Sakura-legendák 6. A Játéktábla Cseresznyefa

A régi időkben, Hitachi provinciában, Kasamatsuban, Shichikwai mura Shinji-ben Oda Sayemon volt a daimyō (nagyúr, földesúr). A kastélya egy fenyőfákkal körülvett hegytetőn állt.

Sayemon híres-hírhedt nevet szerzett már magának, mint bátor katona, és kellemetlen go-játékos (a go vagy goban táblás, sakkhoz hasonló játék), és azzal, hogy minden elveszített játszma heves dührohamot váltott ki belőle.

Legbelsőségesebb barátai és követői mindent megpróbáltak, hogy változtassanak ezen, de reménytelenül. Ha bárki győzött ellene, azt arcon vágta a magával hordott, nehéz fémlegyezőjével, de ugyanilyen könnyedséggel kardot rántott, és akár lefejezte a legjobb barátját is, amikor feldühödött. Nem volt képes parancsolni indulatainak, a meghívás urához egy go-játszmára volt minden szamurájának legnagyobb félelme. Végül úgy döntöttek, hogy a legjobb, ha hagyják nyerni. Végtére is, a játék nem pénzért zajlott, és így tűnt a legegyszerűbbnek. Eközben Sayemon játéka egyre rosszabb és rosszabb lett, hiszen nem tanult semmit partnereitől, eközben ő maga szentül hitte, hogy mindenkinél jobb.

sakura és katana

Az egyik évben, március 3-án a kislánya Chio tiszteletére vacsorát rendezett. Március harmadika a Hina-no-sekku, vagyis a Babák Napja, a kislányok ünnepe. Ilyenkor az emberek házról-házra járnak, a kislányok pedig bemutatják babáikat, és édességgel, vagy édes fehér sakéval kínálják a vendégeket egy kisebb ünnepség keretében. Sayemon a fesztivál napját választotta lánya dicséretére, ő maga is – bár sosem szerette – shirozake-t (édes fehér sake) ivott étkezés után a babák egészségére, majd a vendégek elégedettségére áttértek a hagyományos sakéra.

Hamarosan, amikor az ünnepség véget ért, az uraság hívatta Ukon Saito-t, az egyik legrégebbi és leghűségesebb harcosát, hogy amíg a többiek isznak, játsszon vele egy parti go-t. Ukon, furcsa módon korábban még nem játszott az urával, és most kifejezetten örült, hogy rá esett a választás. Felkészült rá, hogy ha kell, meghal az este folyamán, de előbb még ad urának egy komoly leckét.

go-tábla kövekkel

Egy szépen díszített szobában került sor a játszmára, itt helyezték el a goban táblát, és a két játékos számára a fehér és fekete köveket. A szokások szerint, a fehér kő a magasabb rangú játékosnak járt, míg a feketékkel a gyengébb ellenfél játszott. Mindenféle magyarázatot vagy bocsánatkérést mellőzve Ukon azonnal a fehér kövekért nyúlt, és elkezdte őket elhelyezni a táblán.

Sayemon feldühödött, de egyelőre nem mutatta, igyekezett legyőzni mérgét. Olyan sok játszmát nyert már korábban az emberei ellen, hogy nem volt kétsége felőle, hogy most is nyerni fog, Ukonnak pedig bocsánatot kell majd kérnie a fehér kövek használatáért.

A játék végül Ukon győzelmével ért véget.

– Újabb játék! – fújt Sayemon – Nem figyeltem eléggé! De most megmutatom, milyen könnyedén legyőzhetlek, ha akarlak!

A nagyúr ismét vesztett, és ezúttal már nem tudta megőrizni a hidegvérét, arca elvörösödött, szemei szikráztak, akár egy őrültté, és elcsukló hangon üvöltve követelt egy harmadik játszmát. Ukon ezt is megnyerte. Sayemon dühe nem ismert határokat.

Felkapta a fém legyezőt, hogy haragjában megüsse vele Ukont, de ő elkapta a Sayemon csuklóját.

– Nagyuram! Mit gondolsz a játékról? Azt gondolod, hogy a hatalmaddal kell nyerned? A jobb játékos nyer, a gyengébbik veszít! Ha vesztettél, az azért van, mert te vagy a gyengébbik játékos! Egy bushidot követő szamuráj, ha vereséget szenved egy jobb ellenféltől, az így viseli? Ezt tanultuk? Ezt a viselkedést, a hatalommal való visszaélést? Bocsáss meg nekem, hűséges követődnek, és ne engedj meggondolatlan haragodnak! Nem illik ez valakihez a te rangodban és magas pozíciódban! – és Ukon teljes alázattal földig hajolt dühös ura előtt.

go és katana...

– Te, arcátlan gazember! – üvöltött Sayemon – Hogy merészelsz így beszélni velem?! Ne is mozdulj! Ne emeld fel a fejed, most azonnal lecsapom!

– A kardod, uram, ellenségeidet kellene, hogy ölje, nem pedig a követőidet és barátaidat! – felelt halkan Ukon. – Hagyd a kardodat, uram, nem szükséges fárasztanod magad a megölésemmel… már végrehajtottam a seppukut, hogy elmondhassam tanácsomat, és ezzel megóvhassak másokat. Lásd, nagyuram!

(a fordító megjegyzése: szamurájoknál a seppuku, a rituális öngyilkosság nem csupán a bocsánatkérés, de a tiltakozás egyik formája is volt. Ha egy alattvaló nem értett egyet ura viselkedésével vagy döntéseivel, de nem volt elég magas rangja, hatalma, szava ahhoz, hogy ezt a tudomására hozhassa, gyakran élt tiltakozásul a seppukuval, mely úttal a figyelmet is felkeltette az adott ügy iránt)

És ezzel Ukon széttárta ruháját, hogy megmutassa a végzetes vágást a hasán.

Sayemon egy pillanatig megdöbbenve állt, ezalatt pedig Ukon ismét beszélni kezdett, elmondva urának, milyen fontos, hogy megfékezze haragját, és kontroll alatt tartsa érzelmeit. Ezt hallva Sayemon dühe ismét fellángolt.

– Még egy haldoklótól sem fogok tanácsot elfogadni! – üvöltött Ukonra, és kardját előrántva őrjöngve csapott a feje felé.

Elhibázta. És a go-tábla kettévágva hullott a földre…

Sayemon saját tettétől döbbenten megállt, és látva, hogy Ukon számára mily közel a vég, mellé rogyott, és keserű könnyek közt így szólt.

– Olyannyira fáj a halálodat látni, hűséges barátom! Veled a legrégebbi és leghűbb követőmet veszítem el! Hűen és hősiesen szolgáltál engem minden csatában! Bocsáss meg nekem! Ígérem, megfogadom a tanácsodat! Úgy hiszem, maguk az istenek küldtek jelet, amikor kardom elkerülte a fejedet, és kettévágta a játéktáblát.

Ukon hálatelt szívvel figyelte ura bűnbánatát.

– Még a halálomban sem fogom elfelejteni, mit jelent az úr és szolga közti kapocs! A lelkem veled marad, őrködik életed és jóléted fölött, amíg csak élsz! – mondta utolsó lélegzetével, majd eltávozott.

Sayemont annyira megindította hűséges Ukonjának halála, hogy a kertjében temetette el, és vele temették a kettétört go-táblát is. Ettől kezdve Sayemon nagyúr viselkedése teljesen megváltozott. Okosan és jóságosan, bölcsen és tiszta fejjel, nyugodt szívvel irányított, és az emberek mind boldogan szolgálták őt.

Néhány hónappal Ukon halála után egy cseresznyefát ültettek a kertbe, és az események után három évvel ez a fa hatalmasra nőtt, és gyönyörűen, gazdagon virágzott.

A harmadik hónap harmadik napján, Ukon halálának harmadik évfordulóján, Sayemon döbbenten látta, milyen hirtelen virágzott ki a fa, egyik napról a másikra. Arra gondolt, hogy önkezével locsolja meg, de ahogy jobban megfigyelte, egy halvány árnyat látott a fa törzsénél.

– Te vagy az, tudom, a hűséges Ukon Saito szelleme!

Az alak eltűnt. Sayemon a fához lépett, hogy megöntözze, és ekkor vette észre, hogy a fa kérge itt-ott felrepedt, négyzeteket formáló, pontosan egyenlő részekre, melyek egy go-tábla alakját mintázták! Mély benyomást tett rá mindez.

Ettől kezdve, év év után, – egészen Sayemon haláláig – Ukon szelleme megjelent a fa alatt a harmadik hónap harmadik napján.

A fát szentnek tartották, és kerítést emeltek, hogy megvédjék, úgy beszélik, hogy e fa még ma is él, és ma is megnézheti bárki a törzsén a játéktáblát formáló négyzetek sorát…

Richard Gordon Smith: Ancient Tales and Folk-lore of Japan

Az 1918-as kiadás eredeti illusztrációja