Takigucsi Jaszuhiko: Küldetés életre - halálra..

Dzsóiucsikokoroe

1.

A leány nem győzött szemrehányásokat tenni magának:

- Jaj, mit tettem, mit tettem... miket beszéltem én össze-vissza... nem, ez képtelenség! Mi lesz, ha minden rosszra fordul? Kedvesem, Sume elvéti a célt, és a gaz Aszaka Daigaku visszavág neki? A bátyámmal bajba kevertük Sumét. Merő jószándékból vesztét okoztuk...

- Ugye félsz, Kojuki... - szakította félbe húga néma töprengését Jaszaburó, mintha csak olvasott volna a gondolatai között.

- Nem én, ugyan már! – tiltakozott a lány. Magabiztosnak kell len­nie, mintha nem is osztozna Jaszaburó kételyeiben - csak az a fontos, hogy bízzunk Suméban!

Belül azonban egészen mást gondolt, mivelhogy a szívének parancsolni nem tudott.

- Nem, az nem lehet - áltatta magát -, éppen ő veszne el, Sume, aki annyira kedves neki? A fiú nem térhet vissza dolgavégezetlen, és ő, Kojuki majd sértetlenül látja viszont Vaka­jamában - miután Sume kezétől annak rendje-módja szerint elnyerte méltó büntetését Aszaka Daigaku.

Kojuki sehogy sem tudta lerázni a lelkére telepedett baljós előérzetet, s önmaga megnyug­tatására felhozott érvei homokvárként dőltek halomra.

Jaszaburó aznap este a várból ereszkedett lefelé és egyre csak dohogott magában:

- Mit makacskodik ez a Sume!

Mire hazaért, haragját elnyomta az aggodalom, csak rótta fel-alá a szobáját anélkül, hogy felsőruháját levetette volna.

Aszaka Daigaku! A félmillió bála rizs jövedelmű Kisú Vakajama-házban egy kézen meg lehetett volna számolni, hányan forgatják úgy a fegyvert, mint ez a zabolátlan, magabiztos, kemény fickó. Azonban egy hónappal azelőtt gyilkosság bűnébe esett. Haragjában lekaszabolta a nagyúr kegyencét. Azon nyomban eltűnt a várból, azóta bottal üthetik a nyomát.

- Vágjátok le nyomban, akárhol látjátok! - parancsolta a nagyúr és mérgében kettesével küldte ki leg­java vitézeit Daigaku üldözésére, hat válogatott szamurájt. Négyet Kii és Jamato határán érte el szomorú végzete, s rövidesen nyoma veszett a másik két harcosnak is. Eltelt két-három hét, de nem érkezett róluk többé hír.

- Azokkal is végzett... - találgatták rosszat sejtve a népek. A sejtelem már-már bizonyosságnak tűnt, mikor a két holtnak hitt vitéz egyszer csak, jó hónap múltán, csonttá-bőrré fogyva  mégis előkerült.

- Kinyomoztuk - jelentették buzgón -, merre jár Aszaka Daigaku...

Aszaka Daigaku a hírhozók tanúsága szerint Honda főjegyző birtokán, Jamato Kórijamában rejtőz­ködik. Egy kereskedő házában szállásolta el magát, úgy döntve, hogy ott nyugodtan bevárja üldözőit.

A nagyúr  szigorú számonkérésére ezt felelte a két szamuráj.

- Tudjuk mi jól, mit parancsol a kötelesség! Távol legyen tőlünk, hogy az irhánkat féltsük... viszont Kórijama nem nagyságodé, Honda nagyúr birtoka, s ha óvatlanul járunk el az ügyben, ne adj’ Isten elhibáznánk a célt, szégyent hoznánk a Kisú-házra, és az megbocsájthatatlan... Inkább hazatértünk - vallották be restelkedve. Letagadhatatlan volt azon­ban, hogy megrettentek a feladattól.

A hír hallatára a vének összetanakodtak:

- Talán lövészcsapatot küldjünk reá?

- Egy szál emberre? No, azt már nem...

- Vagy, mondjuk, ha kiadatását kérnők Honda úrtól?

Ez ugyancsak megfontolásra méltó indítványnak tűnt.

Az ám... csakhogy elfogatni, leöletni valakit, aki idegen felségterületen keres menedéket, szégyenletes, ha kiderül! A kiadatási hercehurcának pedig megvan a maga helye és ideje - de nem most! Ezúttal a ház tekintélye forog kockán, arra kell ügyelni. Meg kell mutatni: nem szorulnak senki segedel­mére.

Egyszóval a vének sehogy sem tudtak dűlőre jutni az ügyben. Tehetetlenségük uruk fülébe jutott, aki aludt rá egyet, és másnap közölte döntését Aszaka Daigaku ügyében:

- Parancsom ez: eredjen utána Szatomi Sume, végezzen vele!

Meglepődve nézett egymásra a sok tanácsbeli, mit is szólhatnának, a parancs egyértelmű, hát menjen csak ez a Sume. A fiú különben lovászmester, háromszáz bálás javadalmat húz az udvartól, az idén tölti be a huszonnyolcadik évét. Eddig arra se adott okot, hogy a nevét meg­jegyezzék, nemhogy őt jelöljék ki a nagyságos akarat végrehajtójának. Ám ha ez a parancs, elő kell keríteni a fickót.

Sume nyilván a legmélyebb hódolattal fogadja majd a nagyúri kegy hírét. Haladék nélkül a nagyúr színe elé vitték aki egy segédet is adott mellé, aki az egyik legjobb kardforgató volt harcosai között, emellett Sume legjobb barátja, jegyesének pedig a fivére, ám az ifjú nem fogadta el a nagylelkű ajánlatot.

- Alázatosan kérem, vegyék figyelembe szerény kérelmemet... de ha másképp nem megy, csak segéddel, válasszanak más kiküldöttet e feladatra, ne engem.

Addig nyakaskodott, míg végül a nagyúr beleegyezett, és egy írásbeli meghatalmazást is adott neki a parancsáról, ahogy az kérte.

Jaszaburó dühös volt, ugyanakkor aggódott. Nem véletlenül, hiszen ez a veszélyes küldetés az ő ötlete volt, hogy húga, Kojuki kedvében járjon.

2.

Sume egyszerű közvitéz volt, Kojuki mégis beleszeretett. Mikor? Hogyan? Senki sem tudja, maga a lány sem értette, miért éppen ez a Sume lett ilyen kedves neki. A bátyja régóta barátságban volt vele, ezért Sume bejáratos volt a házuknál. Kezdetben Kojuki rá se hederített, nem méltatta komolyabb figyelemre, mint egy kavicsot a kertben. Ám hirtelen pótolhatatlanná vált számára. Különös egy eset, ami azt illeti, magyarázatot nem találni rá.

Történt egyszer, úgy két-három évvel azelőtt, hogy Jaszaburó egyszer csak így szólt a náluk vendégeskedő Suméhoz.

- Te, Sume... hallottam, hogy gyerekkorodban balkezes voltál...

- Ez igaz... de honnan tudod?

- Édesanyádtól hallottam, vajon igaz ez? - Jaszaburó bizonyosságot akart szerezni a dologról.

- Igen. Még az evőpálcikákat is balkézre vettem. Anyám haragudott, folyton szidott érte. Azután... az idejét nem is tudnám megmondani, egyszer csak elhagytam ezt a rossz szokást. Fogtam magam és rendbejöttem - mesélte Sume, s ahogy visszaidézte, arcán felsejlettek a gyermekkori vonások. Kojuki, aki éppen ott volt a közelben, kilenc esztendővel volt fiatalabb Suménál, de úgy érezte, mintha korkülönbségük csak néhány évvé zsugorodott volna. Hirtelen támadt kíváncsiságból megkérdezte, hogy még tud-e úgy bánni a bal kezével, mint gyerekkorában.

- Vajon tudok-e még?... - tűnődött Sume, majd elnevette magát és engedelmet kérve barátja édesanyjától, ott maradt vacsorára, hogy mindenkit titoktartásra kérve bemutassa balkezességét. És bebizonyosodott, hogy igen ügyesen tud ballal enni. A legény gyermekien ártatlan arca láttán Kojuki szíve átmelegedett. Emlékezetébe vésődött a jelenet.

- Össze kellene kötni benneteket - mondta Jaszaburó egyszer, hetekkel az eset után. Lehet, hogy ez ültette a bogarat Kojuki fülébe, mert különös érzései támadtak tőle. Elsőnek a bátyja észlelte hajlandóságát. Mikor az anya tudomására jutott a dolog, nem nagyon, de kicsit azért megneheztelt. A rokonságból a befolyásos nagybácsi sem vágott különösebben jó képet hozzá, mintha azt akarná mondani, hogy a választott nem zavar túl sok vizet.

Igaza is volt, Sume az udvarban tényleg nem számított. Viszont nem lehetett felhozni ellene semmit.

Jaszaburó szerette volna barátját összeboronálni a húgával. Ő maga már befolyásos, kegyben álló embernek számított, a nagyúr adott a szavára. Bármit keresztül tudott volna vinni az udvarban, de éppen ezért soha nem akart gazdája terhére lenni kívánságaival.

- Valami jelentőset kellene Suménak véghezvinnie! Akkor nem lehetne kifogása ellene sem anyánknak, sem a nagybácsinak... - töprengett magában, de, hogy mi legyen az a jelentős, sehogy sem tudta kitalálni, míg egyszer csak kapóra jött Aszaka Daigaku esete. Mikor híre jött a négy megbízott elestének, titokban bement az urasághoz.

- Volna itt egy vitéz, Sume nevezetű, igazán alkalmas lenne a feladatra... - ter­jesztette elő kérését, hozzátéve, amit első perctől fogva elgondolt magában, hogy ő kíséri majd Sumét. Természetesen az úrnak nem lehetett semmi kifogása a terv ellen. Jaszaburó maga értesítette Sumét és úgy adta neki elő, mintha uruk maga adta volna akaratát parancsba ebben a formában. Sume hitte is, nem is, de mikor a segédletről esett szó, azt már mereven elutasította. Eladdig senki nem tételezett föl róla ilyen határozottságot.

A várból lesiető Jaszaburó előadta mindezt húgának. Kojuki ajka elfehéredett. Nem értette, mi ütött Suméba.

- Megyek, beszélnem kell vele - mondta abban a meggyőződésben, hogy a legénynek igenis szüksége van arra, hogy olyan ember kísérje, aki majd Aszaka Daigakuval szemben is állja a sarat.

Jaszaburó sehogy sem tudott lecsillapodni, Kojuki távozása után is egyre rótta fel-alá a szobát.

3.

Későre járt, mire lehangoltan, reményvesztetten hazatért a leány. Sápadt volt, szemében könnyek ültek.

- Mi történt? - kérdezte Jaszaburó. - Máris elindult Kórijamába?

- Nem... - hajtotta le fejét Kojuki és ajkát harapdálta kétségbeesésében. Találkozott ugyanis Sume anyjával, aki heves szemrehányásokkal halmozta el.

- Hogyan? - rökönyödött meg a bátyja. - Mi baja volt veled?

- Azt mondta, hogy úgy látszik mi ketten: te, meg én - nem tudjuk mi a becsület!

Úgy történt, hogy mire Kojuki Sume házához ért, már alkonyodott. Bebocsáttatást kért, mire rögtön megjelent gondterhelt arccal maga a nagyasszony, Sume anyja, Okacu. A lány azt gondolta, hogy bizonyára a küldetés miatt aggódhat.

- Kérem, nagyon szeretnék találkozni Sume úrral, még mielőtt útnak indulna.

Okacu régen sejtette, hogy a lány mit érez fia iránt, és hogy a jelek szerint a fiúnak sem közömbös Kojuki. Örömének hangot nem adott, de a lány megérezte rokonszenvét. Okacu az első pillanattól kezdve olyan jószívvel volt hozzá! Látnivaló volt, hogy már a házhoz tarto­zónak tekinti, a fia jövendőbelijét látja benne. Jöttében-mentében mindig szerét ejtette, hogy a leány közelében lehessen. Kojukinak tehát semmi kétsége sem volt afelől, hogy rögtön találkozhat Suméval. Meglepetésére kérése visszautasításba ütközött.

- Azt már nem - rázta a fejét tagadóan a nagyasszony, valószínűleg nem rossz szándékkal, inkább tapintatból. Talán nem akarta, hogy a fontos megbízatásra készülő Sume szívét a találkozás megzavarja.

Úgy illett volna, hogy erre Kojuki csendben visszavonuljon, de nem vitte rá a lélek. Minden­áron meg akarta menteni a fiút, hiszen ha nem tesz valamit, Sumét Aszaka Daigaku megöli és ezt nem nézhette ölbe tett kézzel.

- Okvetlenül szót kell váltanom vele éppen a küldetése miatt.

Kétségbeesésében bevallotta, hogyan kapta meg a küldetést Sume. Könyörgött, hogy az anya beszélje le fiát a vállalkozásról.

- Azt mondod hát, hogy az egészet Jaszaburó uram eszelte ki...

Kojuki ekkor bánta már, hogy kicsúszott a száján, de későn, mert az öregasszony arca meg­merevedett. A leány ezeket a kemény, irgalmatlan vonásokat még sohasem látta rajta.

- Hiba volt, ugye... - kérdezte.

- Kojuki kisasszony! Nem is... Jaszaburó úrnak üzenem... úgy látszik maguknak fogalmuk sincs a becsületről.

Hideg, kemény, elutasító szavak voltak ezek.

- De miért...

- Ha nem értené, kérdezze meg csak a bátyját, Jaszaburót! Hát így nevelte magukat néhai édesapjuk? Szégyent hoznak az emlékére.

- Kérem, csak egy szót szólhassak Sume úrral!

- Most már késő. Ő tudni fogja, mit kíván a becsület és méltó halált fog halni, ha kell - jelentette ki Okacu. Ezzel el is vágta a beszéd fonalát, sarkon fordult és bement a házba. Odakint már egészen besötétedett. Kojuki egy darabig még ott állt a Satomi-ház kerítésénél, hátha kinéz az ifjú előkészületeinek befejeztével, de miután látta, hogy hiába, tétova léptekkel elindult hazafelé.

- Keserves ügy... Sume anyjának alighanem igaza lehet - mondta Jaszaburó bűnbánóan. Könnyelműen azt hitte, hogy mint Sume barátja megengedhette magának azt, amit tett.

- Bizony egy ilyen küldetést nem lehet félvállról venni.

Hányszor óvta pedig az elhamarkodott cselekedetektől őket édesatyjuk!

Jaszaburónak át kellett gondolnia - az igaz, hogy az ilyen küldetésre általában kettesével indítják el a vitézeket, de van, aki kétségbe vonja ennek előnyeit, hiszen a teljesítés dicsősége vitathatat­lanná válik - olyannyira, hogy nem ritkán karddal, párbajjal vágják szét a megoldhatatlan csomót. Hivatalosan csak az egyiket nevezik kiküldöttnek, a másik csak tartalék arra az esetre, ha a kiküldöttel ne adj’ Isten történnék valami. De csak akkor és csakis abban az esetben fordulhat elő, hogy már nem kell vetélkednie kettejüknek az elvégzett feladat dicsőségéért.

- Hát igen, érthető, ha Sume erőnek erejével ragaszkodik a magányos küldetéshez. Ha erőltetik, inkább lemond a megbízatásról...

Most döbbentek rá a testvérek, hogy mennyire rászolgáltak a helyreigazításra.

- Nem kis gond ez, jól meg kell fontolni...

Apja tanítását Jaszaburó újra felidézte magában. Végtére is éppen azért nem lehet félvállról venni a dolgot, mert olyan jóban vannak egymással Sume és Jaszaburó.

- Mit gondolsz, Kojuki?

- Bízom Suméban. Biztos vagyok benne, hogy sikeresen végbeviszi a dolgát és sértetlenül tér majd vissza.

Hazugság volt, önámítás. Egyre csak az anya szavai visszhangzottak a lelkében:

- Most már késő. Ő tudni fogja, mit kíván a becsület és méltó halált fog halni, ha kell.

Mi lesz, ha beigazolódnak a szavai? - gondolta a lány és elborult előtte a világ.

4.

„Értesültünk Szatomi Sume megbízatásáról - nem történt itt valami félreértés?...” - érdek­lődtek egy nap a Honda nagyúr portájáról, Kórijamából, ám a levél még gyorsfutárral is csak ötödnapra ért oda Sume elindulása után. Aznap este Jaszaburó lesietett a várból és rögtön szólította Kojukit, hogy elújságolja neki:

- Semmi baja Suménak, ragyogóan véghezvitte megbízását, megölte Aszaka Daigakut!

- Valóság ez, vagy...? - a lány szíve megtelt megkönnyebbüléssel és boldogsággal. Ám bátyja sötét arcára tekintve kétkedés fogta el.

- Viszont Sume elveszíthetett valamit...

- Ugyan...

- A megbízólevelet... - azzal Jaszaburó röviden elmondta, amit Honda úr futárjától hallott. Sze­gény leány arcából kiszaladt a vér. Az örömteli hír után minden átmenet nélkül lesújtott a végzet.

Silány édességeket árult a boltos Kórijama városában egy mocskos mellékutca mélyén. Jó hónapja már, hogy beállított hozzá a csavargó külsejű vitéz, mondván, hogy egy-két napot pihenne ottan. Hiába mondta a savanyúképű szatócs, hogy az ő háza nem vendégfogadó, a szamuráj addig erőszakoskodott, míg ki nem csikarta tőle egyik szobáját. Ott tanyázott nap-nap után anélkül, hogy hajlandóságot mutatott volna a távozásra. Bánta is a boltos, hogy elfogadta a hanyagul odavetett ezüstöt.

Különben a vitéz folyton résen volt, a kardját még evés közben is állandóan keze ügyében tartotta, a legkisebb gyanús neszre felfigyelt.

Lassan az is kiderült, hogy Aszaka Daigakunak hívják, Kisú Vakajama urának csatlósa, de szökésben van. Felindulásában meggyilkolta ura kegyencét, halálra keresik, ám még a tarto­mány határán elintézte azt a négy harcost, akit a megtorlás végett küldtek utána.

Miután mindez a kereskedő tudomására jutott, már nem merészelte távozással zaklatni vendégét. Tartott attól is, hogy ha feladná az elöljáróságon, a vitéz haragja utolérné. Vigyá­zattal volt tehát, nehogy baja essék. A gyerek félt a vendégtől, a feleség titokban korholta férjét, a kereskedő végül is már azt se tudta, mit csináljon.

Fél hónap elteltével a szatócs felfigyelt két alakra, amint a kerítés résén lesel­kedtek befelé. Másnap is ott settenkedtek.

- Ezek csak Vakajamából jöhettek, megbízottak, jobban tenné uram, ha odébb állna... - közölte a hírt izgatottan a szamurájjal, annak reményében, hogy talán erre az csak elhordja magát valahogy, ám Daigaku nem foglalkozott a dologgal.

- Ostobaság. Hívatlan vendégek ezek. Tizenkettő egy tucat belőlük, egy hajszálammal sem érnek fel.

- De ha mégis...

- Na, elég! - vágott oda a szemével Aszaka Daigaku, s nyomatékul meglazította kardját hüvelyében. Az ilyesmi nem sok jót jelent. A kereskedő hátán végigfutott a hideg, belátta, jobb, ha ráhagyja a vitézre, tegyen, amit akar. Aszaka Daigaku ezután még jó ideig tanyázott nála.

Egy nyári alkonyatkor hűvös szél kerekedett. Daigaku szokása szerint fél kézzel eszegetett, anélkül, hogy baljával szájához emelte volna a rizses csészét, keze a kard markolatán pihent, a penge kissé kilazítva, harcra készen. A gyilkolásra kész erőszak szaga terjengett körülötte, mikor is a szellőnél is csendesebben megjelent valaki a szobában, ledobta a szalmából font, széles karimájú kalapját, mely addig arcát is takarta és jobbjában meztelen karddal Daigaku előtt termett.

- Urunk parancsára!

A boltos egy pillanattal később csak Aszaka Daigaku velőtrázó ordítását hallotta. Mire magához tért az ijedelemből és beóvakodott, vendégét a véráztatta asztalra borulva találta.

Legyőzője, az ismeretlen vitéz pénzt vetett oda a boltosnak:

- Fogd! A tönkrement tatamiért - azzal a vért lesuhintva kardjáról, hüvelybe dugta. - Eredj, jelentsd az elöljáróknak.

- Gyilkosság történt, megölték a rónint... - az időközben összegyűlt népek szörnyülködve adták szájról-szájra a történteket, rövidesen előkerültek hivatalnokfélék is.

- Ezt jó elintézték! - álltak meg a holttest fölött.

Bizony ismeretlen okból, se szó, se beszéd levágtak itt valakit. A hivatalnokok mielőtt nekifogtak volna kivizsgálni az ügyet, elképedtek a támadó ügyességén. Úgy meglepte ellenfelét, hogy az, keze ügyében jó kardja ellenére, egy szem­pillantás alatt kiszenvedett. A hivatalnokok meglepetésükben körmönfont udvariassággal érdeklődni kezdtek:

- Szabad megtudnunk becses nevét?

- Szatomi Sume vagyok, a Kisú-ház szolgálatában - válaszolta és elmondta, hogy hivatalos külde­tésben jár, büntetőparancs foganatosítása végett.

- Esetleg méltóztatott volna szándékát jelezni hivatalunknál? - óvatoskodtak a mulasztásra célozva.

- Elnézésüket kérem. A szükség kényszerített rá, hiszen amíg tiszteletemet teszem önöknél, ez itt megneszeli és kereket old.

Eddig rendjén lett volna, Sume eltalálta a helyes választ, ám jött a következő kérdés.

- Valóban, csakhogy az ilyen küldetéshez írott parancs dukál igazolás gyanánt. Mutassa fel tüstént!

Elhangzott a szó, ám Sume csak annyit vetett oda, hogy neki olyan nincsen. A hivatal­nokoknak leesett az álla a válasz hallatán.

- Hogyan? Ezt úgy kellene értenünk, hogy őméltóságának saját kezű, írott parancsával nem rendelkezik?

Sume rájuk hagyta a választ, majd közölte, hogy a parancs maradéktalan végrehajtásáról urának haladéktalanul jelentést tenni köteles.

- De még mennyire! - helyeseltek neki. - Ám a derekas munkát még előbb annak rendje-módja szerint ki kell pihennie. Ugyan maradjon még pár napot minálunk, ha szabad kérnünk.

Ilyen marasztalásra Sume nem mondhatott nemet.

Miután a vitézt ily módon egy időre feltartóztatták, a Kórijama-i Honda-ház haladéktalanul futárt küldött a Kisú portára.

A történetet hallgató Kojuki közbeszólt:

- Bátyámuram, de hát hová lett urunk írásos parancsa?

- Azt bizony magam sem tudom.

Hogy Sume elvesztette volna, el sem lehetett képzelni. Bárhogy történt, különös egy eset. Alighogy jött a jó hír - Sume derekasan helytállt, legyőzte Aszaka Daigakut, megint csak a félsz szorította össze szegény Kojuki szívét.

Hová tette az eszét ez a Sume!? Egy ilyen fontos okmányt elhagyni... valami egyéb nyomós oknak is lennie kell. Így mit sem ér a sikeres küldetés. A legkisebb büntetés, hogy eltanácsolják a háztól, de még az is lehet... rossz rágondolni is, mi minden történhet még.

- Hebehurgya munka volt - morogta magában Jaszaburó és arcára sötét árnyék terült.

5.

Ahogy Kojuki egy szemhunyásnyit sem aludt azon az éjszakán, úgy bátyjának véreres szemei is arról tanúskodtak, hogy bizonyára elkerülte az álom. Nem tudhatták, vajon mivel fordították vissza azon nyomban Honda futárját a nagyúr házából.

Ugyan mit számít, ha végrehajtotta a parancsot, az irat elvesztése akkor is főbenjáró vétség­nek számít. Rossz fényt vet a Kisú-házra. Nincs kizárva az sem, hogy a Hondának küldött válasz valami ilyesmi:

„- Nincs ilyen nevű vitézeink között.”

Ebben az esetben pedig Hondáéknál, mint rendzavarót, Sumét utoléri a büntetés. Jaszaburó azt szerette volna, ha a válasz így hangzik:

„- Valóban Szatomi Sume házunk vitézi karának tagja - magunk kértük fel küldetésére, ítéletünk végrehajtójául.”

Ám ha így történne is, a vitézt hazatérése után vajon milyen büntetés várja majd idehaza? Ha még olyan fontos küldetést is teljesített - elgondolható miként fogadják majd.

Kojuki már azt sem tudta az aggodalom miatt, hogy holt-e, vagy eleven, ám ekkor este nyolc-felé, - akiért olyannyira reszkettek - váratlanul beállított Sume vitéz maga.

Jaszaburó kisietett az előcsarnokba, nem hitt a fülének, mikor az ajtónálló őr beje­lentette a látogatót. Pedig ott állott előtte Sume, azonmód, ahogy megtért hosszú útjáról. Még az este megtette jelentését a nagyúrnál: végbevitte küldetését, Aszaka Daigaku meglakolt... hazatértében pedig gondolta, hogy benéz barátjához.

A fogadóteremben Jaszaburó első kérdése az volt, hogy mi lett a megbízólevéllel.

- Mi lett volna? - nevetett fel Sume könnyedén...

Ördöngős fickó! Tudja ez mit beszél, mikor annyit aggódtak miatta? Sume futó pillantást vetett a durcás Kojukira, majd Jaszaburóhoz fordult.

- Ez nem rám tartozik, hanem a gazdánk gondja. Hiábavaló haragudnotok, vagy neheztelnetek miatta énrám.

A testvérek megdöbbentek a hányaveti módon előadottak hallatán.

Hogy történt minden?

Sumét a Honda vitézek Kórijamában felvitték az Akane néven ismert vendégházba, rögtön ételt-italt hozattak neki.

- Ez férfimunka volt... - ismerték el.

A lakoma elsőrangú, felért egy díszvendég tiszteletére adott fogadással, volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, főemberek vették körül, megbámulták mindahányan és elhalmozták jókívánságaikkal.

- Micsoda ragyogó tehetség, csodálatra... irigylésre méltó.

Olyan meleg fogadtatásban részesítették a fiatalembert, mint valami magasrangú vendéget. Egy idő múlva azonban Sume gyanúja is feltámadt. Jól hangzik, ha valakit egy ilyen előkelő helyen, mint az Akane megvendégelnek, de úgy tűnt, mintha egyfajta házi őrizetbe helyezték volna. A lakomán résztvevő csatlósok viselkedése szertartásosan udvarias volt, de kimért és merev. A Kórijama-i nemzetség harci szellemét - Honda úrral az élen, le egészen a mezítlábas közkatonáig - mindenki ismerte régótától fogva.

- Ha kiderül, hogy csaló, ott helyben levágni! - szólt a parancs. Vérszomjas készülődést álcáztak a nagyvonalú vendéglátással, a szép szó is vésztjóslóan csengett. Sume rájött, hogy gyorsfutár indult gazdájához. Valószínűnek látszott, hogy a mesterien elrendezett kert bokrai mögött is elszánt, keménykötésű vitézek lapulnak.

Kölcsönösen töltögettek egymásnak, de továbbra is nyilvánvaló volt, hogy gyanakvás kísér minden mozdulatot. Sume ülőhelye mögött, a szomszédban, a folyosón, de még az árnyékszék megett is mindenütt tettre kész vitézek álltak lesben.

Éberség, éberség...

Elmúlt az éjszaka, túl a reggelin Sume csak elégedetten mosolygott. Néha felkacagott, úgy mint amikor barátait, Jaszaburót, meg Kojukit szokta ugratni.

Az első perctől kezdve minden úgy alakult, ahogy eltervezte. Természetesen tudta jól, hogy futár indult a gazdájához. Vagyis, hogy éppen ez volt a szándéka. Közben a háta mögött a folyosón, a katonákkal zsúfolt termekben összesúgtak a vitézek.

- Mi van ezzel... nem veszti el a fejét, meg kell adni...

- Még nem tudja, mi vár rá...

- Érthetetlenül nyugodt...

- Tetteti, közben csak azt lesi, hol nyerhet egérutat...

- Lehet, hogy még mindig nem jött rá, mi készül...

Valaki odaszólt egy cselédnek:

- Leszedték már az asztalt?

- Épp az imént...

- És?

- Jó étvággyal megevett mindent.

- Ez nincsen az eszénél... Mit gondolhat a gazda? Hamis volt a megbízatás, vagy igazi?

- Persze, hogy hamis! Az igazinál van kézzel írott megbízólevél!

- Odahaza azt csinál, amit akar, de itt idegen területen...

- Bárcsak hamisnak bizonyulna! - sóhajtott fel valaki, aki már régóta várt rá, hogy meg­mutassa, mit tud.

- Holnapután estére talán megjön a küldönc. Addig tart neki az élet.

- Mindenesetre úgy látszik, fogalma sincs róla, mi készül ellene... - azzal jót nevettek az óvatlan legény rovására.

6.

Későre járt már, mikor Sume odaszólt az egyik személye körül szolgáló cselédnek.

- Fontos bejelentenivalóm van. Kérem, haladéktalanul tiszteljen meg jelenlétével valaki e ház vénei közül. Tudassák vele, hogy a vendég távozni készül.

Egy Jazava nevezetű főember került elő a vendég szándékának hírére.

- Mint említettem, szeretnék búcsút venni a háztól, ezért kértem, hogy szíveskedjen idefáradni rangbéli ember - mondta Sume minden különösebb elfogultság nélkül, ellentmondást nem tűrő hangon.

Nyomban elküldtek Cuda Szeidzaemonért, aki a ház elöljárójának számított. Fél óra múlva ott is volt a nevezett férfiú és vele együtt megjelentek mindnyájan a jeles vendég búcsúztatására hivatalosak.

Izgalom vett erőt a gyülekezeten kivéve Sumét.

Az ifjú nyugodtan végignézett a jelenlévőkön és határozott hangon így szólt.

- Az elmúlt éjszaka óta élvezhettem vendégszeretetük számos jelét. Úgy is, mint a Kisú-ház csatlósát, elhalmoztak figyelmességükkel, pedig nem voltam méltó rá, hiszen a látszat gyanút keltett a magamfajta iránt, kétséges volt az is, hogy csaló vagyok-e, vagy sem... Bevallom, birtokomban van a kézírásos megbízólevél. Az én uram annak idején írószerért küldött, még szemüveget is öltött, mivel tudta, hogy a helyzethez méltatlan kétkedés kísérhet megbízatá­som végrehajtása során. Most jutottam arra, hogy bemutatom ezt a megbízólevelet. Íme...

Azzal megbontotta ruháját, majd öltözetének gallérjából kifejtve Cuda Szeidzaemon elé tárta a bizonyítékot: a minden kétséget kizáróan Kisú urának sajátkezű aláírásával ellátott levelet, melyet addig gondosan apróra összehajtva a testén viselt.

Szeidzaemon elképedt.

- És tényleg...

Ez tudta hát, hogy futárt ment Kisú urához... - jutott egyszerre hirtelen mindenkinek az eszébe, Sume pedig felnevetett.

- Bizony így volt ez...

Jaszaburó és Kojuki meg sem tudott mukkanni a meglepetéstől. Nyilván Suménak nyomós oka lehetett arra, hogy ilyen körültekintően járjon el. Nem vitás, egy csapásra minden rendben lett volna, ha azon nyomban előveszi az okmányt, csakhogy nem volt kísérője küldetése végrehajtásában, aki tanúskodott volna mellette!

Igaz, hogy ragyogóan vitte véghez megbízatását, levágta Aszaka Daigakut, saját szájából hallva azonban, bármilyen részletesen adja is elő, nem hangzik hihetően, senki sem hitt volna neki. Örökké a fejéhez vágták volna, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, idegen tollakkal ékeskedik, biztos a helybéliek veszejtették el Aszaka Daigakut. Előre látta hát, hogy miféle szóbeszéd kelne lábra odahaza. Evégett szánta rá magát erre a végső lépésre.

- Szemtől-szembe egyetlen csapással! - állították a Kórijama-i Honda-ház küldöttei lelkes csodálattal a mestervágás láttán - ezzel tulajdonképpen mellette tettek tanúbizonyságot. Sume így járt túl az eszükön, eképpen szedte rá őket, hogy az ő szekerét húzzák.

- Egy szál karddal, méghozzá egyetlen csapással! - csodálkozott Jaszaburó, aki bizony nem bízott volna ennyire még saját ügyességében sem.

- Megvan annak a magyarázata... - Sume úgy tett, mintha balkezével enne és mosolygott.

- Aha... - kis időbe beletelt, mire hallgatói rájöttek, hogy mit is akar jelezni ezzel.

Sume egy balkezes elővágással terítette le ellenfelét. Szándékosan úgy közelített, hogy a kardot jobbjában fogta, ezzel megtévesztve Aszaka Daigakut, aki jobbkezesnek gondolta Sumét.

- Jaszaburó! Te ugyan nem tudtad volna félrevezetni Daigakut! - ugratta Sume a barátját.

Kojuki merően a fiatalemberre nézett:

- Dehát azt mondta Sume uram, hogy régen leszokott már a balkezességről...

Sume csak nevette. Ez volt a válasz. Még saját édesanyját is abban a hiszemben tartotta, hogy már kinőtte a balkezességet. Pedig dehogy! Csak színlelte, de közben kamaszkorától kezdve titokban gyakorolta a balkezes elővágást. Gondolta,  talán egyszer hasznát veszi az életben...

- Micsoda fickó! Még a saját édesanyja se ismeri! Még előttem, a barátja előtt is képes volt eltitkolni - csudálkozott Jaszaburó, de örült is, hiszen ekkora vitézség előtt még Kojuki anyja és a zsörtölődő nagybácsi is kénytelen meghajolni. Minden ellenérzés elmúlik, minden akadály elhárul a két szerelmes útjából. Sume, mintha megérezte volna mire gondol.

- Rövidesen bejelenthetjük, hogy egybekelünk, nem igaz?

Jaszaburó csak a szemével intett, hogy igen.

- Maradnék még - mentegetőzött a vitéz -, de anyám vár, sietek megnyugtatni, hogy nem esett semmi bajom - azzal már szedelőzködött is. Jaszaburó szántszándékkal a helyén maradt, a vendéget húga kísérte ki. Nemsokára vissza is jött a bátyjához. Valami bánthatta, mert meg se szólalt.

- Mi van veled?

Csend.

- Az édesanyja jutott eszedbe?

Nem kétséges, gondolta Jaszaburó, nagyon szívére vehette a múltkori dorgálást, de nem ilyen egyszerű dologról volt szó. Ami Sume sikerét illeti, s hogy annak eredmé­nye­ként, végre egybekelhetnek, nagy öröm volt a leánynak, de volt valami emögött... a gondolat, hogy Sume uram sorsa fordulójához ért.

Kojuki a köznapiságot szerette benne, melyben el volt rejtve az emberek szeme elől, nem hivalkodott, nem akart kitűnni a többiek közül. Erre ez a fiú, akin nem akadt meg addig senkinek a szeme, csak az övé, egyszerre csak előrukkol egy olyan harci sikerrel, amit csak azok tudnak, akik folyton az effélékért törik magukat. Ez a mostani Sume már nem az, aki volt ezelőtt. Kojukit elfogta a szomorúság.

- Mi lelt? - kérdezte a testvére.

- Semmi, igazán semmi - Kojuki elhúzta az ajtót és kilépett a verandára. Édesanyjuk éppen akkor érkezett a szobába. A leány kintről hallotta még, ahogy Jaszaburó lelkendezve meséli neki a történteket.

- Micsoda páratlan bátorság - mormogta maga elé a lány és mélyet sóhajtott a szeme előtt az éjszaka sötétjébe vesző zsenge lombok felé.

Kép forrása