A
mécses pergamenszínbe vonja az apró szobát. A meztelen nő testét alig takarja a
levetett fehér kimonó, mélyen alszik, mellkasa lassan emelkedik és süllyed,
hosszú, fehér haja kissé kócosan öleli körül az arcát. A férfi az ablak mellett
ül, kezében egy üres szakéspohár. A ház messze épült a falutól, fent, a hegyek
között, a sűrű, ember- kerülte erdő tisztásán. Tisztásnak is túlzás lenne
nevezni, valójában csak gyérebben állnak itt a fák, épp annyi helyet hagyva,
hogy az aprócska kunyhó megbújjon köztük.
Felmerül
bennünk a kérdés, vajon az átláthatatlan éjszakában, mit bámul olyan kitartóan
a férfi? Talán felidézi a nővel első találkozásukat, mikor ugyanilyen mély,
hallgatag éjszaka volt? Vagy szeretkezésükre emlékszik? A nő valószerűtlenül
sima és ruganyos bőrére, elnyíló, nedves ajkaira, dereka köré fonódó vékony, de
erős combjaira? Vagy lát talán valamit, ami a mi szemünknek láthatatlan? A
vándorok olyasmit is érzékelhetnek a körülöttünk levő világból, amit csak a
sokat utazó érthet, amit csak az tud, akinek nem idegen a csillagos ég alatt
éjszakázni.
Akkor
is a szabadban érte az éjszaka, egy apró vízesés mellett, ebben az erdőben,
amikor megismerte a nőt. Évekkel ezelőtt történt. A vízesés egy kis tóba
zuhogott, kristálytiszta vizébe szinte félve mártotta úttól poros kezét. A mélyben,
mintha hirtelen megmozdult volna valami, fehér fényt látott siklani, kiáltva
hátraugrott. Halk hang nevetett fel mögötte.
A
nő nagyon vékonynak tetszett, elegáns kontyba fogta fel a haját, a szokatlan,
hófehér tincseket hátraszorító, aprólékosan megmunkált fésű drága darabnak
tűnt. Mit keres egy ilyen gazdag úrilány itt a semmi közepén? Ez volt az első
gondolat, ami átfuthatott a férfi fején. A fehér kimonón nagyon halványan, zöld
minta tekergett végig. A selyem, szinte világított az éjszakában, mintha a
nőből, és nem a kezében tartott papírlámpásból áradna a fény.
Meghívta
a férfit a kunyhóba éjszakára, aki el is fogadta az invitálást. Másnap aztán
tovább indult, de nem tudta megállni, újra és újra visszatért a szokatlanul
csöndes erdőbe, újra és újra ellátogatott a nőhöz, azonban két év is eltelt, mire
először megérintette.
Halk,
őszi eső kezd rá, a férfi felsóhajt, majd a nő mellé fekszik. Hamar elnyomja az
álom.
***
-
Megint tavasz van. Végre. – Sóhajt a nő. Egyedül van, a kunyhó keskeny tornácán
ül, a lombok közt átvilágító napfény vékony sávjában. Mellette kétoldalt árnyék
húzódik. A meleg mintha izzítaná fehér arcbőrét, márványszerűsége felengedni
látszik. Lassú mozdulatokkal fésüli derékig érő haját a gyöngyház fésűvel.
Mikor végez, leteszi maga mellé a fésűt. Egy pillanatig mozdulatlanul ül, majd röpke
hezitálás után kioldja az obit, lehúzza válláról a kimonót. Feláll, bemegy a
házba, majd meztelenül visszajön, és leül az előbbi, napos részre. Egész
testével szívja be a tavasz halvány sugarait. Hirtelen viszont megértjük előbbi
hezitálását. A nő bőre habár hófehér, most a fényben mintha halvány
szivárványszerűen csillanna meg helyenként. Közelről láthatóak az apró
pikkelyek. Láthatóak, de nem tapinthatóak. A bőr hűvös, sima érintésű, mégis
pikkely mintázat borítja. Nem csak mi látjuk azonban a nő meztelenségét. A
veranda alatt madárszerű, apró fej körvonala látszik, kezei helyén ollószerű
végtagok. Éles szemek figyelik a nőt a sötét zugból.
***
-
Ezt kérem. – A férfi egy ezüst hajtűt nyújt az eladónak. Az öregasszony bőre
vékony pergamenszerű, ezer ráncba fut, ahogy elmosolyodik.
-
Hallottam ám, hogy az erdőn át jött az északi hegyekből. Nem tudja uraságod,
hogy tiltott erdő az?
-
Tiltott erdő?
-
Fiatal koromban sok férfi tűnt el azokban a hegyekben. A kígyóasszony
elcsábította őket, és mind ott vesztek. Persze rég volt már az. De a
gyógyszeres fia a minap egy fehér hajú nőt látott az északi tóban fürödni.
-
Mit keresett ott a fiú, ha tiltott az erdő? – Kérdezi a férfi, de hangjában mintha
nyugtalanságot vélnénk hallani. Persze lehet, hogy tévedünk. A vénasszony
széles mozdulattal legyint.
-
Tudja milyenek ezek… kíváncsi népség. Meg aztán sokszor járja a fiú az erdőket
mindenféle gyógy-gazok után.
-
Bolondság. Én sokat járok arrafelé, de sosem találkoztam semmiféle
kígyóasszonnyal.
A
férfi lassú léptekkel hagyja maga mögött a falut. Arca azonban inkább bosszús,
mint bizonytalan. Sok bolond falusi – gondolhatja magában. Ne hibáztassuk. A
szerelmes férfi bizonyossága igaza felől, nem szokatlan.
-
Majd megmutatom ezeknek… asszonyommá veszem, és magammal hozom a faluba. –
Motyogja orra alatt halkan, és meggyorsítja lépteit.
***
A
nő az ablak mellett térdel, kezében az ezüst hajtűvel játszik, amit a férfitől
kapott. Halványan mosolyog. A mosoly nem szomorkás, hanem mintha várakozással
lenne teli. Tudjuk, hogy réges-rég szerencsét hozott azokra a férfiakra, akik
feleségül vették. Tudjuk azt is, hogy haláluk után azonban a falusiak
elfelejtkeztek róla is, a férfiakról is. A nő boldognak tűnik. A szeme is
mosolyog, ahogy az alvó férfira néz. Kedves mosoly… hirtelen szeretnénk, ha
ránk is így mosolyognának azok a fekete szemek.
A
veranda alól a madárfejű lény előbújik, az ablak alatt fülel. Várakozik. A nő
végül feláll, elfújja a mécsest. Kesernyés füstillat érződik halványan, majd
tovasodorja a szél. A kunyhó elsötétedik, a lény pedig némán beugrik az
ablakon.
Reggel
nem látjuk sehol a nőt. Csupán a férfi ül magányosan a szobában, kezei közt
hófehér tincsek, melyek mint egy kígyó levedlett bőre, szárazan törnek össze
ujjai alatt.
"A kami-kiri egy varázserejű ízeltlábú
jókai, ollószerű madárcsőrrel és borotvaszerű kezekkel. Többnyire városokban
élnek sötét helyeken. Nesztelenül közelítik meg gyanútlan áldozataikat és többnyire
álmukban vágják le azok haját, és nem számít, hogy nő, vagy férfi az illető,
gazdag, vagy szegény. Több esetben sikerült a támadásukkal emberek és jókaiok
közötti házasságot így megakadályozniuk, mivel ezek a házasságok gyakran
végződtek tragédiákkal."
***
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése