Kép forása |
A tea eredetileg orvosság gyanánt szolgált, ám az idők
során kedvelt frissítő itallá vált szerte a világon. A VIII. századi Kínában
bevonult a költészet világába is, mint a vendéglátás kifinomult módja. Japán a
XV. században az esztéticizmus rangjára emelte a teázást, melynek kultusza a
szépséget bálványozza a mindennapi élet alantas viszonyai közepette. A
puritanizmusnak és a harmóniának, a kölcsönös jóakarat szellemének, valamint a
társadalmi rend romantikus felfogásának hitvallása. Célja valójában a
Tökéletlen, hiszen a lehetséges harmónia megteremtésére törekszik egy
lehetetlen közegben, amit életnek hívunk.
A tea filozófiája nem pusztán esztéticizmus, a szó
hétköznapi értelmében, mivel az etikával és a vallással egyetemben híven
tükrözi az emberről és a természetről alkotott világképünket. Egyrészt
egészségmegóvás, mert tisztaságra nevel; másrészt takarékosság, ugyanis a
bonyolult és drága dolgok helyett az egyszerűségben lel örömöt; harmadsorban
erkölcsi geometria, amely a világegyetem léptékéhez szabja arányérzékünket. A
keleti demokrácia ősi szellemét képviseli, hiszen valamennyi követőjét a jó
ízlés arisztokratáinak rangjára emeli.
Japán hosszú elszigeteltsége, mely hajlamossá tesz az
önvizsgálatra, rendkívül jó táptalajnak bizonyult a teakultusz kialakulásához.
Lakáskultúránk és szokásaink, viseletünk és konyhaművészetünk, porcelán- és
lakktárgyaink, festményeink, irodalmunk maga, mind-mind tükrözik hatásait. Aki
meg kívánja érteni a japán kultúrát, nem hagyhatja figyelmen kívül a
teakultuszt, amely az előkelő szalonok légkörét éppen úgy áthatja, mint az
egyszerű emberek szerény lakhelyeit. Földműveseink elsajátították a
virágkötészet fortélyait, s még a legalacsonyabb sorsú munkások is
tisztelettel köszöntik a sziklákat és a vizeket. Ha valaki érzéketlen az emberi
dráma tragikomikus vonatkozásai iránt, a köznyelv szerint „hiányzik belőle
tea”. A szenvedélyes esztétára pedig, aki - függetlenül a földi élet
tragédiáitól - önfeledten veti magát a felszabadult érzelmek hullámverésébe,
azt a bélyeget ragasztjuk, hogy „túl sok benne a tea”.
Az idegen joggal kérdezhetné, minek e nagy felhajtás -
látszólag - semmiért. - Vihar egy teáscsészében! - tehetné hozzá csúfondárosan.
Ám ha meggondoljuk, mily sekély az emberi öröm kelyhe, mily hamar színültig
telik könnyel, s mily gyorsan ürítjük fenékig a végtelen iránti olthatatlan
szomjunk csillapítására, felesleges amiatt pironkodnunk, hogy túl sokat
sürgünk-forgunk a teáscsésze körül. Az emberiség cselekedett már rosszabbat is.
Bacchus oltárán sohasem fukarkodtunk az áldozatokkal; s nem átallottuk még Mars
vérrel bemocskolt képmását se átlényegíteni. Miért ne szentelnénk hát magunkat
a kamélia istennőjének, s találnánk vigaszt az oltárából fakadó meleg
együttérzésben? A csontszínű porcelánedényben aranyló folyékony borostyán
harmóniájában Konfuciusz édes derűjét, Lao-ce pikáns ízét, és Sákjamuni éteri
aromáját egyaránt meglelheti a beavatott.
Aki képtelen felismerni magában a nagy dolgok kicsiny
voltát, hajlamos átsiklani a másokban rejtező kicsiny dolgok nagyszerűsége
felett. Az önelégült nyugati átlagpolgár szemében a teaszertartás nem egyéb,
mint a Kelet világát jelentő ezeregy furcsa szokás újabb példája. Japánt barbár
országnak tartották, amíg népünk a béke szelíd művészetét pártolta, s csak
azóta tekintik civilizáltnak, hogy tömegmészárlásba fogott a mandzsúriai
csatamezőkön. Sok szó esik manapság a nagyvilágban a szamurájok törvényeiről -
a halál művészetéről, melynek hatására harcosaink ujjongó örömöt lelnek az
önfeláldozásban -, azonban elsikkad a figyelem a teakultusz fölött, melyben
életművészetünk testesül meg. Örömest maradnánk barbárok, ha a civilizáció a
háború fertelmes dicsőségéből táplálkozna, s várnánk türelmesen, míg a fehér
ember kellő tiszteletre nem ébred kultúránk és eszményeink iránt.
Mikor érti meg - vagy legalább próbálja megérteni -
végre a Nyugat a Keletet? Mi, ázsiaiak, gyakran ütközünk a tények és téveszmék
körénk szőtt furcsa hálójába. A közhiedelem szerint lótusz illaton, ha nem
egyenesen egéren és csótányon élünk! Vagy öncélú fanatizmusról, vagy alantas
erotizmusról szól a fáma. India szellemiségét tudatlanságnak, Kína józan
eszméit botorságnak, Japán hazafiságát pedig a fatalizmus szüleményének
bélyegzik. Állítólag azért tűrjük jól a fájdalmat és a sebeket, mert „fásult”
az idegrendszerünk!
Miért is ne mulatna a nyugati félteke rajtunk? Ázsia
készséggel viszonozza a tréfát! Bizonyára még nagyobb lenne az általános
derültség, ha a fehér ember tudná, mi mindent képzeltünk és írtunk mi, japánok,
őróla! A távoli népek idealizálásáról, öntudatlan csodavárásról, valamint az
újjal és ismeretlennel szembeni passzív ellenállásról árulkodik világnézetünk.
Olyan erényekkel ruháztuk fel nyugati embertársainkat, melyek túlságosan
rafináltak ahhoz, hogy irigyeljük, s az ellenük vádul felhozott büntettek
túlságosan látványosak ahhoz, hogy elítéljük. Hajdani írástudóink - a
bölcsesség letéteményesei - szerint a fehér ember bozontos farkat visel ruhája
mélyén, és újszülött csecsemők húsából készült pástétomot fogyaszt! És, ami még
rosszabb: nincs nála képmutatóbb szerzet a földön: mást prédikál, mint amit
cselekszik.
A mi oldalunkon gyorsan apadnak a tévhiedelmek. A
kereskedelem térhódítása rákényszerítette a keleti kikötők népét az európai
nyelvek elsajátítására. Tömegével vonulnak ázsiai ifjak nyugati egyetemekre,
hogy éljenek a modern oktatás vívmányaival. Tekintetünk nem képes az idegen
kultúra mélyére hatolni, de legalább készen állunk a tanulásra. Egyik-másik
honfitársam azonban túl messzire megy a nyugati szokások és illemszabályok
elsajátításában, gondolván, hogy a keményített gallér és a cilinder hordozzák a
civilizációt. Bármennyire fellengzős és szánalmas is az efféle modorosság, jól
bizonyítja hajlandóságunkat, hogy térden csúszva közeledjünk a Nyugathoz. Ám az
ottani szemlélet nem kedvez a Kelet megértésének. A keresztény misszionárius
célja az eszmék terjesztése, nem pedig a befogadás. A nagyvilág ismeretei
rólunk mérhetetlenül gazdag irodalmunk silány fordításain, illetőleg a
hazánkban járt népek megbízhatatlan anekdotáin alapulnak. Ritkán fordul elő,
hogy egy Lafcadio Hearn, vagy a The Web of Indian Life[1]
szerzőjének lovagias tolla a japán ember világnézetének fáklyájával világítsa
meg a keleti sötétséget.
Talán tudatlanságomról árulkodik, hogy nyíltan szólok
a tea kultuszáról. Eszmeiségének lényege, az illemtudás megköveteli, hogy azt
mondjuk, amit várnak tőlünk, és ne többet. Ám ezúttal senki se várja, hogy a
teakultusz avatott híveként viselkedjem. Annyi kárt okozott már eddig is a
kölcsönös félreértés az új- és az óvilág között, hogy szükségtelen
mentegetőznünk, ha hozzá kívánunk járulni egy darabkával a megegyezéshez. A XX.
század elejét megkímélhették volna egy véres háború kegyetlen élményétől, ha
Oroszország hajlandó odáig süllyedni, hogy megismerje Japánt. Mily szörnyű
következményekkel jár az emberiség számára mind a mai napig a Kelet égető
gondjainak semmibevétele! Az európai imperializmus, mely nem átall abszurd
segélykiáltást hallatni a „sárga veszedelem” láttán, elfelejti, hogy egy napon
Ázsia is ráeszmélhet a „fehér fenyegetés” rideg valóságára. A nyugati ember
szemében nevetséges lehet a „túl sok tea” bennünk, ám nem vélhetjük-e joggal,
hogy belőle pedig kifejezetten „hiányzik a tea”?
Vessünk hát véget a földrészek közhelyekkel való dobálózásának, okulva egy-egy félteke felének kölcsönös meghódítása árán szerzett keserves tapasztalatainkból. Más-más úton járunk, ám miért ne egészíthetnénk ki egymást? A nyugati világ békéjével fizetett a hódításokért; az általunk teremtett harmónia pedig gyengének bizonyult az agresszióval szemben. Hiszik vagy sem: bizonyos szempontból azért a Kelet jobban áll a Nyugatnál!
Bármily furcsán hangozzék is, az emberiségnek mindmáig
csak a teaivásban sikerült közösségre jutnia. Ez az egyetlen ázsiai szertartás,
amely egyetemes megbecsülésre tett szert. A fehér ember gúnyolódik vallásunkon
és erkölcsiségünkön, de habozás nélkül átvette tőlünk a barna nedűt. Az ötórai
tea a nyugati társadalom fontos eseményévé vált. A tálcák és a csészealjak halk
zörejéből, a háziasszony ruhájának suhogásából, valamint a tejszín és a cukor
körül zajló kérdezz-felelek társasjátékból nyilvánvaló, hogy a teakultusz
gyökeret vert szerte a világon. A kétes főzet képében reá váró sors előtt fejet
hajtó vendég bölcs megadása hirdeti, hogy ez egyszer a Kelet szelleme
diadalmaskodott.
Az európai irodalomban állítólag egy arab utazó tette
a legelső utalást a teára. Eszerint Kantonban, a 879. esztendőt követően a só
és a tea volt a legfőbb jövedéki forrás. 1285-ben Marco Polo feljegyezte, hogy
egy kínai pénzügyminisztert azért mozdítottak el helyéről, mert önkényesen
felemelte a teára kivetett vámokat. A nagy felfedezések korában az európai
népek kezdték mind jobban megismerni a Távol-Keletet. A XIV. század végén a
hollandok azzal a hírrel tértek haza, hogy Keleten pompás italt főznek egy
cserje leveléből. Más utazók, mint Giovanni Batista Ramusio (1559), L. Almeida
(1576), Maffeno (1588) és Taxeira (1610) szintén említést tesznek a teáról. Még
ez utóbbi évben a Holland Kelet-Indiai Társaság hajóival megérkezik Európába az
első szállítmány tea. 1636-ban már isszák Franciaországban, és 1638-ban eljut
Oroszországba is. Anglia 1650-ben ismerkedik meg a teával, s így méltatja:
„Pompás kínai ital, melynek fogyasztását minden orvos ajánlja. A kínaiak
„tchá”-nak, más népek pedig „tay”-nek illetve „tee”-nek nevezik.”
A világ többi kellemes dolgához hasonlóan a tea
elterjedésének ellenzői is akadtak. Eretnek
gondolkodók, köztük Henry Saville (1678), határozottan elutasították a
teázást, mint visszataszító szokást. Jonas Hanway (Essay on Tea, 1756)
egyenesen azt állította, hogy a férfiak elvesztik mind fizikai, mind jellembeli
tartásukat, a hölgyek pedig bájukat, ha teát isznak. Kezdetben az ára (ami
fontonként tizenöt-tizenhat shillingre rúgott) gátat vetett közfogyasztásának,
„előkelőségek vendégül látására, királyi hercegek és főnemesek
megajándékozására méltó ínyencséggé” téve a teát. Mindezek ellenére bámulatos
gyorsan terjedt fogyasztása. A XVIII. század elején a londoni kávéházak
lényegében teázóvá alakultak, menedékül szolgálva megannyi bölcs elme számára,
mint például Addison és Steele, akik szívesen töltötték az időt egy kanna tea
mellett, ami hamarosan közszükségleti cikké, s egyben vámköteles termékké vált.
Ezzel összefüggésben rendkívül fontos szerepet játszott az újkori történelemben
is. A gyarmati sorban sínylődő Amerika megadta magát az elnyomásnak, amíg az
emberi tűrőképesség gátját át nem szakította a teára kivetett hatalmas vám.
Amerika függetlensége a bostoni teadélutántól datálódik, amikor ládaszám
dobálták az áruval teli ládákat a kikötő vizébe.
Az ízében rejlő sejtelmes vonzerő ellenállhatatlan és
eszményi itallá teszi a teát. Nem is késlekedtek a nyugati humoristák a tea
aromájával fűszerezni gondolataikat! A tea nem pimasz, mint a bor, nem gőgös,
mint a kávé, és mentes a kakaó negédességétől is.
A Spectator már 1711-ben így ír: „Gondolataimat
mindenekelőtt a rendszerető családok figyelmébe ajánlom, ahol nem sajnálnak
napi egy órát arra, hogy együtt költsék el teából és pár szelet vajas pirítósból
álló reggelijüket. Hőn javaslom hát, hogy saját épülésük érdekében rendeljék
meg lapunknak - a teázás eme nélkülözhetetlen kellékének - pontos
kézbesítését”. Samuel Johnson úgy ábrázolja magát, mint „megrögzött,
szemérmetlen” teaivót, „ki húsz éven át hígította étkezéseit egy bámulatra
méltó növényből készült főzettel; ki tea társaságában töltötte az estét,
teával enyhítette az éjszaka gyötrelmeit, s teával köszöntötte a reggelt.”
Charles Lamb, aki köztudomásúlag rajongott a teáért,
az eszme lényegére tapintott, mikor bevallotta, hogy nem ismer nagyobb örömöt a
titokban végrehajtott jócselekedetnél, melyre - úgymond - „véletlenül” derül
fény. A teafilozófia ugyanis nem más, mint a szépség burkolt ábrázolása, azért,
hogy a közönség maga fedezhesse fel, sejteni engedve csupán, amit félünk
nyíltan megmutatni. Ritka képesség a higgadt, mély öniróniára, s ilyen maga a
humor - a filozófia mosolya. Ebben az értelemben minden igazi humorista a tea
filozófusa, mint például Thackeray és - természetesen - Shakespeare. A
dekadencia költői (volt valaha más is a világ, mint dekadens?), a materializmus
iránti tiltakozásukban bizonyos mértékig szintén teafilozófusok voltak. Talán
a tökéletlen iránti naiv sóvárgásunk hiteti el velünk napjaikban, hogy Kelet és
Nyugat végre kiegyezhet.
A taoisták szerint az „őskezdet” kezdetén az Anyag és
a Szellem halálos viadalra állt ki egymással. Végül a Sárga császár, az ég fia,
diadalmaskodott Csu Zsung, a sötétség és a Föld démona felett. A titán
haláltusája közben beütötte fejét a Menny boltozatába és darabokra zúzta a Jáde
Palota kék kupoláját. A csillagok kihullottak fészkükből, a Hold pedig
céltalanul bolyongott az éj tátongó, vad űrjében. A Sárga császár
kétségbeesetten kutatta mindenütt, hogy ki tudná összeilleszteni a Mennyországot.
Erőfeszítése nem volt hiába. A keleti tengerből kiemelkedett egy királynő, a
szarvkoronát és sárkányfarkat viselő isteni Nü-va, kit tündökletes tűzpáncél
övezett. Varázsüstjében egybeforrasztotta a töredezett szivárványt és
helyreállította a kínai égboltot. Ám a hagyomány szerint elmulasztott
befoldozni két apró repedést a kék égen. Így jött létre a szerelem dualizmusa -
két lélek bolyong szakadatlan a világűrben, s nem találhatnak nyugalmat, míg
egybe nem olvadnak, hogy kiteljesítsék az univerzumot. Mindenki saját maga
hivatott újjáépíteni reményei és lelki nyugalma égboltját.
Az újkori ember mennyországát valóban darabokra zúzta
a gazdagságért és a hatalomért folyó ciklopszi küzdelem. A világ vakon
tapogatózik az önzés és a durvaság sötétjében. A tudás ára a lelkiismeret
furdalás; a jótett mozgatórugója a haszonlesés. Kelet és Nyugat, mint háborgó
tenger árjába vetett két sárkány, hiába próbálja visszaszerezni az élet
ékkövét. Ismét Nü-vára van szükség az irdatlan pusztítás felszámolásához;
várjuk a nagy Avatárt. Ám addig is igyunk egy korty teát. Az alkonyi nap fénye
felragyog a bambusznádon, a kutak vígan csörgedeznek, s a teáskanna távoli
fenyves zúgását idézi. Álmodozzunk a mulandóságról, a dolgok gyönyörű
hiábavalósága után sóvárogva.
Okakura Kakudzó
TEÁSKÖNYV - részlet
Nemes
Ágnes fordítása
Terebess
Kiadó, Budapest, 2003
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése