Sütő Fanni: Bűbájgúzsban

Kép forrása

Akimitsu egy fényes lakktükörben nézegette meztelen alakját. Szép vonalú ajkán kissé öntelt mosoly ült, bőrének napsütés és édes rizstorta illata púderfehér tökéletességbe vonta alakját. A varázslónő kedvese érkezésére készülődött, akit szellemek segítségével és saját dühös vágyakozásának erejével hívott magához. A bűbáj bárhonnan elszólította volna a férfit: egy másik nő karjából, a kötelességeitől, akár az életétől is. Legyűrne bármilyen akadályt, ami kettejük közé feszül. Akimitsu varázsa utánanyúlt, bárhol is bujkáljon: túl a hét tengeren, magas hegyek árnyékában, vagy egy lassan hömpölygő folyam mélyén.

Azóta szerette volna Nobuharut szeretőjének, mióta meglátta azon a régi, régi alkonyon, amikor a férfi még egy másik nő jelét viselte magán, az elkapkodott ígéretek kopott gyűrűjét.

Akimitsu szép arca grimaszba rándult az emlék nyomán. Hogy megnyugtassa magát, végsimított a széken heverő aranybarna kimonó hűvösen tökéletes anyagán, s a selyem hulló falevélként zizegett finom érintése alatt. Haját kifinomult kontyba próbálta csavarni, de a szertelen, szabadságra szomjazó tincsek minduntalan kiszabadultak szoros béklyójukból.

Érezte, ahogy varázsereje egyre közelebb és közelebb rángatja szeretőjét, akinek léptei súlya alatt halkan nyöszörgött a föld. Akimitsu, az őszi szelek boszorkánya, elmosolyodott. Élvezte a hatalmát, ami most végre elhozza neki a férfit, aki után végtelen évekig vágyódott. Sóvárgása olyan mély és erős volt, hogy még az öreg föld álkapcsát is szétfeszítette volna.

Akimitsu az idők hajnalán született, s egy gésa könnyed lépteivel táncolt a halál körül, ravaszul elhúzódva, amikor az utána kapott. Az évek múlásával varázsereje nőttön nőtt, s a múlt és jövő látomásainak szálai sűrűn átszőtték valóságát.

Akimitsu már nem emlékezett a napra, amikor először látta a tintafekete hajú Nobuharut, csak az űzött riadalomra, amely a férfi szemében gyulladt. Minden bizonnyal ő is meglátta a lány vállán gubbasztó Sorsot.

Füstölő fűszeres illata töltötte be a házat, és a teraszon remegő szélcsengők esküvői harangok hangját idézték, míg az alábukó nap elárasztotta bronz fényével a kint elterülő kicsiny kertet és a szobát, megalapozva a tökéletes hangulatot a régen várt találkozáshoz.

Kopogtattak. Akimitsu még egyszer utoljára elégedetten végigmérte magát, aztán kedvese üdvözlésére sietett, akinek szeretnie kell majd, megosztani vele hosszú életét, és felforrósítani kihűlt tatamiját.

Az ősz boszorkánya elhúzta a rizspapír ajtót, és szembenézett a férfival, akit már oly régóta nem látott. Időtlen gondolatai közt elveszve egyszer sem jutott eszébe, hogy az emberi élet olyan törékeny, mint a legfinomabb porcelán, s ha egyszer eltörik, soha többé nem lehet újra összerakni. Hacsak…

Nobuharu bőre szürke volt, és foltokban hullott, mint a cseresznyevirág szirmai. Fénytelen szeme mohót itta be a nő alakját, aki szépsége teljes pompájában állt előtte. Egyetlen megmaradt orrcimpája remegett a puha hús utáni sóvárgástól.

A boszorkány megidézte, és ő jött, követve a bűbájának hívását, hátrahagyván a faluját, a nyugalmát, sőt még a halottak birodalmát is.

A férfi közelebb lépett, hogy átölelje a nőt, aki felrúgta békéjét, a nőt, akinek szemében rettegés ült, de mégsem próbált menekülni. Még akkor sem, amikor mohón az ajkába harapott.