Talán sokaknak furcsán hangzik, de Japán
ismert legendás lényei között, mint a kappák, onik, yuki onna és társaik, ott
vannak a sellők is, külsejükben azonban kissé elütnek a nyugati mesék szépséges
szirénjeitől.
Míg nyugat hajósai azért féltek a velük
való találkozástól, mert énekükkel elcsábították-elvarázsolták a férfiakat és
lehúzták őket az óceán mélyébe, ahonnan nem volt visszatérés, addig Japánban ezek
a lények senkit nem próbáltak elcsábítani – mondjuk úgysem sikerült volna…
Ha véletlenül kifogták hálóval, akkor
minden épeszű halász visszadobta őket, nehogy viharral, vagy valamilyen
sorscsapással bűnhődjenek. A partra sodródott sellő még baljósabb jel volt,
többnyire hamarosan bekövetkező természeti katasztrófát, vagy háborút jelzett.
Először
a Nihon Shoki tesz említést
róluk és a legkorábbi feljegyzett észlelés egészen 619-ig nyúlik vissza.
A
japán sellőkről szóló korai legendák azonban inkább rémtörténetek, mint
szórakoztató elbeszélések. Míg a nyugati elbeszélések csábos szirénjei
fiatal
lányok felsőtestével és törzsüktől lefelé egy karcsú halfarokkal
végződtek,
addig a legrégebbi japán forrásokban egy aranylóan fénylő pikkelyű
halról van
szó, aminek furcsasága a majomszerű szája, amiben apró, hegyes halfogak
ültek.
Érdekes módon, az összkép alapján mindig nőinek nevezték a hal arcát.
Beszélni
nem tudtak (aminek a második és harmadik történet ellentmond), de
állítólag megnyugtatóan szép, fuvolához hasonló hangot adtak ki
magukból. Ám a valódi különlegességük a húsuk volt, és nem azért, mert
rendkívül kellemes ízű, hanem mert aki evett belőle, annak az
élettartama
hihetetlen módon hosszúra nyúlt, sőt egyes vélemények szerint
halhatatlanná
tették a fogyasztójukat. Azonban ez csak első hallásra csodálatos, mert
annak,
aki részesült ebben a látszólagos áldásban, annak hamarosan átokká vált a
szerencséje.
Erre példa e három történet:
Yaobikuni,
a 800 éves apáca legendája
Ez az elbeszélés talán a legismertebb és
ennek létezik a legtöbb feldolgozása. Íme, az egyik:
Wakasza
tartományban élt egy halász, akinek egy napon különös hal keveredett a
hálójába. A férfi egész életében halászott, de ilyen hallal még sohasem
találkozott, ezért úgy döntött, hogy megsüti és meghívja a barátait is a
vacsorára. Az egyik vendég azonban kíváncsiságból bement a konyhába és
meglátta, hogy a halnak emberi arca van, ezért csendben figyelmeztette a
társait, hogy ne egyenek a húsból. Azok
megfogadták a tanácsot és titokban becsomagolták a részüket, majd a hazaúton
megszabadultak tőle, ám az egyikük túlságosan sok szakét ivott, és elfelejtette
eldobni a vacsoráját. Hazaérve rögtön lefeküdt, és nem vette észre, hogy a
kislánya, aki megvárta ezen a napon is, hogy hazaérjen, megtalálta a csomagot,
és azt hívén, hogy apja neki hozta, azon nyomban megette. Mikor az apja másnap
kijózanodva felébredt, rémülten látta, hogy mekkora hibát követett el, de már
késő volt, ám nem vett észre semmi változást a gyermekén, és mikor hetek,
hónapok teltek el különösebb esemény nélkül, megnyugodott. Évek szálltak és a
lányka felnőtt, majd férjhez ment, ám ettől a perctől fogva nem öregedett
tovább. Elrohant mellette az idő és elvitt magával mindenkit, akit szeretett,
akit ismert, és az örök fiatalság és özvegység nehezedő terhe egyre nagyobb súllyal nyomta
gyenge vállát, végül a magányt
választotta és beállt apácának. Hosszú éveken át vándorolt, bejárta az egész
országot, de szíve nem lelt többé sem békét, sem örömet, míg végül visszatért
szülővárosába, ahol véget vetett az életének. 800 éves volt.
A másik történet Togakushi három cédrusáról szól
Egy
napon egy halász kifogott egy sellőt a hálójával. Szerencsétlen teremtmény
hiába esedezett az életéért, a halász nem könyörült, megölte őt és hazavitte a
húst. Másnap ismét elment halászni, és a gyerekei, akik folyton éhesek voltak,
belopóztak a kamrába és mind megették a sellő húsát. Nem sokkal később változni
kezdett a testük, pikkelyek nőttek a bőrükön és fájdalom gyötörte őket, míg
végül meghaltak. Apjuk keservesen megbánta, hogy nem kegyelmezett a vízi
teremtménynek, de már nem tehetett semmit. Aztán egy éjjelen isteni üzenetet
kapott álmában, ami azt mondta neki, hogy zarándokoljon el Togakushi-ba és ültessen
három cédrust, evvel megmentheti a lelküket. A férfi megfogadta a tanácsot és
elzarándokolt a 400 km-re fekvő Togakushi-ba, ahol elültette a három fát.
A három fa, Sanbonsugi of Togakushi,
máig ott állnak egy shinto szentélyben.
A harmadik tanulságos eset Fujinomiya szörnyűséges sellőjéről szól.
Elbeszélések
szerint kb. 1400 évvel ezelőtt történt, hogy Shotoku herceg éppen a Biwa-tó
partján sétált, amikor egy szörnyű teremtmény bukkant fel a habokból. A
hercegről annyit kell tudni, hogy császári régens és buddhista vallásfilozófus
volt az Asuka-korban volt, valamint jelentős volt a szerepe a buddhizmus
Japánban való elterjedésében. A történetet folytatván, a lény haldokolt és
utolsó erejével arra kérte a herceget, hogy hallgassa meg szomorú történetét.
Elmondta, hogy régen halász volt, ám gyakran evezett tiltott vizekre és ezért
büntetésül ezzé a vízi szörnnyé változott. A hosszú és nehéz évek
megtanították, hogy másképp lássa a világot, másképp értékelje az életet, és
könyörögve kérte a herceget, hogy emeltessen egy szentélyt és helyezze el abban
az ő mumifikált testét. Legyen az intő példa az emberek előtt, és segítse őket
ráébredni a valódi értékekre, az élet szentségére. Shotoku herceg teljesítette
a kérését.
A későbbi korokban furcsa jelenségek
következtében a sellőtest többször is helyet és gazdát cserélt, mígnem végül
jelenlegi nyugvóhelyére került, a shintoTenshou-Kyuosha szentélybe,
Fujinomiyában, a Fujisan közelében.
Ezek az elbeszélés is jól mutatják, hogy
az erős eltérések ellenére a mese magja ugyanaz, amit aztán különböző módon
„öltöztettek fel”.
Érdekesség, hogy egyes shinto
szentélyekben őriznek mumifikálódott testeket, mint a fent említett
Tenshou-Kyuosha szentély, és azokhoz imádkoznak. Hogy valódiak-e, ki tudja, de az Edo-korban,
amikor rendkívül kedveltek voltak a vándorcirkuszok, amikben mindenféle
szörnyszülötteket is bemutattak a közönségnek (Európához és Amerikához
hasonlóan), többek között ilyen lényeket is láthattak a kíváncsiak. A
történethez tartozik, hogy a japán halászok rendkívül ügyesnek bizonyultak a
sellőgyártásban, és látványos múmiákat hoztak össze különböző állatok
részeiből. A leghíresebb talán az ún. Fidzsi-sellő, amit 1810 körül
készíthetett egy halász, és amit egy amerikai üzletember , P.T. Barnum, megvásárolt,
majd ki is állított.
Tenshou Kyousha Shrine, a Ningyo-szentély
Egy észrevétel: A legrégebbi feljegyzésekben, képeken, a ningyo külsejében még valóban egy hal emberihez hasonló arccal, ám később már karjai is vannak, mint pl Hokusai képén, vagy éppen a fennmaradt múmiáknál. Később, nyugati hatásra egyre szépülnek, mígnem a mai animékben már gyakorlatilag ugyanolyanok, csupán a kulturális jegyek különböztetik meg őket.
http://www.atlasobscura.com/places/fujinomiya-mermaid-mummy
https://hyakumonogatari.com/2015/09/24/two-tales-of-mermaid-meat/
https://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%B3toku_jap%C3%A1n_r%C3%A9gensherceg
Képek forrásai:
ancient-origins.net
hyakumonogatari.com
atlasobscura.com, 4-5 Justin Arnold fotók
Katsushika Hokusai 1808, wikiart.org
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése