Shizukamon no nikki
Ez
az elbeszélés, egy szerelem története. Jegyzi Shizukamon az Ishio szentélyből.
Ha nem lettem
volna szemtanúja az itt megjelenített férfi és nő odaadásának, nem tudnám
miként visszaadni a történetet, mivel úgy vélem képzeletem nem elég színes
hozzá.
Szeretem nézni
éjjelenként a holdfényben kirajzolódó juharfákat. Úgy kezdődött az az este is,
mint mindegyik. Apró szobám ablaka, a gondosan rendbe tartott kertre néz. Az
erdő közvetlen szomszédunk. A fővárosból kiszorult szentélyünk, mely az ősi
vallást hirdeti, nem választja el szerény lakunkat a fáktól, és a már vad
természettől. Se bambusz se kőfal nem határol, csupán a rendbe tartott füvet
felváltó vadul burjánzó növényzet jelent némi választóvonalat, és persze a
szentély őrzői[1], a két
kő oroszlánkutya. Már az erdő vadregényes homályába veszik a kőlámpásokkal
kirakott keskeny, vadcsapásszerű szandó.[2]
A torii kapuhoz[3] vezető
kőlépcsők majdhogynem jelzésértékkel lejtenek csupán, épphogy megtörve a föld
természetes hullámát. Mintha az első kannusi[4]
a hegy istenéhez olyan közel akart volna kerülni, hogy a szentélyt amennyire
lehet a természetbe akarta volna olvasztani. Na de némiképp elkalandoztam a
történettől. Bár a naplóírás talán megenged némi csapongó írásmodort.
Szokásomhoz
híven figyeltem akkor is a kertben magasodó, öreg juharfát. Legalsó ágán
azonban azon az este ült valaki. Egy fiatal lány. Egyszerű, hófehér pamut
kimonója szinte világított a sötétben, meztelen lábát a mélységbe lógatva ült,
miközben hosszú, fekete haját fésülte ujjaival szórakozottan. Az erdő felé
nézett, a szélben néha megnyikordultak a fák törzsei, mintha ezt hallgatta
volna figyelmesen. Ami még annál is furcsábbnak tetszett , hogy a juharfán ült,
az a homlokán látható téglalapszerű, piros folt volt. Úgy éreztem, nem emberi
lény, akit látok.
Másnap éjjel
ugyancsak ott ült a lány a fán, azonban mintha halkan beszélt volna valakihez.
Közelebb osontam az ablakhoz, és a fa tövében,
egészen árnyékba húzódva megpillantottam egy rókát. Hófehér bundája volt, ahogy
kibújt a telihold a felhők mögül, szinte ragyogott. Két lábra emelkedett, de
úgy éreztem nem elkapni vagy bántani akarja a lányt, hanem inkább mintha
vágyakozva el akarná érni, meg akarná érinteni.
- Menj el. Értsd
meg, várok valakire. Nem mehetek le hozzád, mert…
A lány hangja
beleveszett a feltámadó szél hangjába. Aznap éjjel álmot láttam.
- Így már jobb? – kérdezte a férfi
csöndesen, és megsimogatta a daru hosszú, törékeny nyakát. – Bekötöztem, de pár
nap kell még, míg begyógyul a lábad.
A madár békésen elszunnyadt, fejét a férfi
ölében nyugtatva. Reggelre azonban a férfi eltűnt, a madár sebzett lábával
próbált felállni, szárnyával esetlenül verdesve kereste a férfit, síró hangjára
azonban nem érkezett válasz.
Felismertem a
szentélyünk kertjét, a juharfát, a kőlámpásokat, a halkan csobogó patakot. A
férfi képmása ma már a szomszéd szobában figyeli életünket kicsit szigorúan,
mégis kedvesen, a füstölők árnyékából. Ő volt az, Saichó, első papja a
szentélyünknek, száz éves történet kering róla.
Mikor
felébredtem, még sötét volt, a hold azonban és a csillagok már eltűntek az
égről. A fán még mindig ott ült a lány, a rókát azonban sehol nem láttam.
Napok teltek el,
mikor újabb álmot láttam.
A lány bolyongott az erdő mélyén, a piros
jelről a homlokán rögtön megismertem. A róka a fák között megbújva figyelte, de
a lány nemsokára észrevette, hogy követik.
- Ki van ott? – Vékony hangja megremegett.
A róka tétovázva előbújt.
- Megint te vagy? Ne! Ne gyere közelebb,
kérlek!
A róka megdermedt, nem lépett közelebb a
lányhoz.
- Bocsáss meg, de még találkoznom kell
valakivel. És ha bárki más megérint rajta kívül, akkor azt hiszem, minden
reményem elveszik, hogy újra láthassam.
A róka elfordította a fejét, majd a lány
szemébe nézett. Kinyitotta pofáját, és mély, rekedtes hangon megszólalt.
- Akit keresel, már nem találod meg. Így
lassan elenyészt a bánat, és…
- Nem tudhatod. Nem tudhatod! - A lány
felsírt, majd hátat fordítva a rókának a fák közé rohant. A róka világító kék
szemében mintha könny csillant volna.
A róka nem
jelent meg a következő napokban, a lány egyre haloványabbnak és törékenynek
tetszett az ágon ülve. Körülötte lassan egészen vörösbe váltottak a
juharlevelek, egy-egy feltámadó szélvihar levélforgatagba temette alakját.
Minden este figyeltem, ő pedig minden este csak várakozott. Valahogy éreztem,
hogy nemsokára eltűnik, felemészti a hiábavaló várakozás. Egyszer aztán, mikor
a hold újra teli alakot öltött, egy férfi lépett ki az erdő fái közül, és állt
a lány juharfája elé. Elakadt lélegzettel, majdnem felpattantam az ablak mellől.
Saichó volt az, mintha a szomszéd szoba apró festménye életre kelt volna.
- Rám vártál? –
kérdezte a férfi meleg hangon.
A lány boldogan
felnevetett, és olyan könnyedén ugrott le az ágról, hogy talpai alatt a levelek
szinte meg sem roppantak.
- Rád vártam.
Olyan soká vártam.
A férfi kitárta
a karját, a lány szorosan hozzásimult, arcán boldog mosoly játszott. A férfi a
lány hajába temette az arcát, válla azonban meg-megrázkódott. A jelenet egy
sóhajtás erejéig tartott. A következő pillanatban a lány alakja átváltozott,
helyén egy kecses darumadár rikoltott fel, szárnya kettőt hármat verdeset, majd
köddé vált. A férfi már az üres levegőt ölelve térdre esett. Ember alakja
lassan olvadt le róla, átadva helyét a hófehér rókának.
- Bocsáss meg! –
suttogta ember hangján. – Bocsáss meg!
Hosszú percekig
ült még ott, a juharfa tövében, majd árnyakba bújva elnyelte őt az erdő fáinak
sötétje.
- Na, itt a vége, fuss el véle.
Ez volt nagyanyád kedvenc meséje. Annyiszor elmondta nekem lefekvés előtt, hogy
folyton darvakkal meg rókákkal álmodtam. De most már neked is aludnod kell
Yuki.
- De ez nem is mesekönyv.
- Azt hiszem, egy kicsit talán
mégis az.
- De…
- Semmi de. Aludj kincsem.
Holnap van a kulturális fesztivál, korán kell kelned. Jó éjt!
Anya megpuszilt, ahogy mindig,
leoltotta a lámpát, halkan behúzta az ajtót. Egyedül, a sötétben a plafon
árnyékaiban láttam a rókát, láttam a madarat. Velük álmodtam én is, még sokáig.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése