2017. november 15., szerda

Japán legendás lényei

Ningyo, avagy sellők



 
Talán sokaknak furcsán hangzik, de Japán ismert legendás lényei között, mint a kappák, onik, yuki onna és társaik, ott vannak a sellők is, külsejükben azonban kissé elütnek a nyugati mesék szépséges szirénjeitől.
Míg nyugat hajósai azért féltek a velük való találkozástól, mert énekükkel elcsábították-elvarázsolták a férfiakat és lehúzták őket az óceán mélyébe, ahonnan nem volt visszatérés, addig Japánban ezek a lények senkit nem próbáltak elcsábítani – mondjuk úgysem sikerült volna…


Ha véletlenül kifogták hálóval, akkor minden épeszű halász visszadobta őket, nehogy viharral, vagy valamilyen sorscsapással bűnhődjenek. A partra sodródott sellő még baljósabb jel volt, többnyire hamarosan bekövetkező természeti katasztrófát, vagy háborút jelzett.
Először a Nihon Shoki tesz említést róluk és a legkorábbi feljegyzett észlelés egészen 619-ig nyúlik vissza. A japán sellőkről szóló korai legendák azonban inkább rémtörténetek, mint szórakoztató elbeszélések. Míg a nyugati elbeszélések csábos szirénjei fiatal lányok felsőtestével és törzsüktől lefelé egy karcsú halfarokkal végződtek, addig a legrégebbi japán forrásokban egy aranylóan fénylő pikkelyű halról van szó, aminek furcsasága a majomszerű szája, amiben apró, hegyes halfogak ültek. Érdekes módon, az összkép alapján mindig nőinek nevezték a hal arcát. Beszélni nem tudtak (aminek a második és harmadik történet ellentmond), de állítólag megnyugtatóan szép, fuvolához hasonló hangot adtak ki magukból. Ám a valódi különlegességük a húsuk volt, és nem azért, mert rendkívül kellemes ízű, hanem mert aki evett belőle, annak az élettartama hihetetlen módon hosszúra nyúlt, sőt egyes vélemények szerint halhatatlanná tették a fogyasztójukat. Azonban ez csak első hallásra csodálatos, mert annak, aki részesült ebben a látszólagos áldásban, annak hamarosan átokká vált a szerencséje. Erre példa e három történet:

Yaobikuni, a 800 éves apáca legendája

Ez az elbeszélés talán a legismertebb és ennek létezik a legtöbb feldolgozása. Íme, az egyik:
Wakasza tartományban élt egy halász, akinek egy napon különös hal keveredett a hálójába. A férfi egész életében halászott, de ilyen hallal még sohasem találkozott, ezért úgy döntött, hogy megsüti és meghívja a barátait is a vacsorára. Az egyik vendég azonban kíváncsiságból bement a konyhába és meglátta, hogy a halnak emberi arca van, ezért csendben figyelmeztette a társait, hogy ne egyenek a húsból.  Azok megfogadták a tanácsot és titokban becsomagolták a részüket, majd a hazaúton megszabadultak tőle, ám az egyikük túlságosan sok szakét ivott, és elfelejtette eldobni a vacsoráját. Hazaérve rögtön lefeküdt, és nem vette észre, hogy a kislánya, aki megvárta ezen a napon is, hogy hazaérjen, megtalálta a csomagot, és azt hívén, hogy apja neki hozta, azon nyomban megette. Mikor az apja másnap kijózanodva felébredt, rémülten látta, hogy mekkora hibát követett el, de már késő volt, ám nem vett észre semmi változást a gyermekén, és mikor hetek, hónapok teltek el különösebb esemény nélkül, megnyugodott. Évek szálltak és a lányka felnőtt, majd férjhez ment, ám ettől a perctől fogva nem öregedett tovább. Elrohant mellette az idő és elvitt magával mindenkit, akit szeretett, akit ismert, és az örök fiatalság és özvegység  nehezedő terhe egyre nagyobb súllyal nyomta gyenge vállát, végül  a magányt választotta és beállt apácának. Hosszú éveken át vándorolt, bejárta az egész országot, de szíve nem lelt többé sem békét, sem örömet, míg végül visszatért szülővárosába, ahol véget vetett az életének. 800 éves volt.

Sanbonsugi of Togakushi, Togakushi három cédrusa


A másik történet Togakushi három cédrusáról szól

Egy napon egy halász kifogott egy sellőt a hálójával. Szerencsétlen teremtmény hiába esedezett az életéért, a halász nem könyörült, megölte őt és hazavitte a húst. Másnap ismét elment halászni, és a gyerekei, akik folyton éhesek voltak, belopóztak a kamrába és mind megették a sellő húsát. Nem sokkal később változni kezdett a testük, pikkelyek nőttek a bőrükön és fájdalom gyötörte őket, míg végül meghaltak. Apjuk keservesen megbánta, hogy nem kegyelmezett a vízi teremtménynek, de már nem tehetett semmit. Aztán egy éjjelen isteni üzenetet kapott álmában, ami azt mondta neki, hogy zarándokoljon el Togakushi-ba és ültessen három cédrust, evvel megmentheti a lelküket. A férfi megfogadta a tanácsot és elzarándokolt a 400 km-re fekvő Togakushi-ba, ahol elültette a három fát.
A három fa, Sanbonsugi of Togakushi, máig ott állnak egy shinto szentélyben.

A harmadik tanulságos eset Fujinomiya szörnyűséges sellőjéről szól.
Elbeszélések szerint kb. 1400 évvel ezelőtt történt, hogy Shotoku herceg éppen a Biwa-tó partján sétált, amikor egy szörnyű teremtmény bukkant fel a habokból. A hercegről annyit kell tudni, hogy császári régens és buddhista vallásfilozófus volt az Asuka-korban volt, valamint jelentős volt a szerepe a buddhizmus Japánban való elterjedésében. A történetet folytatván, a lény haldokolt és utolsó erejével arra kérte a herceget, hogy hallgassa meg szomorú történetét. Elmondta, hogy régen halász volt, ám gyakran evezett tiltott vizekre és ezért büntetésül ezzé a vízi szörnnyé változott. A hosszú és nehéz évek megtanították, hogy másképp lássa a világot, másképp értékelje az életet, és könyörögve kérte a herceget, hogy emeltessen egy szentélyt és helyezze el abban az ő mumifikált testét. Legyen az intő példa az emberek előtt, és segítse őket ráébredni a valódi értékekre, az élet szentségére. Shotoku herceg teljesítette a kérését.
A későbbi korokban furcsa jelenségek következtében a sellőtest többször is helyet és gazdát cserélt, mígnem végül jelenlegi nyugvóhelyére került, a shintoTenshou-Kyuosha szentélybe, Fujinomiyában, a Fujisan közelében.

Ezek az elbeszélés is jól mutatják, hogy az erős eltérések ellenére a mese magja ugyanaz, amit aztán különböző módon „öltöztettek fel”.
Érdekesség, hogy egyes shinto szentélyekben őriznek mumifikálódott testeket, mint a fent említett Tenshou-Kyuosha szentély, és azokhoz imádkoznak.  Hogy valódiak-e, ki tudja, de az Edo-korban, amikor rendkívül kedveltek voltak a vándorcirkuszok, amikben mindenféle szörnyszülötteket is bemutattak a közönségnek (Európához és Amerikához hasonlóan), többek között ilyen lényeket is láthattak a kíváncsiak. A történethez tartozik, hogy a japán halászok rendkívül ügyesnek bizonyultak a sellőgyártásban, és látványos múmiákat hoztak össze különböző állatok részeiből. A leghíresebb talán az ún. Fidzsi-sellő, amit 1810 körül készíthetett egy halász, és amit egy amerikai üzletember , P.T. Barnum, megvásárolt, majd ki is állított.

Tenshou Kyousha Shrine, a Ningyo-szentély



Egy észrevétel: A legrégebbi feljegyzésekben, képeken, a ningyo külsejében még valóban egy hal emberihez hasonló arccal, ám később már karjai is vannak, mint pl Hokusai képén, vagy éppen a fennmaradt múmiáknál. Később, nyugati hatásra egyre szépülnek, mígnem a mai animékben már gyakorlatilag ugyanolyanok, csupán a kulturális jegyek különböztetik meg őket.






Források:
http://www.atlasobscura.com/places/fujinomiya-mermaid-mummy
https://hyakumonogatari.com/2015/09/24/two-tales-of-mermaid-meat/
https://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%B3toku_jap%C3%A1n_r%C3%A9gensherceg

Képek forrásai:
ancient-origins.net
hyakumonogatari.com
atlasobscura.com, 4-5 Justin Arnold fotók
Katsushika Hokusai 1808, wikiart.org

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése