3. rész
Lomb Kató fordítása
10
- Mi van veled, Lapp? Miért lógatod az
orrodat?
A tűzvészt követő napon szobámban cigarettáztam. A szalon másik székén Lapp, a diák foglalt helyet. Egyek lábát a másikon nyugtatta, és olyan mélyre hajtott fejjel bámulta elmerülten a padlót, hogy rothadt csőre se látszott.
- Mondd már meg, Lapp, mi van veled!
- Semmi, ami szóra érdemes lenne - emelte végre fel a fejét Lapp, majd bánatos orrhangon folytatta:
- A múltkor véletlenül kipillantottam az ablakon, és minden különösebb szándék nélkül, csendben megjegyeztem: "Nini, nyílik a rovarfaló ibolya!" Nővérem erre eltorzult arccal támadt rám: "Szóval, rovarfaló ibolya vagyok! No és aztán?" Anyám meg, akinek szemefénye a nővérem, versenyt szórta vele a fejemre a szidalmakat.
- Miért hangolta le kedves nővéredet az a tény, hogy kinyílt a rovarfaló ibolya?
- Talán azt hitte, hogy a hímkappa fogására célzok vele. Azután atyai nagynéném, aki hadilábon áll anyámmal, ugyancsak beleavatkozott a dologba, és a helyzet egyre jobban elfajult. Mikor a perpatvart meghallotta apám, aki az év háromszázhatvanöt napján át be van rúgva, részrehajlás nélkül elkezdett mindannyiunkat püfölni. Ez azonban még mindig csak a kezdet. Öcsém elcsente anyám erszényét, és elvágtatott a moziba, vagy mit tudom én, hová. Én pedig... én igazán...
Lapp a kezébe temette arcát, és némán zokogott. Persze elfogott a részvét iránta. És persze Tokknak, a költőnek a családi rendszerről ejtett gúnyos megjegyzései is eszembe jutottak. Vállon veregettem Lappot, és minden igyekezetemmel vigasztalni próbáltam:
- Fel a fejjel, öregem! Ilyesmi a legjobb családokban is előfordul!
- De... de legalább a csőröm ne lenne elrohadva!
- Hát ezzel le kell számolnod! Gyere, menjünk el Tokkékhoz!
- Tokk úr megvet engem, mert én nem tudtam olyan bátran hátat fordítani a családomnak, mint ő.
- Hát akkor gyerünk el Krabakkhoz!
Az emlékezetes hangverseny óta igen összebarátkoztam a nagy zeneszerzővel, és így most hozzá cipeltem el Lappot. Krabakk sokkal fényűzőbben élt, mint Lapp, de sokkal szerényebben, mint Gael, a kapitalista. A szobája tele volt csecsebecsékkel - Tanagra-figurákkal és perzsa porcelánokkal -, és gyakran lehetett látni, amint saját fényképe alatt vígan játszadozott gyermekeivel a török stílusú pamlagon. Ez alkalommal azonban szétszórt és földre hányt papírszeletek között találtuk: összefont karokkal, zord arckifejezéssel meredt maga elé. Lapp, akárcsak Tokk, a költő, biztosan sokat járt már Krabakk otthonában. Most mégis megszeppent ettől a látványtól, és udvarias főhajtással üdvözölve a muzsikust, leült a szoba legtávolabbi sarkába.
- Mi baj van, Krabakk úr? - rontottam ajtóstul a házba.
- Hogy mi baj van? Az a baj, hogy marhák a kritikusok! Azt állítják, hogy az én lírai költeményeim nem érik utol Tokk verseit!
- De hiszen ön muzsikus!
- Hát igen, ezt a bírálatot még le is nyeltem volna. De azt merik állítani, hogy kettőnk közül Lokk a jobb zenész!...
Lokk muzsikus volt, akit gyakran hasonlítottak össze Krabakk-kal. Minthogy azonban nem volt tagja a Felsőbbrendű Kappák Klubjának, sohasem beszéltem vele. Fényképekről annál jobban ismertem horgas csőrű, jellegzetes arcát.
- Nem vitás, hogy Lokk is tehetséges. Az ő muzsikájából azonban hiányzik az az áradó, modern szenvedély, amely annyira jellemzi az ön szerzeményeit.
- Őszintén ez a véleménye?
- Hát persze hogy az!
Krabakk hirtelen felugrott, megragadott egy Tanagra-figurát, és a földhöz vágta. Lapp rémülten felsikoltott, és kereket akart oldani, Krabakk azonban intett, hogy félelemre semmi oka, és hűvösen folytatta:
- Azért beszél így, uram, mert éppen olyan botfülű, mint az átlag kappa. Én félek Lokktól.
- Ön? Ne játssza itt a szerényt!
- Ki játssza a szerényt, Még ha a kritikusokkal állnék szemben... De ön előtt? Én, Krabakk, lángész vagyok. Ebben a vonatkozásban nem félek Lokktól.
- Hát akkor mitől fél?
- Valami olyantól, amit magam sem tudnék nevén nevezni! Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy a csillagzattól, amely alatt született.
- Ez úgy látszik, túl magas nekem.
- Akkor megpróbálom másképpen megmagyarázni. Én Lokkra nem gyakorolok semmi hatást, magam viszont teljesen Lokk befolyása alatt állok.
- Ez csak azért van, mert az ön érzékenysége...
- Nem, nem, hallgasson csak végig. Itt nem érzékenységről van szó! Lokk csak olyant produkál, amiben hinni tud. Én meg mindig vergődöm. Lokk szempontjából a különbség talán csak kakasugrásnyi, számomra azonban mérföldnyinek látszik.
- De a "Hősi Szimfónia"... amit ön szerzett...
Krabakk még kisebbre húzta össze apró szemeit, és fitymálóan pislogott a diákra:
- Ugyan, hallgasson, kérem! Mit ért maga ehhez? Én ismerem Lokkot. Jobban ismerem, mint azok a kutyák, akik hason csúszkálnak előtte.
- Csillapodjék, kedvesem, csillapodjék!
- Ha tudnék! De folyton arra kell gondolnom, hogy egy számunkra megfoghatatlan lény elém, Krabakk elé helyezte Lokkot, hogy nevetségessé tegyen engem, Krabakkot! Magg, a filozófus világosan látja ezeket a dolgokat, pedig folyton poros fóliánsokban matat a színes lámpásai fényében.
- Tessék?
- Olvassa csak el most megjelent könyvét, a "Balga ember szavai"-t! Tessék, itt van! - mondotta Krabakk, és egy kötetet nyújtott, jobban mondva hajított felém. Azután karbafonta kezeit, és félvállról odavetette:
- Volt szerencsém!
Újra belevetettem magam az utcai forgatagba a végleg elcsüggedt Lapp-pal együtt. A járókelőkkel zsúfolt utcákon most is változatlanul ott álltak a különböző üzletek, a közömbösen sorakozó bükkfák árnyékában. Némán, minden cél nélkül lépkedtünk egymás mellett. Nemsokára a hosszú hajú poétába, Tokkba ütköztünk. Amikor megpillantott bennünket, zsebkendőt vett elő a hasán levő erszényből, és törölgetni kezdte a homlokát.
- Á, de régen láttam önöket! Éppen most készülök Krabakkot meglátogatni. Idejét sem tudom, mikor jártam nála!
Nem szívesen gondoltam a perpatvarra, ami a két művész találkozásából születhetne, s ezért óvatosan vázoltam Tokk előtt, hogy Krabakk milyen rossz hangulatban leledzik.
- Valóban? Akkor ma nem megyek el hozzá. Krabakk ugyanis gyenge idegrendszerű ember. Én is álmatlanságban szenvedek két-három hét óta.
- Nem lenne kedve sétálni velünk?
- Nem, most nem tudok. Jaj!
Tokk felsikoltott, és megragadta a karomat. Testét elöntötte a hideg verejték.
- Mi baj, Tokk?
- Történt valami, uram?
- Ú... úgy láttam, mintha egy zöld majom dugta volna ki a fejét annak az autónak az ablakából!
Aggódni kezdtem a poéta miatt, és azt javasoltam, hogy legjobb lenne felkeresnie dr. Csakkot a rendelőjében. Tokk azonban nem hajlott a tanácsomra. Gyanakvó tekintete hol az én arcomat, hol Lappét fürkészte.
- Igazán nem vagyok kapkodó valaki! - tört ki belőle. - Nagyon kérem, hogy ezt sohase felejtsék el. Hát viszontlátásra. Csakktól és társaitól pedig kíméljen meg a jósors!
Bizonytalanul bámultunk a távozó Tokk után. Azaz csak én bámultam, mert Lapp, a diák, egyszerre csak a forgalom kellős közepébe vetette magát, földig hajolt, és szétterpesztett lábai közül figyelte a járókelők, autók szüntelen áramlását. Már azt hittem, hogy ez a kappa is megbolondult, és ijedten rántottam egyenes helyzetbe:
- Mi ütött beléd? Mi bajod?
A diák megdörzsölte szemét, és várakozásom ellenére nyugodt, hűvös hangon válaszolta:
- Felülről olyan szomorú képet nyújt ez a világ, hogy megpróbáltam alulról szemlélni. De lentről is csak ugyanolyan...
A tűzvészt követő napon szobámban cigarettáztam. A szalon másik székén Lapp, a diák foglalt helyet. Egyek lábát a másikon nyugtatta, és olyan mélyre hajtott fejjel bámulta elmerülten a padlót, hogy rothadt csőre se látszott.
- Mondd már meg, Lapp, mi van veled!
- Semmi, ami szóra érdemes lenne - emelte végre fel a fejét Lapp, majd bánatos orrhangon folytatta:
- A múltkor véletlenül kipillantottam az ablakon, és minden különösebb szándék nélkül, csendben megjegyeztem: "Nini, nyílik a rovarfaló ibolya!" Nővérem erre eltorzult arccal támadt rám: "Szóval, rovarfaló ibolya vagyok! No és aztán?" Anyám meg, akinek szemefénye a nővérem, versenyt szórta vele a fejemre a szidalmakat.
- Miért hangolta le kedves nővéredet az a tény, hogy kinyílt a rovarfaló ibolya?
- Talán azt hitte, hogy a hímkappa fogására célzok vele. Azután atyai nagynéném, aki hadilábon áll anyámmal, ugyancsak beleavatkozott a dologba, és a helyzet egyre jobban elfajult. Mikor a perpatvart meghallotta apám, aki az év háromszázhatvanöt napján át be van rúgva, részrehajlás nélkül elkezdett mindannyiunkat püfölni. Ez azonban még mindig csak a kezdet. Öcsém elcsente anyám erszényét, és elvágtatott a moziba, vagy mit tudom én, hová. Én pedig... én igazán...
Lapp a kezébe temette arcát, és némán zokogott. Persze elfogott a részvét iránta. És persze Tokknak, a költőnek a családi rendszerről ejtett gúnyos megjegyzései is eszembe jutottak. Vállon veregettem Lappot, és minden igyekezetemmel vigasztalni próbáltam:
- Fel a fejjel, öregem! Ilyesmi a legjobb családokban is előfordul!
- De... de legalább a csőröm ne lenne elrohadva!
- Hát ezzel le kell számolnod! Gyere, menjünk el Tokkékhoz!
- Tokk úr megvet engem, mert én nem tudtam olyan bátran hátat fordítani a családomnak, mint ő.
- Hát akkor gyerünk el Krabakkhoz!
Az emlékezetes hangverseny óta igen összebarátkoztam a nagy zeneszerzővel, és így most hozzá cipeltem el Lappot. Krabakk sokkal fényűzőbben élt, mint Lapp, de sokkal szerényebben, mint Gael, a kapitalista. A szobája tele volt csecsebecsékkel - Tanagra-figurákkal és perzsa porcelánokkal -, és gyakran lehetett látni, amint saját fényképe alatt vígan játszadozott gyermekeivel a török stílusú pamlagon. Ez alkalommal azonban szétszórt és földre hányt papírszeletek között találtuk: összefont karokkal, zord arckifejezéssel meredt maga elé. Lapp, akárcsak Tokk, a költő, biztosan sokat járt már Krabakk otthonában. Most mégis megszeppent ettől a látványtól, és udvarias főhajtással üdvözölve a muzsikust, leült a szoba legtávolabbi sarkába.
- Mi baj van, Krabakk úr? - rontottam ajtóstul a házba.
- Hogy mi baj van? Az a baj, hogy marhák a kritikusok! Azt állítják, hogy az én lírai költeményeim nem érik utol Tokk verseit!
- De hiszen ön muzsikus!
- Hát igen, ezt a bírálatot még le is nyeltem volna. De azt merik állítani, hogy kettőnk közül Lokk a jobb zenész!...
Lokk muzsikus volt, akit gyakran hasonlítottak össze Krabakk-kal. Minthogy azonban nem volt tagja a Felsőbbrendű Kappák Klubjának, sohasem beszéltem vele. Fényképekről annál jobban ismertem horgas csőrű, jellegzetes arcát.
- Nem vitás, hogy Lokk is tehetséges. Az ő muzsikájából azonban hiányzik az az áradó, modern szenvedély, amely annyira jellemzi az ön szerzeményeit.
- Őszintén ez a véleménye?
- Hát persze hogy az!
Krabakk hirtelen felugrott, megragadott egy Tanagra-figurát, és a földhöz vágta. Lapp rémülten felsikoltott, és kereket akart oldani, Krabakk azonban intett, hogy félelemre semmi oka, és hűvösen folytatta:
- Azért beszél így, uram, mert éppen olyan botfülű, mint az átlag kappa. Én félek Lokktól.
- Ön? Ne játssza itt a szerényt!
- Ki játssza a szerényt, Még ha a kritikusokkal állnék szemben... De ön előtt? Én, Krabakk, lángész vagyok. Ebben a vonatkozásban nem félek Lokktól.
- Hát akkor mitől fél?
- Valami olyantól, amit magam sem tudnék nevén nevezni! Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy a csillagzattól, amely alatt született.
- Ez úgy látszik, túl magas nekem.
- Akkor megpróbálom másképpen megmagyarázni. Én Lokkra nem gyakorolok semmi hatást, magam viszont teljesen Lokk befolyása alatt állok.
- Ez csak azért van, mert az ön érzékenysége...
- Nem, nem, hallgasson csak végig. Itt nem érzékenységről van szó! Lokk csak olyant produkál, amiben hinni tud. Én meg mindig vergődöm. Lokk szempontjából a különbség talán csak kakasugrásnyi, számomra azonban mérföldnyinek látszik.
- De a "Hősi Szimfónia"... amit ön szerzett...
Krabakk még kisebbre húzta össze apró szemeit, és fitymálóan pislogott a diákra:
- Ugyan, hallgasson, kérem! Mit ért maga ehhez? Én ismerem Lokkot. Jobban ismerem, mint azok a kutyák, akik hason csúszkálnak előtte.
- Csillapodjék, kedvesem, csillapodjék!
- Ha tudnék! De folyton arra kell gondolnom, hogy egy számunkra megfoghatatlan lény elém, Krabakk elé helyezte Lokkot, hogy nevetségessé tegyen engem, Krabakkot! Magg, a filozófus világosan látja ezeket a dolgokat, pedig folyton poros fóliánsokban matat a színes lámpásai fényében.
- Tessék?
- Olvassa csak el most megjelent könyvét, a "Balga ember szavai"-t! Tessék, itt van! - mondotta Krabakk, és egy kötetet nyújtott, jobban mondva hajított felém. Azután karbafonta kezeit, és félvállról odavetette:
- Volt szerencsém!
Újra belevetettem magam az utcai forgatagba a végleg elcsüggedt Lapp-pal együtt. A járókelőkkel zsúfolt utcákon most is változatlanul ott álltak a különböző üzletek, a közömbösen sorakozó bükkfák árnyékában. Némán, minden cél nélkül lépkedtünk egymás mellett. Nemsokára a hosszú hajú poétába, Tokkba ütköztünk. Amikor megpillantott bennünket, zsebkendőt vett elő a hasán levő erszényből, és törölgetni kezdte a homlokát.
- Á, de régen láttam önöket! Éppen most készülök Krabakkot meglátogatni. Idejét sem tudom, mikor jártam nála!
Nem szívesen gondoltam a perpatvarra, ami a két művész találkozásából születhetne, s ezért óvatosan vázoltam Tokk előtt, hogy Krabakk milyen rossz hangulatban leledzik.
- Valóban? Akkor ma nem megyek el hozzá. Krabakk ugyanis gyenge idegrendszerű ember. Én is álmatlanságban szenvedek két-három hét óta.
- Nem lenne kedve sétálni velünk?
- Nem, most nem tudok. Jaj!
Tokk felsikoltott, és megragadta a karomat. Testét elöntötte a hideg verejték.
- Mi baj, Tokk?
- Történt valami, uram?
- Ú... úgy láttam, mintha egy zöld majom dugta volna ki a fejét annak az autónak az ablakából!
Aggódni kezdtem a poéta miatt, és azt javasoltam, hogy legjobb lenne felkeresnie dr. Csakkot a rendelőjében. Tokk azonban nem hajlott a tanácsomra. Gyanakvó tekintete hol az én arcomat, hol Lappét fürkészte.
- Igazán nem vagyok kapkodó valaki! - tört ki belőle. - Nagyon kérem, hogy ezt sohase felejtsék el. Hát viszontlátásra. Csakktól és társaitól pedig kíméljen meg a jósors!
Bizonytalanul bámultunk a távozó Tokk után. Azaz csak én bámultam, mert Lapp, a diák, egyszerre csak a forgalom kellős közepébe vetette magát, földig hajolt, és szétterpesztett lábai közül figyelte a járókelők, autók szüntelen áramlását. Már azt hittem, hogy ez a kappa is megbolondult, és ijedten rántottam egyenes helyzetbe:
- Mi ütött beléd? Mi bajod?
A diák megdörzsölte szemét, és várakozásom ellenére nyugodt, hűvös hangon válaszolta:
- Felülről olyan szomorú képet nyújt ez a világ, hogy megpróbáltam alulról szemlélni. De lentről is csak ugyanolyan...
11
A következő sorok a filozófus Magg
"Balga ember szavai" című kötetéből valók:
"A Balga a többi emberről hiszi,
hogy ostoba."
*
"Részben azért szeretjük a természetet, mert nem gyűlöl bennünket, és nem is féltékeny ránk."
*
"A legbölcsebben az él, aki megveti kora erkölcseit, míg ő maga azok szerint él."
*
"Legszívesebben azzal dicsekszünk, ami hiányzik belőlünk."
*
"Senki se tiltakozik a bálványrombolás ellen. Az ellen se tiltakozik senki, hogy őt magát piedesztálra emeljék. De a legmagasabb kegyben az részesült, aki nyugodtan tud megülni a piedesztálon, az ilyen ember pedig vagy balga, vagy csirkefogó, vagy hős." (Ezt a részt Krabakk a körmével aláhúzta.)
*
"Eszméinket, amelyekre az életben szükségünk van, talán háromezer évvel ezelőttről hoztuk magunkkal. A mi ténykedésünk kimerül abban, hogy fel-felszítjuk a régi parazsat."
*
"A bennünket jellemző dolgok rendszerint tudatfelettiek."
*
"Nincsen öröm üröm nélkül, nincs béke apátia nélkül."
*
"Önmagunkat nehezebb védeni, mint másokat. Aki nem hiszi, nézze meg az ügyvédeket."
*
"Gőg, kétkedés és szenvedély: háromezer év óta ez minden bűnek - és talán minden erénynek - forrása."
*
"A megelégedettséghez nem elég az anyagi igények csökkentése. Ha békében akarunk élni, szellemi igényeinket is csökkenteni kell." (Ennél a mondatnál is látható volt Krabakk körme nyoma).
*
"Mi, kappák még az embereknél is boldogtalanabbak vagyunk, mert az emberiség még nem ért el a fejlettségnek arra a fokára, amire mi elértünk." (Ennél a fejezetnél önkéntelenül elnevettem magam.)
*
"Tetteinket a képességeink szabják meg. Képességeink kritériuma a tett. Ebből a boszorkánykörből sohasem tudunk kitörni. Ezért irracionális egész életünk."
*
"Baudelaire, miután megőrült, egész életszemléletét egyetlen szóban foglalta össze: "asszony"! Őt magát azonban ez a szó nem magyarázza. Őt inkább az a tény magyarázza, hogy annyira bízott költői lángeszében, amely egész életén át eltartotta, hogy elfeledkezett egy mások szóról: a gyomorról." (Itt is megtaláltam Krabakk körme nyomát.)
*
"Ha abból indulunk ki, hogy az Ész a Kezdet és a Vég, akkor saját létezésünket is kétségbe kell vonnunk. Az a tény, hogy Voltaire - aki az Észt oltárra emelte - hosszú és boldog életet élt, önmagában bizonyítja, hogy az emberiség nem ért el a kappák civilizációjának fokára."
*
"Részben azért szeretjük a természetet, mert nem gyűlöl bennünket, és nem is féltékeny ránk."
*
"A legbölcsebben az él, aki megveti kora erkölcseit, míg ő maga azok szerint él."
*
"Legszívesebben azzal dicsekszünk, ami hiányzik belőlünk."
*
"Senki se tiltakozik a bálványrombolás ellen. Az ellen se tiltakozik senki, hogy őt magát piedesztálra emeljék. De a legmagasabb kegyben az részesült, aki nyugodtan tud megülni a piedesztálon, az ilyen ember pedig vagy balga, vagy csirkefogó, vagy hős." (Ezt a részt Krabakk a körmével aláhúzta.)
*
"Eszméinket, amelyekre az életben szükségünk van, talán háromezer évvel ezelőttről hoztuk magunkkal. A mi ténykedésünk kimerül abban, hogy fel-felszítjuk a régi parazsat."
*
"A bennünket jellemző dolgok rendszerint tudatfelettiek."
*
"Nincsen öröm üröm nélkül, nincs béke apátia nélkül."
*
"Önmagunkat nehezebb védeni, mint másokat. Aki nem hiszi, nézze meg az ügyvédeket."
*
"Gőg, kétkedés és szenvedély: háromezer év óta ez minden bűnek - és talán minden erénynek - forrása."
*
"A megelégedettséghez nem elég az anyagi igények csökkentése. Ha békében akarunk élni, szellemi igényeinket is csökkenteni kell." (Ennél a mondatnál is látható volt Krabakk körme nyoma).
*
"Mi, kappák még az embereknél is boldogtalanabbak vagyunk, mert az emberiség még nem ért el a fejlettségnek arra a fokára, amire mi elértünk." (Ennél a fejezetnél önkéntelenül elnevettem magam.)
*
"Tetteinket a képességeink szabják meg. Képességeink kritériuma a tett. Ebből a boszorkánykörből sohasem tudunk kitörni. Ezért irracionális egész életünk."
*
"Baudelaire, miután megőrült, egész életszemléletét egyetlen szóban foglalta össze: "asszony"! Őt magát azonban ez a szó nem magyarázza. Őt inkább az a tény magyarázza, hogy annyira bízott költői lángeszében, amely egész életén át eltartotta, hogy elfeledkezett egy mások szóról: a gyomorról." (Itt is megtaláltam Krabakk körme nyomát.)
*
"Ha abból indulunk ki, hogy az Ész a Kezdet és a Vég, akkor saját létezésünket is kétségbe kell vonnunk. Az a tény, hogy Voltaire - aki az Észt oltárra emelte - hosszú és boldog életet élt, önmagában bizonyítja, hogy az emberiség nem ért el a kappák civilizációjának fokára."
12
Egy viszonylag hideg téli délután
eluntam a "Balga ember szavai" olvasását és elindultam, hogy
felkeressem Maggot, a filozófust. Az egyik csendes utcakereszteződésnél
szúnyogszerűen sovány kappát pillantottam meg, aki bárgyún támaszkodott a ház
falához. Felismertem benne azt az egyént, aki annak idején elcsente a töltőtollamat.
"Megvan" - szóltam magamban, és odakiáltottam egy kövér rendőrnek,
aki éppen elhaladt mellettem:
- Igazoltassa csak le, kérem, azt a kappát! Ez lopta el a töltőtollamat egy hónappal ezelőtt!
A rendőr felemelte a jobb kezében tartott fütyköst (ebben az országban ugyanis kard helyett tiszafából készült fütykösökkel szerelik fel a rendőröket).
- Hé, halló! - szólt rá a gyanúsítottra.
Azt hittem, hogy a kappa kereket fog oldani, de tévedtem. Nyugodtan a rendőr elé lépett, és összefont karokkal, kihívóan nézett hol rá, hol rám. A rendőr hasonló nyugalommal füzetet halászott elő a hasán levő zsebből, és feltette a kérdéseket:
- Neve?
- Grokk.
- Foglalkozása?
- Tegnapelőttig levélkihordó voltam.
- Helyes. Ez az úr azt állítja, hogy ellopta tőle a töltőtollát.
- Igen, egy hónappal ezelőtt.
- Miért lopta el?
- A gyereknek akartam adni, hogy játsszon vele.
- És a gyerek?
A rendőr most nézett először szúrós szemmel az előtte álló kappára.
- Egy héttel ezelőtt meghalt.
- Megvan a halotti bizonyítvány?
A sovány kappa egy papírdarabot húzott elő a hasán levőzsebből. A rendőr átfutotta az okmányt, azután széles vigyorral vállon veregette a kappát:
- Rendben van. Bocsánat a zaklatásért.
Elképedve bámultam a rendőrre, miközben a sovány kappa méltatlankodva ellépkedett. Amikor magamhoz tértem, megkérdeztem a rend őrét.
- Miért nem tartóztatta le a tolvajt?
- Mert nem bűnös.
- De hiszen ő lopta el a töltőtollamat!
- A gyerekének akarta adni játékszerül, a gyerek azonban meghalt. Amennyiben kételkedik eljárásom helyességében, szíveskedjék áttanulmányozni a Büntető Törvénykönyv 1285-ös paragrafusát - mondta a rendőr, és gyorsan elvonult. Én pedig - jobb megoldás hiányában - folytattam az utamat Magg otthona felé, miközben magamban mormolgattam: - Büntető Törvénykönyv ezerkétszáz-nyolcvanötödik paragrafus... Büntető Törvénykönyv...
Magg, a filozófus, vendégszerető házigazda volt. Szűk, sötét szobácskájában most is ott találtam Peppet, a bírót, Csakkot, az orvost és Gaelt, az üveggyári elnököt, amint cigarettájukból füstkarikákat eregettek a színes lámpás felé. Különösen annak örültem, hogy Pepp, a bíró is jelen van, és elhatároztam, hogy a Büntető Törvénykönyv 1285. paragrafusának tanulmányozása helyett egyenesen őt kérdezem meg.
- Elnézést kérek, kedves bíró úr. A kappák országában nem szokták megbüntetni a bűnösöket?
Pepp először nyugodtan szippantott néhányat aranyszegélyű cigarettájából, majd a füstöt az ég felé fújta, és csak azután válaszolt:
- De igen. Sőt még halálbüntetéssel is sújtjuk néha őket.
- Mert egy hónappal ezelőtt...
Elmeséltem töviről hegyire az egész esetet, azután megkérdeztem: hogyan intézkedik ilyen esetekben az 1285. cikkely.
- Így hangzik: "Büntetés kiszabása mellőzendő mindazon esetekben, amikor a szóban forgó vétkes cselekmény elkövetéséhez vezető okok időközben érvényességüket elveszítették." Mármost, ami az ön esetét illeti: az a kappa, aki az ön töltőtollát ellopta, apa volt. Időközben megszűnt apa lenni, így tehát az általa elkövetett bűn is elévült.
- Nevetséges!
- Szó sincs róla! Az lenne nevetséges, hogyha egy kappát, akinek gyermeke volt, azonosítanánk egy olyan kappával, akinek gyermeke van. A japán törvényalkotás, úgy tudom, nem tesz különbséget a kettő között. Ez számunkra roppant vicces. Hahaha!
A bíró elhajította cigarettacsikkjét, és lekicsinylően vihogott. Most Csakk doktor ragadta magához a szót, aki édeskeveset értett a joghoz.
- Japánban is ismerik a halálbüntetést?
- Igen. A kivégzendőket felakasztják. Feltételezem, hogy önöknél civilizáltabb módon hajtják végre a kivégzéseket! - mondtam cinikus hangon Peppnek, akinek fölényes hűvössége kezdett az idegeimre menni.
- Persze hogy civilizáltabban - válaszolta változatlan közönnyel a bíró. - A mi országunkban ismeretlen az akasztás. Nagy ritkán még használjuk a villamos áramot. De általában erre sem kerül sor. Legfeljebb megnevezzük a bűnt, amelyet a bűnös elkövetett.
- Ez már meg is öli a kappát?
- Természetesen. A mi idegrendszerünk ugyanis jóval érzékenyebb, mint az önöké.
- De nemcsak a halálbüntetéseket oldják meg így - mosolygott kedvesen Gael, az üveggyári elnök, akinek arcát bíbor színűre festette a lámpaüveg. - A napokban csaknem szívszélhűdést kaptam, mert egy szocialista tolvajnak nevezett.
- Ilyesmi többször előfordul, mint gondolnánk - fűzte hozzá Magg, a filozófus. - Egy ügyvédismerősöm is ebbe halt bele.
Megfordultam és Maggra bámultam. A filozófus szokott cinikus mosolyával nézett maga elé, kerülve valamennyiünk tekintetét.
- Ezt az ügyvédet valaki egyszer békának nevezte. Mint ön nyilván tudja, országunkban a "béka" szó a legnagyobb sértést jelenti. A sértett naponta feltette magának a kérdést: "Béka vagyok-e valóban?" A végén belepusztult.
- Ez nem gyilkosság, hanem öngyilkosság!
- A pacák azért nevezte békának, hogy megölje. Az ön szemében ez mégis öngyilkosság...
Magg be se fejezhette szavait. Pisztolylövés dörrent a falon túl, ahol Tokk, a költő lakott, és az éles hang sokáig visszhangzott még a levegőben.
- Igazoltassa csak le, kérem, azt a kappát! Ez lopta el a töltőtollamat egy hónappal ezelőtt!
A rendőr felemelte a jobb kezében tartott fütyköst (ebben az országban ugyanis kard helyett tiszafából készült fütykösökkel szerelik fel a rendőröket).
- Hé, halló! - szólt rá a gyanúsítottra.
Azt hittem, hogy a kappa kereket fog oldani, de tévedtem. Nyugodtan a rendőr elé lépett, és összefont karokkal, kihívóan nézett hol rá, hol rám. A rendőr hasonló nyugalommal füzetet halászott elő a hasán levő zsebből, és feltette a kérdéseket:
- Neve?
- Grokk.
- Foglalkozása?
- Tegnapelőttig levélkihordó voltam.
- Helyes. Ez az úr azt állítja, hogy ellopta tőle a töltőtollát.
- Igen, egy hónappal ezelőtt.
- Miért lopta el?
- A gyereknek akartam adni, hogy játsszon vele.
- És a gyerek?
A rendőr most nézett először szúrós szemmel az előtte álló kappára.
- Egy héttel ezelőtt meghalt.
- Megvan a halotti bizonyítvány?
A sovány kappa egy papírdarabot húzott elő a hasán levőzsebből. A rendőr átfutotta az okmányt, azután széles vigyorral vállon veregette a kappát:
- Rendben van. Bocsánat a zaklatásért.
Elképedve bámultam a rendőrre, miközben a sovány kappa méltatlankodva ellépkedett. Amikor magamhoz tértem, megkérdeztem a rend őrét.
- Miért nem tartóztatta le a tolvajt?
- Mert nem bűnös.
- De hiszen ő lopta el a töltőtollamat!
- A gyerekének akarta adni játékszerül, a gyerek azonban meghalt. Amennyiben kételkedik eljárásom helyességében, szíveskedjék áttanulmányozni a Büntető Törvénykönyv 1285-ös paragrafusát - mondta a rendőr, és gyorsan elvonult. Én pedig - jobb megoldás hiányában - folytattam az utamat Magg otthona felé, miközben magamban mormolgattam: - Büntető Törvénykönyv ezerkétszáz-nyolcvanötödik paragrafus... Büntető Törvénykönyv...
Magg, a filozófus, vendégszerető házigazda volt. Szűk, sötét szobácskájában most is ott találtam Peppet, a bírót, Csakkot, az orvost és Gaelt, az üveggyári elnököt, amint cigarettájukból füstkarikákat eregettek a színes lámpás felé. Különösen annak örültem, hogy Pepp, a bíró is jelen van, és elhatároztam, hogy a Büntető Törvénykönyv 1285. paragrafusának tanulmányozása helyett egyenesen őt kérdezem meg.
- Elnézést kérek, kedves bíró úr. A kappák országában nem szokták megbüntetni a bűnösöket?
Pepp először nyugodtan szippantott néhányat aranyszegélyű cigarettájából, majd a füstöt az ég felé fújta, és csak azután válaszolt:
- De igen. Sőt még halálbüntetéssel is sújtjuk néha őket.
- Mert egy hónappal ezelőtt...
Elmeséltem töviről hegyire az egész esetet, azután megkérdeztem: hogyan intézkedik ilyen esetekben az 1285. cikkely.
- Így hangzik: "Büntetés kiszabása mellőzendő mindazon esetekben, amikor a szóban forgó vétkes cselekmény elkövetéséhez vezető okok időközben érvényességüket elveszítették." Mármost, ami az ön esetét illeti: az a kappa, aki az ön töltőtollát ellopta, apa volt. Időközben megszűnt apa lenni, így tehát az általa elkövetett bűn is elévült.
- Nevetséges!
- Szó sincs róla! Az lenne nevetséges, hogyha egy kappát, akinek gyermeke volt, azonosítanánk egy olyan kappával, akinek gyermeke van. A japán törvényalkotás, úgy tudom, nem tesz különbséget a kettő között. Ez számunkra roppant vicces. Hahaha!
A bíró elhajította cigarettacsikkjét, és lekicsinylően vihogott. Most Csakk doktor ragadta magához a szót, aki édeskeveset értett a joghoz.
- Japánban is ismerik a halálbüntetést?
- Igen. A kivégzendőket felakasztják. Feltételezem, hogy önöknél civilizáltabb módon hajtják végre a kivégzéseket! - mondtam cinikus hangon Peppnek, akinek fölényes hűvössége kezdett az idegeimre menni.
- Persze hogy civilizáltabban - válaszolta változatlan közönnyel a bíró. - A mi országunkban ismeretlen az akasztás. Nagy ritkán még használjuk a villamos áramot. De általában erre sem kerül sor. Legfeljebb megnevezzük a bűnt, amelyet a bűnös elkövetett.
- Ez már meg is öli a kappát?
- Természetesen. A mi idegrendszerünk ugyanis jóval érzékenyebb, mint az önöké.
- De nemcsak a halálbüntetéseket oldják meg így - mosolygott kedvesen Gael, az üveggyári elnök, akinek arcát bíbor színűre festette a lámpaüveg. - A napokban csaknem szívszélhűdést kaptam, mert egy szocialista tolvajnak nevezett.
- Ilyesmi többször előfordul, mint gondolnánk - fűzte hozzá Magg, a filozófus. - Egy ügyvédismerősöm is ebbe halt bele.
Megfordultam és Maggra bámultam. A filozófus szokott cinikus mosolyával nézett maga elé, kerülve valamennyiünk tekintetét.
- Ezt az ügyvédet valaki egyszer békának nevezte. Mint ön nyilván tudja, országunkban a "béka" szó a legnagyobb sértést jelenti. A sértett naponta feltette magának a kérdést: "Béka vagyok-e valóban?" A végén belepusztult.
- Ez nem gyilkosság, hanem öngyilkosság!
- A pacák azért nevezte békának, hogy megölje. Az ön szemében ez mégis öngyilkosság...
Magg be se fejezhette szavait. Pisztolylövés dörrent a falon túl, ahol Tokk, a költő lakott, és az éles hang sokáig visszhangzott még a levegőben.
13
Átsiettünk Tokk házába. A költő a hátán
feküdt az alpesi növények cserepei között; jobbjában revolvert szorongatott, a
feje tetején levő teknőből ömlött a vér. Egy nősténykappát pillantottunk meg
mellette, aki arcát Tokk keblére szorította, és hangosan zokogott. Felemeltem a
nőt térdelő helyzetéből (bár egész testem viszolygott a csúszós-tapadós
kappabőr érintésétől), és megkérdeztem:
- Mi történt?
- Fogalmam sincs - zokogta. - Írt valamit, azután egyszerre csak előrántotta a revolverét, és főbe lőtte magát. Mi lesz velem? qur-r-r, qur-r-r-r ( ez utóbbi a kappák jajszava fájdalom esetén).
- Tokk világéletében önző ember volt - magyarázta szomorú fejbólogatással Peppnek Gael, az üveggyáros. A bíró figyelmét azonban aranyszegélyű cigarettája meggyújtásának szentelte. Ekkor Csakk, aki mostanáig a költő mellett térdelve vizsgálta a sebet, kiegyenesedett, és a legszebb orvosi hagyományokhoz méltó hangon felvilágosította a szobában tartózkodó öt embert (pontosabban egy embert és négy kappát):
- Sajnos, ő nincs többé. Tokk úr gyomorbajban szenvedett, és ez okozta melankóliára való hajlamát.
- Vajon mit írt? - motyogta Magg, a filozófus, és felemelt egy papírdarabot az asztalról. Valamennyien - engem kivéve - előrenyújtott nyakkal pislogtak a leírt sorokra Magg széles háta mögül.
- Mi történt?
- Fogalmam sincs - zokogta. - Írt valamit, azután egyszerre csak előrántotta a revolverét, és főbe lőtte magát. Mi lesz velem? qur-r-r, qur-r-r-r ( ez utóbbi a kappák jajszava fájdalom esetén).
- Tokk világéletében önző ember volt - magyarázta szomorú fejbólogatással Peppnek Gael, az üveggyáros. A bíró figyelmét azonban aranyszegélyű cigarettája meggyújtásának szentelte. Ekkor Csakk, aki mostanáig a költő mellett térdelve vizsgálta a sebet, kiegyenesedett, és a legszebb orvosi hagyományokhoz méltó hangon felvilágosította a szobában tartózkodó öt embert (pontosabban egy embert és négy kappát):
- Sajnos, ő nincs többé. Tokk úr gyomorbajban szenvedett, és ez okozta melankóliára való hajlamát.
- Vajon mit írt? - motyogta Magg, a filozófus, és felemelt egy papírdarabot az asztalról. Valamennyien - engem kivéve - előrenyújtott nyakkal pislogtak a leírt sorokra Magg széles háta mögül.
...Narancs tüzel sötétlő lombon át,
a kék egek halk fuvallata kél,
nem rezdül meg a mirtusz, a babér.
a kék egek halk fuvallata kél,
nem rezdül meg a mirtusz, a babér.
- Ezt Goethe "Mignon"-jából
lopta - fordult felénk cinikus mosolyával Magg. - Úgy látszik, Tokk azért lett
öngyilkos, mert kiapadt a költői vénája.
Autó érkezett a ház elé; Krabakk szállt ki belőle. A muzsikus egy darabit az ajtóból szemlélte a jelentet, majd elénk lépett, és részvevő hangon kérdezte:
- Tokk végrendeletét olvastad fel?
- Nem, hanem a legutolsó költeményét.
- Költeményét?
A filozófus átnyújtotta Krabakknak a kéziratot.
- Mit szólsz Tokk halálához? - kérdezte Magg.
A zeneszerző rá sem hederített. Égnek meredő hajjal, izgatottan merült bele a kéziratba, és alig válaszolt Magg szavaira.
"...szerelmesem, oda mennék veled..." Énértem is bármelyik pillanatban eljöhet a halál... "A kék egek halk fuvallata kél..."
- De én úgy tudtam, hogy ön Tokk kebelbarátainak egyike volt...
- Kebelbarát?... Tokk mindig magányos lélek volt... Boldogtalan lény... "... oda mennék veled..."
- Boldogtalan?... - érdeklődött Magg.
- "...oda..." Önök szerencsések. "...mennék veled..."
Megsajnáltam a még mindig görcsösen zokogó nősténykappát. Átkaroltam a vállát, és a szoba sarkában álló pamlaghoz vezettem, amelyen egy két-három év körüli kappa gyerek mosolygott, mit sem sejtő ártatlansággal. A síró anya helyett én becézgettem egy darabig a kicsit, amíg nekem is könnyek gyűltek a szemembe. A kappák országában való tartózkodásom alatt ekkor ejtettem először és utoljára könnyet.
- Szomorú dolog, ilyen önző kappagyermekének lenni - mondta Gael, a kapitalista.
Pepp, a bíró újabb cigarettára gyújtott:
- Eszükbe sem jut arra gondolni, hogy mi lesz a családtagjaikkal! - helyeselt Gaelnek.
- Megvan! - ijesztett meg bennünket hangos kiáltásával Krabakk. Még mindig kezében szorongatta a vers kéziratát, és tekintete a levegőbe meredt. - Gyönyörű gyászindulót lehet erre írni!
Apró szemei csillogtak. Megrázta Magg kezét, és kipenderült az ajtón.
Eközben persze egész tömeg gyűlt össze Tokk kapuja előtt: a szomszédban lakó kappák kíváncsian kémleltek be a házba. A zeneszerző azonban lázasan törte magát keresztül az ácsorgókon, belevetette magát az autójába, és nagy pöfögés közepette elvonult.
- Odább, odább! Tilos az ácsorgás! - szorította kifelé Pepp a tömeget, mint valami rendőr, és orruk előtt becsapta a kaput. A szobában egyszerre minden elcsendesedett. A hirtelen beállt némaságban, amelyben az alpesi virágok illata Tokk kiömlött vérének szagával keveredett, beszélni kezdtünk a további tennivalókról. Csak Magg, a filozófus meredt el némán Tokk holttestének szemléletében.
- Mit gondolkozol? - legyintettem vállon.
- A kappák életén - felelte.
- No és?
- Végeredményben nekünk, kappáknak, ha boldogok akarunk lenni...
Magg suttogóra fogta a hangját, és látható zavarban tette hozzá:
- ... hinnünk kell valamilyen magasabb erőben, amely a kappák felett áll!...
Autó érkezett a ház elé; Krabakk szállt ki belőle. A muzsikus egy darabit az ajtóból szemlélte a jelentet, majd elénk lépett, és részvevő hangon kérdezte:
- Tokk végrendeletét olvastad fel?
- Nem, hanem a legutolsó költeményét.
- Költeményét?
A filozófus átnyújtotta Krabakknak a kéziratot.
- Mit szólsz Tokk halálához? - kérdezte Magg.
A zeneszerző rá sem hederített. Égnek meredő hajjal, izgatottan merült bele a kéziratba, és alig válaszolt Magg szavaira.
"...szerelmesem, oda mennék veled..." Énértem is bármelyik pillanatban eljöhet a halál... "A kék egek halk fuvallata kél..."
- De én úgy tudtam, hogy ön Tokk kebelbarátainak egyike volt...
- Kebelbarát?... Tokk mindig magányos lélek volt... Boldogtalan lény... "... oda mennék veled..."
- Boldogtalan?... - érdeklődött Magg.
- "...oda..." Önök szerencsések. "...mennék veled..."
Megsajnáltam a még mindig görcsösen zokogó nősténykappát. Átkaroltam a vállát, és a szoba sarkában álló pamlaghoz vezettem, amelyen egy két-három év körüli kappa gyerek mosolygott, mit sem sejtő ártatlansággal. A síró anya helyett én becézgettem egy darabig a kicsit, amíg nekem is könnyek gyűltek a szemembe. A kappák országában való tartózkodásom alatt ekkor ejtettem először és utoljára könnyet.
- Szomorú dolog, ilyen önző kappagyermekének lenni - mondta Gael, a kapitalista.
Pepp, a bíró újabb cigarettára gyújtott:
- Eszükbe sem jut arra gondolni, hogy mi lesz a családtagjaikkal! - helyeselt Gaelnek.
- Megvan! - ijesztett meg bennünket hangos kiáltásával Krabakk. Még mindig kezében szorongatta a vers kéziratát, és tekintete a levegőbe meredt. - Gyönyörű gyászindulót lehet erre írni!
Apró szemei csillogtak. Megrázta Magg kezét, és kipenderült az ajtón.
Eközben persze egész tömeg gyűlt össze Tokk kapuja előtt: a szomszédban lakó kappák kíváncsian kémleltek be a házba. A zeneszerző azonban lázasan törte magát keresztül az ácsorgókon, belevetette magát az autójába, és nagy pöfögés közepette elvonult.
- Odább, odább! Tilos az ácsorgás! - szorította kifelé Pepp a tömeget, mint valami rendőr, és orruk előtt becsapta a kaput. A szobában egyszerre minden elcsendesedett. A hirtelen beállt némaságban, amelyben az alpesi virágok illata Tokk kiömlött vérének szagával keveredett, beszélni kezdtünk a további tennivalókról. Csak Magg, a filozófus meredt el némán Tokk holttestének szemléletében.
- Mit gondolkozol? - legyintettem vállon.
- A kappák életén - felelte.
- No és?
- Végeredményben nekünk, kappáknak, ha boldogok akarunk lenni...
Magg suttogóra fogta a hangját, és látható zavarban tette hozzá:
- ... hinnünk kell valamilyen magasabb erőben, amely a kappák felett áll!...
14
Maggnak ezek a szavai vetették fel
előttem a vallás kérdését. Én magam természetesen materialista vagyok, és
meggyőződésemhez híven, sohasem érdeklődtem vallási problémák iránt. Most
azonban - talán felindultságomban, amelyet Tokk halála váltott ki - felébredt
bennem a kíváncsiság a kappák vallása iránt.
Nemsokára alkalmam is nyílt ezt a kérdést feltenni Lappnak, a diáknak.
- A krisztianizmus, buddhizmus, mohamedanizmus és a tűzimádás is képviselve van nálunk. De a legnagyobb elterjedtségnek a Modernizmus, vagy ahogy egyesek nevezik, az Életimádás vallása örvend. (Az "Életimádás" talán nem a legsikerültebb fordítás a "Quemoocha" szónak, amely a kappák nyelvén fejezi ki ezt a fogalmat. Az eredeti kifejezésben a "cha" az angol "ism"-nek felel meg, a "quemal" formából származó "quemo" pedig annyit jelent, mint élni, pontosabban "enni, inni, közösülni".)
- Szóval, itt is vannak templomok és kolostorok?
- Hát ez csak természetes. A Modernizmus vallásának dómja például az ország legnagyobb épülete. Volna kedve megnézni?
Egy borús, párás délutánon el is indult velem nagy büszkén a katedrális megtekintésére.
Az óriási épület körülbelül tízszer akkora, mint a tokiói Miklós-templom, és úgynevezett eklektikus stílusban épült. Amikor megálltam előtte, és magas tornyait, megannyi ujjként égbenyúló, kerek oszlopait néztem, mélységes lehangoltság vett rajtam erőt. Egy ideig a bejárati oszlopcsarnok előtt álldogáltunk (milyen parányoknak éreztük magunkat már ehhez képest is!), és onnan figyeltük a mesebeli óriásként ható, hatalmas székesegyházat.
A dóm belsejét is az óriási méretek jellemezték. Korinthoszi stílusban épült kerek oszlopai között egész sereg hívő sétálgatott - csupa ugyanolyan jelentéktelen törpe, mint mi magunk. Az egyik hajlott hátú, öreg kappa láttára Lapp megbiccentette a fejét.
- Örülök, bátyám, hogy jó egészségben látom - mondotta a diák udvariasan.
A megszólított kappa viszonozta az üdvözlést, és éppoly udvariasan válaszolt:
- Lapp úr, ugyebár? Ön sem változott semm... (itt hirtelen elharapta a szót, mert észrevette a diák elrohadt csőrét.) No, mindenesetre jól néz ki. Mi hozta ide egyébként?
- Ezt az urat kísértem el. Nyilván tetszik tudni, hogy... Úgy vettem ki azonban, hogy inkább ürügyként használ: így akarta elterelni az öreg figyelmét a tényről, hogy ritkán keresi fel a székesegyházat.
- Egyébként hálás lennék, ha vállalná a kísérő szerepét az úr mellett - tette hozzá a végén.
Az öreg szívélyesen rám mosolygott, és meghajolt előttem.
- A kísérőnek itt nem lehet sok szerepe - mutatott csendesen a velünk szemben levő oltárra. - Híveink az Élet Fáját imádják, amely ezen az oltáron áll. Mint tetszik látni, az Élet Fáján arany és zöld színű gyümölcsök vannak. Az arany színűeket nevezzük a Jó, a zöldeket Rossz gyümölcseinek...
Csakhamar unni kezdtem a magyarázatot, mert a szívélyes öregúr szavai csak elavult allegóriákat jelentettek számomra. De azért persze úgy tettem, mintha forró érdeklődéssel hallgatnám a mondatait, és nem felejtettem el időnként körüljártatni szememet a katedrális hajójában.
A korinthoszi oszlopok, gótikus boltívek, arab stílusú rácsozott padlók, enyhén szecessziós oltárok különösen merész és tökéletes harmóniába olvadtak össze. Fantáziámat azonban legjobban a kétoldalt sorakozó fülkék márvány mellszobrai ragadták meg. Az volt az érzésem, hogy valahol már találkoztam velük. Nem is tévedtem. A hajlott derekú agg, miután elmondott mindent az Élet Fájáról, a jobb oldali fülke elé vezetett bennünket, és az abban elhelyezett mellszobrot kezdte magyarázni.
- Apostolaink egyike, Szent Strindberg, aki minden ellen fellázadt. Ezt a szentet, miután számos éven át küzdött és szenvedett, állítólag egy Swedenborg nevű filozófus váltotta meg. A valóságban azonban nem jutott osztályrészéül megváltás. Ez a szent is az Életimádásban hitt, akárcsak mi... jobban mondva csak ez a hit maradt meg számára. Szíveskedjék csak elolvasni a "Mesék" című művét, amelyet örökül hagyott ránk, és amelyben maga is bevallja, hogy egyszer öngyilkosságot akart elkövetni.
Lehangoltság vett rajtam erőt, és a következő fülke felé fordultam. Nagy bajszú német férfi mellszobra nézett le ránk belőle.
- Ez Nietzsche, a "Zarathustra" költője, aki a maga alkotta Felsőbbrendű Emberhez fordult megváltásért, de elméje megváltatlanul zavarodott meg. Viszont, ha nem őrült volna meg, akkor talán nem is kaphatott volna helyet itt a szentek között...
Rövid hallgatás után az agg a harmadik fülke elé vezetett bennünket.
- A harmadik fülkében levő mellszobor Tolsztojt ábrázolja. Tolsztoj többet szenvedett, mint bárki más. Minthogy előkelő családból származott, irtózott a gondolattól, hogy a kíváncsi köznép tudomást vegyen szenvedéseiről. Ez a szent nagyon igyekezett hinni Krisztusban, akiben hinni nem lehet, sőt állította is, hogy hisz benne. Élete alkonyán azonban annyira megcsömörlött tragikus hazugságaitól, hogy nem tudta többé megbocsátani magának őket. Ez a szent is arról nevezetes, hogy időnként megrémült könyvtárszobájának gerendázatától. Minthogy azonban helyet kapott a szentek között, világos, hogy nem lett öngyilkos.
A negyedik fülkében honfitársamnak, egy japán embernek a mellszobrát találtam. Mondanom sem kell, hogy ez a látvány kellemesen bizsergette szívemet.
- Ez Kunikida Doppo, a költő. Tökéletesen meg tudta érteni egy kuli lelkivilágát, aki a vonat elé dobja magát. Ennél bővebb magyarázatra, azt hiszem, önnek nincs szüksége. Tessék most az ötödik fülkét nézni!
- Ez talán Wagner?
- Igen. Királyok barátja volt és forradalmár. Öreg korában Szent Wagner még imádkozott is étkezés előtt. Persze inkább életimádó volt, mint keresztény. Hátrahagyott leveleiből kitűnik, hogy többször állt az öngyilkosság küszöbén, mielőtt kimúlt volna az árnyékvilágból.
Időközben én már a hatodik fülke elé értem.
- Ez Szent Strindberg egyik barátjának mellszobra. Francia festő; otthagyta gyermekeit, hites feleségét és kereskedői hivatását, és egy tizenhárom-tizennégy éves, Tahiti szigetéről való nőt vett el. Ereiben egy matróz vére folyt. De nézze csak az ajkait! Arzén nyoma tapadt rajta! A hetedik fülkében... de ön biztosan fáradt már. Tessék talán erre parancsolni!
Valóban fáradt voltam, ezért Lapp-pal együtt követtem az öreget a tömjénfüstös folyosókon. Kis szobácskába vitt bennünket, amelynek sarkában fekete Vénusz-szobor állt, talapzatánál vadszőlőágakkal. Azt képzeltem, hogy az agg, szerzeteshez méltó, dísztelen falak között lakik, és ezért igen meglepődtem.
Az öreg észrevette csodálkozásomat, és mielőtt még hellyel kínált volna, sajnálkozva kezdte magyarázni:
- Ne felejtse el, kérem, hogy a mi vallásunk: az Életimádás. "Éld az életet!", tanítja a mi istenünk, az Élet Fája. Volt szíves már megmutatni a mi Szent Könyvünket ennek az úrnak, kedves Lapp?
- Nem... izé... - vakargatta a fejebúbján levő teknőt Lapp. - Őszintén szólva, én magam is alig olvastam még - tette hozzá becsületesen.
- Hát akkor nem is értheti - felelte az agg szokott nyugodt mosolyával. - Urunk e világot egyetlen nap alatt teremtette. (Az Élet Fája ugyanis fa létére is mindenható.) Azután létrehozta az első nősténykappát. A nősténykappa azonban elunta magát, és a hím keresésére indult. Urunk megsajnálta magányát, elvette a nősténykappa agyvelejét, és abból alkotta a hímkappát. Azután megáldotta őket, mondván: "Egyetek, közösüljetek és élvezzétek az életet..."
Az öregember szavai Tokkot, a költőt juttatták eszembe. Tokk is - mint jómagam - sajnos, ateista volt. Hogy én mit sem tudtam az Élet Fájáról, abban semmi különös sincs, hiszen én nem vagyok kappa. A kappák országában született Tokknak azonban mindenképpen tudnia kellett róla. Annyira összeszorult a szívem arra a gondolatra, hogy Tokknak az Életimádás hitének vigasza nélkül kellett meghalnia, hogy félbeszakítottam kísérőnket, és elmondtam ezt neki.
- Ah, arra szegény költőre gondol? - sóhajtott nagyot az öreg. - Sorsunkat három tényező dönti el: a Hit, a Környezet és a Véletlen. Önök, tudom, az Öröklést is hozzászámítják. Nos, Tokk úrból, sajnos, hiányzott a Hit.
- Tokk biztosan irigyelte önt. Én is irigylem. Lapp úr... ő még fiatal...
- Talán én is derűlátóbb lennék, ha a csőröm rendben lenne - siránkozott a diák.
Az öreg megint nagyot sóhajtott.
Könnyektől elhomályosuló szemei a fekete Vénusz alakját keresték:
- Én is... de nézze csak, ez az én titkom... nagyon kérem, ne mondja el senkinek... őszintén szólva, én sem tudok hinni az istenünkben... De talán valamikor, ha sokat imádkozom...
Be sem fejezhette szavait, amikor felpattant az ajtó. Öles termetű nősténykappa repült be a szobába, aki - bár természetesen le akartuk fogni - az öregre vetette magát, és egy szempillantás alatt a földre kényszerítette.
- Vén szamár! - kiáltotta. - Már megint pénzt csentél el a pénztárcámból, hogy leihasd magad!
Tíz perc sem tellett bele, kénytelenek voltunk búcsút mondani az öreg házaspárnak, és szinte menekülésszerűen ereszkedtünk le a dóm előcsarnokának lépcsőin.
- Így nem is csodálom, hogy az öreg nem hisz az Élet Fájában! - mondta Lapp, miután egy darabig némán baktattunk egymás mellett.
Felelet helyett önkéntelenül hátrafordultam a hatalmas templomépület felé. Magas tornyai, karcsú oszlopai, mind megannyi ujj, mutattak a zord, felhő borította égboltozat felé: olyan volt, mint a sivatag felett lebegő ködös délibáb.
Forrás: A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó, 1960
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kép forrása: Kappa by Hiroki Hayashi
Nemsokára alkalmam is nyílt ezt a kérdést feltenni Lappnak, a diáknak.
- A krisztianizmus, buddhizmus, mohamedanizmus és a tűzimádás is képviselve van nálunk. De a legnagyobb elterjedtségnek a Modernizmus, vagy ahogy egyesek nevezik, az Életimádás vallása örvend. (Az "Életimádás" talán nem a legsikerültebb fordítás a "Quemoocha" szónak, amely a kappák nyelvén fejezi ki ezt a fogalmat. Az eredeti kifejezésben a "cha" az angol "ism"-nek felel meg, a "quemal" formából származó "quemo" pedig annyit jelent, mint élni, pontosabban "enni, inni, közösülni".)
- Szóval, itt is vannak templomok és kolostorok?
- Hát ez csak természetes. A Modernizmus vallásának dómja például az ország legnagyobb épülete. Volna kedve megnézni?
Egy borús, párás délutánon el is indult velem nagy büszkén a katedrális megtekintésére.
Az óriási épület körülbelül tízszer akkora, mint a tokiói Miklós-templom, és úgynevezett eklektikus stílusban épült. Amikor megálltam előtte, és magas tornyait, megannyi ujjként égbenyúló, kerek oszlopait néztem, mélységes lehangoltság vett rajtam erőt. Egy ideig a bejárati oszlopcsarnok előtt álldogáltunk (milyen parányoknak éreztük magunkat már ehhez képest is!), és onnan figyeltük a mesebeli óriásként ható, hatalmas székesegyházat.
A dóm belsejét is az óriási méretek jellemezték. Korinthoszi stílusban épült kerek oszlopai között egész sereg hívő sétálgatott - csupa ugyanolyan jelentéktelen törpe, mint mi magunk. Az egyik hajlott hátú, öreg kappa láttára Lapp megbiccentette a fejét.
- Örülök, bátyám, hogy jó egészségben látom - mondotta a diák udvariasan.
A megszólított kappa viszonozta az üdvözlést, és éppoly udvariasan válaszolt:
- Lapp úr, ugyebár? Ön sem változott semm... (itt hirtelen elharapta a szót, mert észrevette a diák elrohadt csőrét.) No, mindenesetre jól néz ki. Mi hozta ide egyébként?
- Ezt az urat kísértem el. Nyilván tetszik tudni, hogy... Úgy vettem ki azonban, hogy inkább ürügyként használ: így akarta elterelni az öreg figyelmét a tényről, hogy ritkán keresi fel a székesegyházat.
- Egyébként hálás lennék, ha vállalná a kísérő szerepét az úr mellett - tette hozzá a végén.
Az öreg szívélyesen rám mosolygott, és meghajolt előttem.
- A kísérőnek itt nem lehet sok szerepe - mutatott csendesen a velünk szemben levő oltárra. - Híveink az Élet Fáját imádják, amely ezen az oltáron áll. Mint tetszik látni, az Élet Fáján arany és zöld színű gyümölcsök vannak. Az arany színűeket nevezzük a Jó, a zöldeket Rossz gyümölcseinek...
Csakhamar unni kezdtem a magyarázatot, mert a szívélyes öregúr szavai csak elavult allegóriákat jelentettek számomra. De azért persze úgy tettem, mintha forró érdeklődéssel hallgatnám a mondatait, és nem felejtettem el időnként körüljártatni szememet a katedrális hajójában.
A korinthoszi oszlopok, gótikus boltívek, arab stílusú rácsozott padlók, enyhén szecessziós oltárok különösen merész és tökéletes harmóniába olvadtak össze. Fantáziámat azonban legjobban a kétoldalt sorakozó fülkék márvány mellszobrai ragadták meg. Az volt az érzésem, hogy valahol már találkoztam velük. Nem is tévedtem. A hajlott derekú agg, miután elmondott mindent az Élet Fájáról, a jobb oldali fülke elé vezetett bennünket, és az abban elhelyezett mellszobrot kezdte magyarázni.
- Apostolaink egyike, Szent Strindberg, aki minden ellen fellázadt. Ezt a szentet, miután számos éven át küzdött és szenvedett, állítólag egy Swedenborg nevű filozófus váltotta meg. A valóságban azonban nem jutott osztályrészéül megváltás. Ez a szent is az Életimádásban hitt, akárcsak mi... jobban mondva csak ez a hit maradt meg számára. Szíveskedjék csak elolvasni a "Mesék" című művét, amelyet örökül hagyott ránk, és amelyben maga is bevallja, hogy egyszer öngyilkosságot akart elkövetni.
Lehangoltság vett rajtam erőt, és a következő fülke felé fordultam. Nagy bajszú német férfi mellszobra nézett le ránk belőle.
- Ez Nietzsche, a "Zarathustra" költője, aki a maga alkotta Felsőbbrendű Emberhez fordult megváltásért, de elméje megváltatlanul zavarodott meg. Viszont, ha nem őrült volna meg, akkor talán nem is kaphatott volna helyet itt a szentek között...
Rövid hallgatás után az agg a harmadik fülke elé vezetett bennünket.
- A harmadik fülkében levő mellszobor Tolsztojt ábrázolja. Tolsztoj többet szenvedett, mint bárki más. Minthogy előkelő családból származott, irtózott a gondolattól, hogy a kíváncsi köznép tudomást vegyen szenvedéseiről. Ez a szent nagyon igyekezett hinni Krisztusban, akiben hinni nem lehet, sőt állította is, hogy hisz benne. Élete alkonyán azonban annyira megcsömörlött tragikus hazugságaitól, hogy nem tudta többé megbocsátani magának őket. Ez a szent is arról nevezetes, hogy időnként megrémült könyvtárszobájának gerendázatától. Minthogy azonban helyet kapott a szentek között, világos, hogy nem lett öngyilkos.
A negyedik fülkében honfitársamnak, egy japán embernek a mellszobrát találtam. Mondanom sem kell, hogy ez a látvány kellemesen bizsergette szívemet.
- Ez Kunikida Doppo, a költő. Tökéletesen meg tudta érteni egy kuli lelkivilágát, aki a vonat elé dobja magát. Ennél bővebb magyarázatra, azt hiszem, önnek nincs szüksége. Tessék most az ötödik fülkét nézni!
- Ez talán Wagner?
- Igen. Királyok barátja volt és forradalmár. Öreg korában Szent Wagner még imádkozott is étkezés előtt. Persze inkább életimádó volt, mint keresztény. Hátrahagyott leveleiből kitűnik, hogy többször állt az öngyilkosság küszöbén, mielőtt kimúlt volna az árnyékvilágból.
Időközben én már a hatodik fülke elé értem.
- Ez Szent Strindberg egyik barátjának mellszobra. Francia festő; otthagyta gyermekeit, hites feleségét és kereskedői hivatását, és egy tizenhárom-tizennégy éves, Tahiti szigetéről való nőt vett el. Ereiben egy matróz vére folyt. De nézze csak az ajkait! Arzén nyoma tapadt rajta! A hetedik fülkében... de ön biztosan fáradt már. Tessék talán erre parancsolni!
Valóban fáradt voltam, ezért Lapp-pal együtt követtem az öreget a tömjénfüstös folyosókon. Kis szobácskába vitt bennünket, amelynek sarkában fekete Vénusz-szobor állt, talapzatánál vadszőlőágakkal. Azt képzeltem, hogy az agg, szerzeteshez méltó, dísztelen falak között lakik, és ezért igen meglepődtem.
Az öreg észrevette csodálkozásomat, és mielőtt még hellyel kínált volna, sajnálkozva kezdte magyarázni:
- Ne felejtse el, kérem, hogy a mi vallásunk: az Életimádás. "Éld az életet!", tanítja a mi istenünk, az Élet Fája. Volt szíves már megmutatni a mi Szent Könyvünket ennek az úrnak, kedves Lapp?
- Nem... izé... - vakargatta a fejebúbján levő teknőt Lapp. - Őszintén szólva, én magam is alig olvastam még - tette hozzá becsületesen.
- Hát akkor nem is értheti - felelte az agg szokott nyugodt mosolyával. - Urunk e világot egyetlen nap alatt teremtette. (Az Élet Fája ugyanis fa létére is mindenható.) Azután létrehozta az első nősténykappát. A nősténykappa azonban elunta magát, és a hím keresésére indult. Urunk megsajnálta magányát, elvette a nősténykappa agyvelejét, és abból alkotta a hímkappát. Azután megáldotta őket, mondván: "Egyetek, közösüljetek és élvezzétek az életet..."
Az öregember szavai Tokkot, a költőt juttatták eszembe. Tokk is - mint jómagam - sajnos, ateista volt. Hogy én mit sem tudtam az Élet Fájáról, abban semmi különös sincs, hiszen én nem vagyok kappa. A kappák országában született Tokknak azonban mindenképpen tudnia kellett róla. Annyira összeszorult a szívem arra a gondolatra, hogy Tokknak az Életimádás hitének vigasza nélkül kellett meghalnia, hogy félbeszakítottam kísérőnket, és elmondtam ezt neki.
- Ah, arra szegény költőre gondol? - sóhajtott nagyot az öreg. - Sorsunkat három tényező dönti el: a Hit, a Környezet és a Véletlen. Önök, tudom, az Öröklést is hozzászámítják. Nos, Tokk úrból, sajnos, hiányzott a Hit.
- Tokk biztosan irigyelte önt. Én is irigylem. Lapp úr... ő még fiatal...
- Talán én is derűlátóbb lennék, ha a csőröm rendben lenne - siránkozott a diák.
Az öreg megint nagyot sóhajtott.
Könnyektől elhomályosuló szemei a fekete Vénusz alakját keresték:
- Én is... de nézze csak, ez az én titkom... nagyon kérem, ne mondja el senkinek... őszintén szólva, én sem tudok hinni az istenünkben... De talán valamikor, ha sokat imádkozom...
Be sem fejezhette szavait, amikor felpattant az ajtó. Öles termetű nősténykappa repült be a szobába, aki - bár természetesen le akartuk fogni - az öregre vetette magát, és egy szempillantás alatt a földre kényszerítette.
- Vén szamár! - kiáltotta. - Már megint pénzt csentél el a pénztárcámból, hogy leihasd magad!
Tíz perc sem tellett bele, kénytelenek voltunk búcsút mondani az öreg házaspárnak, és szinte menekülésszerűen ereszkedtünk le a dóm előcsarnokának lépcsőin.
- Így nem is csodálom, hogy az öreg nem hisz az Élet Fájában! - mondta Lapp, miután egy darabig némán baktattunk egymás mellett.
Felelet helyett önkéntelenül hátrafordultam a hatalmas templomépület felé. Magas tornyai, karcsú oszlopai, mind megannyi ujj, mutattak a zord, felhő borította égboltozat felé: olyan volt, mint a sivatag felett lebegő ködös délibáb.
Forrás: A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó, 1960
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kép forrása: Kappa by Hiroki Hayashi
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése