Sakura legendák 3. A Jirohei cseresznyefa

A 'JIROHEI' CSERESZNYEFA

kép forrása

Kyoto északi részén áll egy Shintó templom, amit Hirano-nak hívtak, és amely híres gyönyörű cseresznyefáiról, melyek ott nőnek. Van azonban köztük egy vén, halott fa, melynek a neve „Jirohei”.

A cseresznyevirágzás idején rengeteg ember érkezik, hogy a fákat csodálja, és nem csak nappal, de éjjel is. Ilyenkor apró lámpásokkal világítják meg a virágzó faágakat, és a látvány talán még a nappali képnél is pompásabb.

A Jirohei-fához közel, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt állt egy nagy, jól működő teaház, melynek a tulajdonosát hívták Jiroheinek. Szépen keresett, az üzlet jól ment, ezt leginkább a hatalmas, gyönyörű cseresznyefának tulajdonította, ami a kertjében állt, és amit ezért nagy tisztelettel vett körül. Sosem hagyta, hogy a gyerekek felmásszanak rá, vagy bárki az ágait tördelje, vigyázott rá, akár a szeme világára. A fa virágzott, és az üzlet is.

Egy reggel egy szamuráj – amolyan vérfagyaszót külsejű – érkezett a Hirano templomba, és leült Jirohei teaházánál, hosszan nézve a cseresznyefát. Erős volt, magas, gonosz tekintetű.

– Te vagy a teaház tulajdonosa? – kérdezte.

– Igen, uram – felelte Jirohei mélyen meghajolva – én vagyok. Hozhatok valamit az úrnak?

– Nem kérek semmit – mondta a szamuráj. – Milyen szép cseresznyefája van a teaháznak!

– Igen uram! Úgy hiszem, ennek a fának köszönhetem, hogy ilyen jól megy az üzlet! Köszönöm, uram, hogy megdicsérted!

– Akarok egy ágat a fáról! – mondta a szamuráj. – Egy gésának!

– Legmélyebb sajnálatomra, uram, – tördelte a kezét a fogadós – ezt a kérést nem teljesíthetem! Senkinek sem tehetném meg! A templom papjai, akiké ez a terület, mielőtt engedélyezték az építkezést, feltételül szabták, hogy nem törhetünk ágat. Mindegy, hogy ki az, aki kéri, el kell, hogy utasítsam. A lehullott virágokból vagy szirmokból bármennyit vihetsz, uram, ha úgy gondolod! Kérlek, jóuram, ne feledd a régi közmondást, szilvaágat vágj a vázádba, de cseresznyét soha!

– Valóban vitatkozni merészelsz velem?! – dühödött meg a szamuráj. – Már megmondtam, mit akarok, úgyhogy jobban jársz, ha indulsz, és vágsz nekem egy ágat, most azonnal!

– Bármilyen határozott légy is, uram, el kell utasítanom a kérésed – mondta Jirohei halkan és udvariasan.

– És bármilyen határozottan utasítod is el, a végén úgyis az lesz, amit én mondok! Szamuráj vagyok, azt kell tenned, amire utasítalak! Tényleg úgy hiszed, hogy el tudsz tántorítani a szándékomtól?! Ha nem adod szép szóra, elveszem erővel! – mondta, és hogy szavai súlyát bizonyítsa, előhúzta a kardját, hogy levágja a legszebb ágat, mind közül.

Jirohei belekapaszkodott a kardot tartó kézbe.

– Kérlek, uram, ne bántsd a fát! Kérlek, vedd inkább el az én életemet helyette!

– Arcátlan, bosszantó bolond! Teljesíthetem a kívánságod! – mondta, kirántva a karját a fogásból, megszúrta a fogadóst.

Jirohei nem halt meg azonnal, a fa elé állt, hogy megakadályozza az ág levágását, de nem volt hozzá elég ereje, így átölelte a fát. A szamurájt mindez nem hatotta meg, felemelte a kardját, és egy suhintással levágta az ágat, és ugyanakkor ismét lesújtott a fogadósra is, ezúttal halálosan. Látva a vérző halottat, a szamuráj végül gyorsan elsietett a tetthelyről, a levágott, virágokkal telt ágat pedig, amit a fogadós vére borított, ott hagyta a földön.

Hallva a zajokat, Jirohei felesége és a szolgák kisiettek a fogadóból. Borzalmas látvány fogadta őket. Jirohei ugyan halott volt, de halálában is olyan szorosan ölelte imádott fáját, hogy egy óra is eltelt, mire karjait le tudták fejteni róla.

Jirohei meggyilkolásának napjától kezdve a fa halványodni, sorvadni kezdett, és hamarosan egyértelművé vált, hogy haldoklik. A fogadós felesége pedig néhány nappal a férje halála után felakasztotta magát a fára.

Ettől kezdve a teaháznak rosszul ment. Egyre kevesebb ember jött, és így egyre kevesebb volt a bevétel, hamarosan be is kellett zárni. Az emberek azt beszélték, hogy szellemjárta hellyé vált, és hamarosan senki nem közelítette meg éjjel a helyet. A balszerencse átragadt a szomszédos teaházakra, sőt, magára a templomra is, amely ettől kezdve népszerűtlen lett, és egyre kevesebben látogatták.

A szamuráj, aki mindennek oka volt, titokban tartotta az eseményeket, és senkinek nem beszélt róla, az apját kivéve, akinek elmondta, hogy szándékában áll visszatérni a templomba, és ellenőrizni a kísértetről szóló híreszteléseket. Bár apja mindent megtett, hogy lebeszélje erről, a harmadik hónap harmadik napján, Keio harmadik évében (1868) egyedül, de fegyveresen indult útnak, egyenesen a kiszáradt fához ment, és elrejtőzött egy kőlámpás mögött.

Legnagyobb megdöbbenésére, éjfélkor a fa hirtelen virágba borult, és pontosan úgy nézett ki, mint Jirohei halálának a napján, amikor levágta az ágát. Ezt látva félelmében kardjával szabdalni kezdte a fát, őrült rettegéssel csapkodta újra és újra, mint aki darabokra akarja vágni. Rögtön az első csapás után rettenetes kiáltás hallatszott, borzalmas halálsikoly, mely mintha magából a fa törzséből jött volna, a szamuráj azonban nem állt meg, eszement, félelemmel vegyes dühe nem csillapodott, csak jó fél órával később. Várt az első hajnalfényig, hogy megnézze, milyen kiváló munkát végzett, de amikor kivilágosodott, a szamuráj saját apja feldarabolt tetemét találta vérbe fagyva a földön. Az apa, valószínűleg, aggódva fia miatt, követte, hogy biztos legyen benne, hogy nem esik baja.

A bánattól és szégyentől sújtott szamurájnak nem maradt más, minthogy az istenek bocsánatáért fohászkodjon, és hara-kirit hajtott végre.

Ettől kezdve mintha a helyet sújtó átok a szellemmel együtt elenyészett volna, az emberek lassan ismét járni kezdtek a cseresznyefákhoz. Senki nem tudta megmondani, hogy a korábbi kísértet kié lehetett… Jiroheié volt, vagy a feleségé? Néhányan azt gondolták, maga a cseresznyefa szelleme volt, mely akkor halt meg, amikor az ágát lemetszették…

Richard Gordon Smith: Ancient Tales and Folk-lore of Japan

Eredeti illusztráció a történethez