2019. március 13., szerda

Sakura-legendák 1. Jiu-roku-zakura




JIU-ROKU-ZAKURA



kép forrása


Iyo provincia egyik körzetében, Wakegoriban áll egy ősi, híres cseresznyefa, amit úgy neveznek: Jiu-roku-zakura, vagyis a „Tizenhatodik nap Cseresznyefája”, mivel virágba borul minden év tizenhatodik napján, rögtön az első hónapban (a régi holdnaptár szerint) – és csakis erre az egyetlen napra! A virágzása éppen a nagy hidegek és fagyok idejére esik, ilyenkor a cseresznyefák még téli, dermedt álomban várakoznak. De a Jiu-roku-zakura virágait olyan erő éltetni, amely nem – vagyis eredendően nem – a sajátja. Egy férfi szelleme élteti a fát.
Élt Iyo-ban egy szamuráj. A fa a kertjében állt, és, ahogy a többi fa, ez is március végén, április elején hozta a virágait. A férfi már gyermekként is a fa alatt játszadozott, ahogy szülei, nagyszülei, és számtalan őse, évről-évre, századokon át, felmászott a virágzó ágakra, és virágfakadáskor színes papírcsíkokon kívánságokat vagy verseket akasztott rá. Számtalanszor csodálta a cseresznyevirágokat, szíve ilyenkor megtelt békével és örömmel.
A szamuráj lassan megöregedett, túlélte minden gyermekét, és végül semmi más nem maradt a virágon, ami boldogította, csupán ez a fa. És aztán… az egyik nyáron a fa kiszáradt és meghalt!
Az idős ember mély bánatba süllyedt. Szerető szomszédai találtak egy gyönyörű, ifjú cseresznyefát, és elültették a kertjében, remélve, hogy jobb kedvre deríti. Bár hálásan megköszönte nekik, szíve mélyén még mindig fájdalom ült, ő a régi, öreg fát szerette, és semmi nem pótolhatta hiányát a szívében.
Végül eszébe jutott egy lehetőség, amivel talán megmentheti a szeretett, halott fáját.
Éppen az első hónap tizenhatodik napja volt. Kiment a kertjébe, és leborulva a kiszáradt fa előtt, így szólt:
– Hódolattal kérlek, virágozz ki újra, meghalok helyetted!
Úgy vélték, hogy ha valaki őszinte szívvel, valóban feláldozná magát egy másik teremtményért – és ez nem csupán ember lehetett, hanem akár egy fa is –, akkor az istenek meghallgatják a kérését. Úgy nevezték: migawari ni tatsu, átvenni valaki helyét.
Ezután fehér ruhát öltött, szertartásosan elhelyezkedett a fa tövében, majd szamuráj módra hara-kirit követett el.
És abban a pillanatban, a szelleme a fába költözve ismét virágba borította azt néhány órára!
Azóta is, minden évben, az első hónap tizenhatodik napján, a havas évszakban, a legnagyobb hidegben… még mindig virágzik a fája!

Lafcadio Hearns: Kwaidan


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése