- Nem valószínű. De talán az imént hallott ritmus a szívdobogásra emlékeztette, amit akkor érez, amikor a feleségével lefekszik.
Közben a zűrzavar egyre fokozódott. Krabakk ülve maradt a zongora előtt, és büszke magatartással fordult felénk. Büszkesége azonban nem mentette meg attól, hogy fejét kénytelen legyen ide-oda kapkodni a feléje repülő különböző tárgyak elől. Két-három másodpercenként változtatnia kellett méltóságteljes pozícióján. Általában azonban megőrizte a nagy muzsikusra kötelező előkelőséget, csak apró szemei csillogtak vad fényben. Én magam... nos, én is kénytelen voltam Maggot használni pajzsként a röpködő tárgyak ellen, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és közben folyton faggattam a filozófust:
- Nem anarchikus jellegű kissé ez a cenzúra?
- Hát... szerintem haladóbb jellegű, minta többi országban! Vegyük például Japánt... Mindössze egy hónappal ezelőtt történt, hogy...
Ebben a pillanatban úgy találta fejem egy sörösüveg, hogy a filozófus "quack!" kiáltással (ez egy kappa indulatszó) eszméletlenül rogyott össze.
8
Saját magam számára is meglepő módon,
nagyon megszerettem Gaelt, az üvegkonszern elnökét. Gael kapitalista volt a
javából. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy az egész országban neki volt a
legnagyobb pocakja. Amikor karószerű felesége és uborkasovány gyermekei
társaságában egy karosszékben terpeszkedett, tökéletesen boldognak látszott.
Időnként vacsorára hívott meg Pepp, a bíró, és Csakk, az orvos társaságában.
Ajánlólevelei birtokában látogatást tettem több gyárban, amelyek vele vagy
valamelyik barátjával álltak lazább-szorosabb kapcsolatban. Az üzemek között
egy könyvgyár volt számomra a legérdekesebb. Amikor az egyik mérnök - egy ifjú
kappa - társaságában beléptem az üzembe, és megláttam a vízierőmű által
hajtott, óriási mechanizmust, még több elismeréssel hajtottam meg fejemet
Kappaország gépiparának fejlettsége előtt. Megtudtam, hogy évente hétmillió kötet
könyv kerül ki a gyárból. Legjobban azonban mégsem a könyvtermelés mennyiségi
adatai leptek meg, hanem az a tény, hogy a rendkívül nagy mennyiséget milyen
egyszerű módszerrel állítják elő. Kappáéknál ugyanis úgy készül a könyv, hogy a
gépezet tölcsérszerű nyílásába papírt, tintát és valami szürkés port adagolnak.
A gép, alig öt perccel azután, hogy ezeket a nyersanyagokat elnyelte, már önti
is kifelé az in quarto, in octavo stb. szedett nyomdai ívek megszámlálhatatlan
légióját. Miközben a feltartóztathatatlan lavinaként ömlő könyváradatot néztem,
megkérdeztem a mérnököt: mi az a szürke por, amelyet a gép garatjába öntenek.
- A szürke por? Ó, az nem más, mint kiszárított és porrá-tört szamáragyvelő - legyintett az ifjú kappa, le sem véve tekintetét a fényesen csillogó fekete gépezetről. - Tonnánként két-három tallérba kerül ma a piacon.
Mondanom sem kell, hogy nemcsak a könyvgyártóipar dicsekszik náluk ilyen nagyszerű vívmányokkal. A képtermelés, zenetermelés is elért már ugyanerre a színvonalra. A gyakorlatban - mint Gaeltől megtudtam - Kappaországban egy hónap alatt hét-nyolcféle új gépet terveznek, amelyek lehetővé teszik egyre nagyobb mennyiségek termelését egyre kevesebb emberi erő igénybevételével. Ennek következtében a munkások és tisztviselők közül átlagban havonta negyven-ötvenezer az utcára kerül. Mégsem találkoztam egyetlenegyszer sem a sztrájk szóval az ország napilapjaiban, holott minden reggel végigolvastam őket. Minthogy ezt furcsának találtam, felhasználtam az alkalmat, amit egy - Pepp-pel és dr. Csakk-kal együtt - Gael házában elköltött vacsora nyújtott, és magyarázatot kértem.
- Megesszük őket - felelte közömbös hangon Gael, vacsora utáni szivarjával ajkai között.
Nem fogtam fel, hogyan érti, hogy "megesszük őket". Csakk doktor, aki csíptetője mögül felfedezte bizonytalanságomat, gyorsan magyarázattal szolgált:
- Megöljük ezeket az embereket, és a húsukat elfogyasztjuk. Olvassa csak el ezt az újsághírt! Ebben a hónapban kereken hatvannégyezer-hétszázhatvankilenc dolgozónak mondtak fel, és ezzel arányban csökkent a hús ára is.
- És szó nélkül hagyják magukat leölni? - kérdeztem.
- Mi mást tehetnének? Hiszen törvény írja elő, a "munkások és tisztviselők leölését szabályozó törvény" - felelte Pepp, aki savanyú arccal szemlélgetett egy cserépbe ültetett vadkörtefát.
Én mindezt persze visszataszítónak találtam. A házigazda azonban, sőt Pepp és dr. Csakk is, egészen természetesnek vélte ezt a megoldást. Sőt az orvos még el is nevette magát, és gúnyosan mondta:
- Hiszen csak országos méretekben mentesítjük őket az éhhalál és öngyilkosság kényelmetlenségeitől! Sokat nem szenvednek, mert csak egy kis mérges gázt szagolnak és kész.
- De hát azt a húst megenni!...
- Ugyan ne kerítsen már olyan nagy feneket a dolognak. Ha Magg hallaná, biztosan nagyot nevetne magán! Az önök országában talán nincs proletárlány, aki a húsát áruba bocsátja? Tiszta szentimentalizmus azon felháborodni, hogy a munkások húsát eszik.
Gael végighallgatta Csakk válaszát, azután felragadott egy szendvicses tálat a keze ügyében levő asztalról, és közömbös arccal felém nyújtotta:
- Nem parancsol egyet? Ez is munkáshússal készült!
Undorodva hőköltem vissza. Sőt mi több: Pepp és Tokk kacajától kísérve kirohantam Gael szalonjából. Viharral fenyegető, csillagtalan égbolt borult fölém. Öklendezve botorkáltam haza a lakásomra. Rosszullétem tanújelei ott fehérlettek az úton a koromsötét éjszakában.
- A szürke por? Ó, az nem más, mint kiszárított és porrá-tört szamáragyvelő - legyintett az ifjú kappa, le sem véve tekintetét a fényesen csillogó fekete gépezetről. - Tonnánként két-három tallérba kerül ma a piacon.
Mondanom sem kell, hogy nemcsak a könyvgyártóipar dicsekszik náluk ilyen nagyszerű vívmányokkal. A képtermelés, zenetermelés is elért már ugyanerre a színvonalra. A gyakorlatban - mint Gaeltől megtudtam - Kappaországban egy hónap alatt hét-nyolcféle új gépet terveznek, amelyek lehetővé teszik egyre nagyobb mennyiségek termelését egyre kevesebb emberi erő igénybevételével. Ennek következtében a munkások és tisztviselők közül átlagban havonta negyven-ötvenezer az utcára kerül. Mégsem találkoztam egyetlenegyszer sem a sztrájk szóval az ország napilapjaiban, holott minden reggel végigolvastam őket. Minthogy ezt furcsának találtam, felhasználtam az alkalmat, amit egy - Pepp-pel és dr. Csakk-kal együtt - Gael házában elköltött vacsora nyújtott, és magyarázatot kértem.
- Megesszük őket - felelte közömbös hangon Gael, vacsora utáni szivarjával ajkai között.
Nem fogtam fel, hogyan érti, hogy "megesszük őket". Csakk doktor, aki csíptetője mögül felfedezte bizonytalanságomat, gyorsan magyarázattal szolgált:
- Megöljük ezeket az embereket, és a húsukat elfogyasztjuk. Olvassa csak el ezt az újsághírt! Ebben a hónapban kereken hatvannégyezer-hétszázhatvankilenc dolgozónak mondtak fel, és ezzel arányban csökkent a hús ára is.
- És szó nélkül hagyják magukat leölni? - kérdeztem.
- Mi mást tehetnének? Hiszen törvény írja elő, a "munkások és tisztviselők leölését szabályozó törvény" - felelte Pepp, aki savanyú arccal szemlélgetett egy cserépbe ültetett vadkörtefát.
Én mindezt persze visszataszítónak találtam. A házigazda azonban, sőt Pepp és dr. Csakk is, egészen természetesnek vélte ezt a megoldást. Sőt az orvos még el is nevette magát, és gúnyosan mondta:
- Hiszen csak országos méretekben mentesítjük őket az éhhalál és öngyilkosság kényelmetlenségeitől! Sokat nem szenvednek, mert csak egy kis mérges gázt szagolnak és kész.
- De hát azt a húst megenni!...
- Ugyan ne kerítsen már olyan nagy feneket a dolognak. Ha Magg hallaná, biztosan nagyot nevetne magán! Az önök országában talán nincs proletárlány, aki a húsát áruba bocsátja? Tiszta szentimentalizmus azon felháborodni, hogy a munkások húsát eszik.
Gael végighallgatta Csakk válaszát, azután felragadott egy szendvicses tálat a keze ügyében levő asztalról, és közömbös arccal felém nyújtotta:
- Nem parancsol egyet? Ez is munkáshússal készült!
Undorodva hőköltem vissza. Sőt mi több: Pepp és Tokk kacajától kísérve kirohantam Gael szalonjából. Viharral fenyegető, csillagtalan égbolt borult fölém. Öklendezve botorkáltam haza a lakásomra. Rosszullétem tanújelei ott fehérlettek az úton a koromsötét éjszakában.
9
Gael, az üveggyártó konszern elnöke
azonban igen szeretetreméltó kappa volt. Gyakran kerestem fel vele együtt a
klubot, amelynek tagja volt, és amelyben így több vidám estét töltöttem. Itt
sokkal otthonosabban éreztem magam, mint a Felsőbbrendű Kappák Klubjában,
amelyhez Tokk tartozott. Gael mondanivalóiból talán hiányzott a mélység, amely
Maggnak, a filozófusnak gondolatait jellemezte, de a vele való beszélgetés egy
teljesen új világot - egy tágabb, nagyobb világot - tárt fel előttem. Az elnök
mindig jókedvűen szónokolt a kávéscsészéje felett, amelynek tartalmát színarany
kanalával kevergette.
Egy ködös téli este is Gaellel beszélgettem. Szobájában hosszú szárú rózsák pompáztak a virágvázákban. Emlékszem: maga a berendezés szecessziós stílusban készült; a fehér asztalokat, székeket finom arany szegély díszítette. Gael a szokottnál is önelégültebb hangulatban, arcán széles mosollyal éppen az akkor hatalmon levő Quorax-kormányról beszélt. Magának a "quorax" szónak semmi értelme nincs; olyasfajta indulatszó, mint például a "tyűha!" Mégis így nevezték azt a politikai pártot, amelynek meghirdetett jelszava "Az Összkappaság érdekei mindenek felett!" volt.
- A Quorax Párt élén Roppé, a nagynevű politikus áll - mondotta Gael. - Bismarck nevéhez fűződik az a mondás, hogy "a legjobb diplomácia a becsületesség". Nos, ezt az elvet Roppé nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai vonatkozásban is érvényesíti.
- De hiszen Roppé beszédében...
- Hallgassa csak végig, amit mondani akarok! Az a beszéd persze elejétől végéig szemenszedett hazugság. Minthogy azonban ezt mindenki tudja, végeredményben semmi csorba sem esett a becsületességen. Ezt csak az ön fajtájának egyoldalú beállítottsága nevezheti hazugságnak. Ezzel szemben mi, kappák... no, de hagyjuk. Szóval, Roppénél tartottunk. Roppé irányítja a Quorax Pártot, Roppét viszont Kuikui, a Pou-Fou című napilap elnöke irányítja. (Ez a "pou-fou" ugyancsak értelmetlen indulatszó; körülbelül annyit jelent - ha mindenáron le akarjuk fordítani -, hogy "ejha!") Nehogy azt higgye azonban, hogy Kuikui a maga ura! Őt az én szerény személyem mozgatja.
- De hát... ne vegye rossznéven a szókimondásomat... de hát a "Pou-Fou" a munkások érdekeit képviselő lapnak hirdeti magát... Márpedig ha a lap vezetője, Kuikui, az ön irányítása alatt áll...
- A "Pou-Fou" szerkesztői természetesen a munkások érdekeit képviselik. Csakhogy ők kénytelenek alárendelni magukat a vezetőjüknek, Kuikuinak. Kuikui viszont nem nélkülözheti az én támogatásomat! - felelte Gael, és derült mosollyal játszadozott tovább színarany kanalával. Úgy éreztem, hogy sokkal jobban sajnálom a "Pou-Fou" munkatársait, mint ahogy Gaelt gyűlölöm.
Az üveggyári elnök, úgy látszik, kiérezte hallgatásomból ezt az együttérzést.
- Egyébként ne gondolja - mondta hatalmas pocakját előredugva -, hogy a "Pou-Fou" munkatársai maradéktalanul a munkások szempontjait képviselik! Végeredményben mi, kappák, saját érdekeinket minden más érdek fölé helyezzük... A dolog csak ott válik bonyolulttá, hogy az én személyem se független, én is valakinek az irányítása alatt állok... Sejti, kiről van szó? Szépséges feleségemről, Gaelné őnagyságáról.
Az elnök harsány kacajra fakadt.
- Ez biztosan nincs önnek kedve ellenére - mondtam.
- Hát, nem mondom, megelégedett vagyok. Ezt ugyan sohasem merném egy kappának bevallani, és önnek is csak azért mondom el, mert nem a kappák közül való.
- Egyszóval, a Quorax-kormány Gaelné őnagysága vezetése alatt áll.
- Hát ha így kívánja megfogalmazni... Az mindenesetre tény... hét évvel ezelőtt csupán egy nősténykappa miatt tört ki a háború.
- Háború? Hát ebben az országban is vannak háborúk?
- Legalábbis voltak. Sőt, a jövőben is lehetnek. Mindaddig, amíg szomszédaink lesznek...
Őszintén szólva, most először gondoltam arra, hogy Kappaországnak szomszédai is lehetnek. Gael magyarázatából kivettem, hogy a kappák ősidőktől fogva a Vidrákat tekintették esetleges ellenségeiknek, és hogy a Vidráknak olyan hadseregük van, amellyel kappáék nem tudnak megbirkózni. Roppant érdekelt ez a "Kappák kontra Vidrák" háború, mert sem a "Vízitigris" című tanulmány szerzője, sem Yanagida Kunio úr, a "Santo Mindasu" című mű írója nem emlékezik meg arról, hogy a Vidrák ilyen veszélyes ellenfelet jelentenek a kappák számára.
- A háború kitörése előtt - mesélte Gael - a két ország természetesen a legnagyobb éberséggel figyelte a szomszédja minden mozdulatát? hiszen kölcsönösen féltek egymástól. Ebben a feszült légkörben történt, hogy egy közöttünk élő Vidra meglátogatott egy kappa házaspárt. Itt az asszony titokban arra készült, hogy férjét, aki kicsapongó életmódot folytatott, eltegye láb alól. Talán az életbiztosítás fejében járó pénz is játszott bizonyos szerepet a dologban; nem tudom.
- Ön ismerte őket? - kérdeztem.
- Igen... izé... nem. Csak a férfit ismertem. A feleségem komisz gazembernek tartotta. Az én véleményem szerint azonban inkább őrült volt, mint gazember: remegett attól, hogy a nőstények karmaiba kerül. Tény az, hogy a nő ciánkálit kevert a férje kakaójába. Hogy, hogy nem, tévedés történt, és a kakaót a vendég Vidra hajtotta fel. Persze meghalt. Azután...
- Azután kitört a háború?
- Igen. A Vidra ugyanis, szerencsétlenségünkre, rendjeltulajdonos volt.
- Melyik fél győzelmével végződött a háború?
- Természetesen a miénkkel. Háromszázhatvankilencezerötszáz bátor kappa halt hősi halált ezért a győzelemért. A mi veszteségünk azonban meg sem közelíti az ellenségünkét. Nem is igen hordunk azóta mást, mint vidraprémet. Magam is kibővítettem üzletemet a háború alatt: üvegen kívül szénsalakot is szállítottam a frontra.
- Mire való a szénsalak?
- Mire való? Ennivalót csinálnak belőle. Mi, kappák mindent megeszünk, ha korog a gyomrunk!
- És a... ne vegye, kérem, rossznéven a megjegyzésemet, de a szegény kappák a fronton... Minálunk komoly botrány lenne az ilyesmiből.
- Nálunk se maradt el a botrány. Ha azonban én magam tálalom elő a dolgot, senki sem botránkozik meg. Magg, a filozófus szokta hangoztatni: "Megszűnnek bűneid, ha te magad bevallod őket." Azonkívül engem nemcsak önérdek, hanem hazaszeretet is lelkesített.
E percben egy fiatal klubszolga lépett asztalunkhoz, és mélyen meghajolt Gael előtt.
- Engedelmével, uram... becses otthona szomszédságában tűz ütött ki... - mondta monoton hangon.
- Tű... tűz... - ugrott fel rémülten az igazgató. Persze én is felemelkedtem székemről. A szolga higgadtan folytatta:
- Közben azonban már eloltották.
Gael követte a szolgát, és olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Egyszerre rájöttem, hogy utálom ezt az üveggyárost. E pillanatban azonban nem Gael, a nagykapitalista, hanem Gael, az egyszerű kappa állt előttem. Kivettem hát az egyik vázából egy csomó hosszú szárú rózsát és a kezébe nyomtam:
- Ha el is oltották a füzet, felesége őnagysága biztosan meg van rémülve. Legjobb lenne, ha hazamenne, és átadná neki ezeket a virágokat.
- Köszönöm - ragadta meg a kezemet Gael. Azután hirtelen elvigyorogta magát, és halkan hozzátette:
- A szomszéd ház az enyém volt. Most felveszem érte a tűzbiztosítási díjat.
Még most is magam előtt látom a vigyorát, amelyet sem megvetni, sem gyűlölni nem tudtam.
Forrás: A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó, 1960
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kép forrása: blog.goo.ne.jp
Egy ködös téli este is Gaellel beszélgettem. Szobájában hosszú szárú rózsák pompáztak a virágvázákban. Emlékszem: maga a berendezés szecessziós stílusban készült; a fehér asztalokat, székeket finom arany szegély díszítette. Gael a szokottnál is önelégültebb hangulatban, arcán széles mosollyal éppen az akkor hatalmon levő Quorax-kormányról beszélt. Magának a "quorax" szónak semmi értelme nincs; olyasfajta indulatszó, mint például a "tyűha!" Mégis így nevezték azt a politikai pártot, amelynek meghirdetett jelszava "Az Összkappaság érdekei mindenek felett!" volt.
- A Quorax Párt élén Roppé, a nagynevű politikus áll - mondotta Gael. - Bismarck nevéhez fűződik az a mondás, hogy "a legjobb diplomácia a becsületesség". Nos, ezt az elvet Roppé nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai vonatkozásban is érvényesíti.
- De hiszen Roppé beszédében...
- Hallgassa csak végig, amit mondani akarok! Az a beszéd persze elejétől végéig szemenszedett hazugság. Minthogy azonban ezt mindenki tudja, végeredményben semmi csorba sem esett a becsületességen. Ezt csak az ön fajtájának egyoldalú beállítottsága nevezheti hazugságnak. Ezzel szemben mi, kappák... no, de hagyjuk. Szóval, Roppénél tartottunk. Roppé irányítja a Quorax Pártot, Roppét viszont Kuikui, a Pou-Fou című napilap elnöke irányítja. (Ez a "pou-fou" ugyancsak értelmetlen indulatszó; körülbelül annyit jelent - ha mindenáron le akarjuk fordítani -, hogy "ejha!") Nehogy azt higgye azonban, hogy Kuikui a maga ura! Őt az én szerény személyem mozgatja.
- De hát... ne vegye rossznéven a szókimondásomat... de hát a "Pou-Fou" a munkások érdekeit képviselő lapnak hirdeti magát... Márpedig ha a lap vezetője, Kuikui, az ön irányítása alatt áll...
- A "Pou-Fou" szerkesztői természetesen a munkások érdekeit képviselik. Csakhogy ők kénytelenek alárendelni magukat a vezetőjüknek, Kuikuinak. Kuikui viszont nem nélkülözheti az én támogatásomat! - felelte Gael, és derült mosollyal játszadozott tovább színarany kanalával. Úgy éreztem, hogy sokkal jobban sajnálom a "Pou-Fou" munkatársait, mint ahogy Gaelt gyűlölöm.
Az üveggyári elnök, úgy látszik, kiérezte hallgatásomból ezt az együttérzést.
- Egyébként ne gondolja - mondta hatalmas pocakját előredugva -, hogy a "Pou-Fou" munkatársai maradéktalanul a munkások szempontjait képviselik! Végeredményben mi, kappák, saját érdekeinket minden más érdek fölé helyezzük... A dolog csak ott válik bonyolulttá, hogy az én személyem se független, én is valakinek az irányítása alatt állok... Sejti, kiről van szó? Szépséges feleségemről, Gaelné őnagyságáról.
Az elnök harsány kacajra fakadt.
- Ez biztosan nincs önnek kedve ellenére - mondtam.
- Hát, nem mondom, megelégedett vagyok. Ezt ugyan sohasem merném egy kappának bevallani, és önnek is csak azért mondom el, mert nem a kappák közül való.
- Egyszóval, a Quorax-kormány Gaelné őnagysága vezetése alatt áll.
- Hát ha így kívánja megfogalmazni... Az mindenesetre tény... hét évvel ezelőtt csupán egy nősténykappa miatt tört ki a háború.
- Háború? Hát ebben az országban is vannak háborúk?
- Legalábbis voltak. Sőt, a jövőben is lehetnek. Mindaddig, amíg szomszédaink lesznek...
Őszintén szólva, most először gondoltam arra, hogy Kappaországnak szomszédai is lehetnek. Gael magyarázatából kivettem, hogy a kappák ősidőktől fogva a Vidrákat tekintették esetleges ellenségeiknek, és hogy a Vidráknak olyan hadseregük van, amellyel kappáék nem tudnak megbirkózni. Roppant érdekelt ez a "Kappák kontra Vidrák" háború, mert sem a "Vízitigris" című tanulmány szerzője, sem Yanagida Kunio úr, a "Santo Mindasu" című mű írója nem emlékezik meg arról, hogy a Vidrák ilyen veszélyes ellenfelet jelentenek a kappák számára.
- A háború kitörése előtt - mesélte Gael - a két ország természetesen a legnagyobb éberséggel figyelte a szomszédja minden mozdulatát? hiszen kölcsönösen féltek egymástól. Ebben a feszült légkörben történt, hogy egy közöttünk élő Vidra meglátogatott egy kappa házaspárt. Itt az asszony titokban arra készült, hogy férjét, aki kicsapongó életmódot folytatott, eltegye láb alól. Talán az életbiztosítás fejében járó pénz is játszott bizonyos szerepet a dologban; nem tudom.
- Ön ismerte őket? - kérdeztem.
- Igen... izé... nem. Csak a férfit ismertem. A feleségem komisz gazembernek tartotta. Az én véleményem szerint azonban inkább őrült volt, mint gazember: remegett attól, hogy a nőstények karmaiba kerül. Tény az, hogy a nő ciánkálit kevert a férje kakaójába. Hogy, hogy nem, tévedés történt, és a kakaót a vendég Vidra hajtotta fel. Persze meghalt. Azután...
- Azután kitört a háború?
- Igen. A Vidra ugyanis, szerencsétlenségünkre, rendjeltulajdonos volt.
- Melyik fél győzelmével végződött a háború?
- Természetesen a miénkkel. Háromszázhatvankilencezerötszáz bátor kappa halt hősi halált ezért a győzelemért. A mi veszteségünk azonban meg sem közelíti az ellenségünkét. Nem is igen hordunk azóta mást, mint vidraprémet. Magam is kibővítettem üzletemet a háború alatt: üvegen kívül szénsalakot is szállítottam a frontra.
- Mire való a szénsalak?
- Mire való? Ennivalót csinálnak belőle. Mi, kappák mindent megeszünk, ha korog a gyomrunk!
- És a... ne vegye, kérem, rossznéven a megjegyzésemet, de a szegény kappák a fronton... Minálunk komoly botrány lenne az ilyesmiből.
- Nálunk se maradt el a botrány. Ha azonban én magam tálalom elő a dolgot, senki sem botránkozik meg. Magg, a filozófus szokta hangoztatni: "Megszűnnek bűneid, ha te magad bevallod őket." Azonkívül engem nemcsak önérdek, hanem hazaszeretet is lelkesített.
E percben egy fiatal klubszolga lépett asztalunkhoz, és mélyen meghajolt Gael előtt.
- Engedelmével, uram... becses otthona szomszédságában tűz ütött ki... - mondta monoton hangon.
- Tű... tűz... - ugrott fel rémülten az igazgató. Persze én is felemelkedtem székemről. A szolga higgadtan folytatta:
- Közben azonban már eloltották.
Gael követte a szolgát, és olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Egyszerre rájöttem, hogy utálom ezt az üveggyárost. E pillanatban azonban nem Gael, a nagykapitalista, hanem Gael, az egyszerű kappa állt előttem. Kivettem hát az egyik vázából egy csomó hosszú szárú rózsát és a kezébe nyomtam:
- Ha el is oltották a füzet, felesége őnagysága biztosan meg van rémülve. Legjobb lenne, ha hazamenne, és átadná neki ezeket a virágokat.
- Köszönöm - ragadta meg a kezemet Gael. Azután hirtelen elvigyorogta magát, és halkan hozzátette:
- A szomszéd ház az enyém volt. Most felveszem érte a tűzbiztosítási díjat.
Még most is magam előtt látom a vigyorát, amelyet sem megvetni, sem gyűlölni nem tudtam.
Forrás: A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó, 1960
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kép forrása: blog.goo.ne.jp
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése