Ikerlevél-fuvola

Hakuga no Sammi nem véletlenül volt korának legendásan híres zenésze. Számára a fuvola több volt, mint megszólaltatandó hangszer, amikor játszott, lelke egyesült a létrehozott dallammal.

Azon a holdfényes, gyönyörű éjszakán nem is lehetett jobb elfoglaltsága, mint a zene. A császári palotaegyüttest a várostól elválasztó Suzaku kapu mellett üldögélt, és addig bámulta az éji ég csillagait és a telihold ragyogását, míg úgy érezte, egy dallam formálódik meg a lelkében. Ajkaihoz emelte a bambuszfuvoláját, és lehunyt szemmel játszani kezdett. A melódia hangról hangra született, csodás zenévé állva össze, és Sammi mester úgy érezte, betölti az egész éjszakát.

Amikor végzett, és szemei felnyíltak, első meglepetésében hátrahőkölt. Nem messze tőle, vele szemben ott állt egy másik fuvolás, épp olyan ruhában, mint ő maga. A két férfi nézte egymás néhány pillanatig, majd Sammi felemelte a hangszerét. A másik is így tett, mintha furcsa tükörkép lett volna, aki mindenben követi az eredetit – de tükröződés mégsem lehetett, amit Sammi jobb kézzel csinált, azt az idegen is, amit ballal, azt szintúgy. Arca is más volt, megjelenése fennköltséget árasztott, így a zenész nem ijedt meg. Ajkaihoz emelte a fuvolát – a másik ugyanígy tett. Lefogott egy hangot, majd megszólaltatta – a szembenálló válaszolt.

Sammit megszállta valami ellenállhatatlan vágy, hogy ismét eljátssza előző szerzeményét. Talán a művész sóvárgása az elismerésre, talán a különös idegen képességeinek kipróbálása, talán pusztán a zene iránti áhítat… ő maga sem tudta volna megmondani.

A zene felcsendült, és a különös idegen csatlakozott, a két dallam úgy fonódott egybe, mintha egyetlen tőről fakadó két ág lett volna, két egymásra hajló virág, egyetlen elme alkotása. A zene különös magasságokba repítette Sammi lelkét, mély áhítat lett úrrá rajta, ehhez hasonlatos érzéssel még soha nem találkozott. Amikor befejezték, meghajoltak egymás felé, majd az idegen, egyetlen szó nélkül eltűnt.

Sammi lelkében a különös érzéssel tért haza. Csodálta az idegen technikáját, csodálta játékának harmóniáját, de mindenek fölött a fuvolája hangját, mely – úgy érezte – csakis isteni eredetű lehet! Ehhez hasonlatos tökéletességgel nem találkozott még azelőtt.

Másnap ismét elment a kapuhoz, és a hold fényénél újra játszani kezdett. Meg is jelent különös mása, és csatlakozott a játékhoz. Ez a furcsa kettős, mintha csak vonzották vagy hiányolták volna egymást, minden holdfényes éjjelen a Suzaki kapunál találkozott és a két fuvola dallama egybefonódott az éjjeli hold fényénél.

Egy esős éjjelen Sammi bánatosan pillantgatott ablakából a kapu irányába, és egyre fülelt, hátha véletlenül meghallja valahonnan az idegen fuvolájának összetéveszthetetlen hangját. De semmi. Csupán lelkében visszhangzottak a közösen megidézett dallamok.

A következő holdfényes éjszakán a vágyakozástól reszketve sietett a kapuhoz, és kezdett rá egy bánatos, szívszaggató dallamra. Hamarosan az idegen is megjelent, majd bekapcsolódott a játékba. Kettősüknek olyan hatása volt, hogy Sammi szeméből könny csordult elő – és amikor felpillantott, az idegen arcán is könnycseppek futottak le.

– Bocsáss meg, idegen mester, hogy megszólítalak – kezdte meghajolva, megtörve ezzel hosszú estékre visszanyúló rituáléjukat – de oly csodálattal hallgatom fuvolád különleges hangját… Megengednéd, hogy megcsodáljam?

Az idegen elmosolyodott, és finom meghajlással Sammi felé nyújtotta a hangszert.

– Esetleg szeretnéd ki is próbálni? Cserélhetünk…

Sammi szíve megremegett a gondolatra, és bólintva nyújtotta saját fuvoláját az idegennek. Ahogy keze hozzáért a vágyott hangszerhez, ujjai bizseregtek, szívverése felgyorsult, és lelkét olyan könnyűnek érezte, mintha a felhőkig képes lett volna felemelkedni. Mikor végre az ajkaihoz emelte, és megszólaltatta az első hangot, mintha a világ megváltozott volna, mintha minden szín, minden hang, minden illat felerősödve, különös harmóniában egyesülve egy új valóságot mutatott volna. A dallam, mely szinte magától született a fuvolán futó ujjak, és a kiáramló levegő összhangjának egységéből, egybeforrt az idegen által megszólaltatott dallammal. Sammi úgy érezte, ez maga a tökéletesség…

A furcsa idegen nem kérte vissza a fuvolát, egyszerűen hátat fordított, és távozott a zenélés befejeztével. Sammi keze szinte reszketett, ahogy ujjai a fuvolára fonódtak, és csak azért nem szorította minden erejével, mert félt, hogy kárt tesz benne. Tornácáról figyelte, ahogy a hold lebukott a horizont mögött, majd a hajnal első sugarainak megjelenését. Addig csupán reszkető lelkében visszhangzott újra és újra a kettős dallam, most azonban ismét az ajkaihoz emelte a csodás hangszert, hogy újra lejátssza az éjjeli zenét. Ujjai oly könnyedén futottak a fuvolán, mint még soha.

Amikor befejezte, felsóhajtott. Csak most nézte meg jobban a hangszert, a kelő nap varázslatos, vöröses fényénél. A hangszer tökéletes volt, könnyű, finom, a fuvolatesten pedig két levél, egy vörös és egy zöld, színüket leszámítva egymás tükörképei. Sammi végigsimított rajta, és elképedve felsóhajtott.

– Ez maga a csoda…

A császár és az udvar nagyjai elbűvölve hallgatták a mester zenéjét. Őfelsége elégedettségét fejezte ki, Sammi pedig, szerényen bevallotta, az érdem nem őt, hanem a különös fuvolát illeti. Az uralkodó maga is megcsodálta, miután meghallgatta a mester különös történetét arról, hogyan jutott hozzá.

– Az óta is, minden holdfényes éjszakán kimegyek a kapuhoz, hogy a különös idegennel együtt játszhassak – mondta a földig hajolva Sammi. – De egyszer sem kérte még vissza a hangszerét.

– Milyen érdekes…

– És ez nem minden, uram! Hajnalban… minden hajnalban harmat lepi el a leveleket…

– Ez minden bizonnyal varázslatos hangszer – bólintott a császár. – Nem kétlem, hogy eredeti gazdája a Suzaku kapunál lakó démon lehetett, akit úgy meghatott a játékod, hogy így ajándékozott meg.

– Egy démon, uram?!

A császár bólintott, és visszaadta a fuvolát Sammi mesternek.

– Az ikerlevél-fuvola minden bizonnyal téged illet, Sammi!

Senki nem is merte megkérdőjelezni a császár szavait.

Sammi élete végéig nem is adta ki a kezéből a hangszert. Hosszú évek teltek el, és rengeteg csodás dallam született az Ikerlevél jóvoltából. Az ember élete azonban véges, Sammi, a démonnal ellentétben megörgedett, és eljött a pillanat, amikor teste már nem tudta tovább szolgálni őt. Úgy halt meg, békésen, mosollyal az arcán, hogy szívére ölelte az Ikerlevél-fuvolát.

A hangszer a mester halála utána a császárhoz került, aki úgy vélte, oktalan pazarlás lenne e nemes és különleges hangszert parlagon hagyni, így tovább kívánta adni egy másik zenésznek. A fuvolát azonban nem tudták megszólaltatni. Számtalan képzett mester és udvari műkedvelő megpróbálkozott vele, ám nemhogy isteni dallamot, de egyetlen hangot sem voltak képesek kicsalni belőle.

Végül egy napon a fuvola Jōzō a kiváló tehetségű zenész kezébe került, és végre ismét felcsendült csodás hangja. Jōzō, mintha a két művész közt különös, misztikus, karmikus kapcsolat lett volna, épp olyan gyengéden és átszellemülten játszott a hangszeren, éppen olyan isteni dallamot tudott kicsalni belőle.

– Milyen különös – mondta sóhajtva a császár, és elmesélte a zenésznek Sammi történetét. – Menj el éjjel a Suzaku kapuhoz, és játssz ott a fuvolán! – utasította. – Lássuk, mi történik!

Jōzō engedelmesen követte az uralkodó utasításait, és a következő holdfényes éjjel elment a kapuhoz, ahol el is kezdett játszani. Nem sokkal később, valahonnan a feje fölül, a semmiből egy különös, mély, dallamos hangot hallott.

– Ah, újra valódi zene… – sóhajtott elégedetten.

A császár immár egészen bizonyos volt benne, hogy a fuvola a kaput őrző démon ajándéka.

Újabb évek teltek el, és végül a hangszer Michinaga nagyúr tulajdonába került, aki Ujiban, a Byōdō-In templom nagytermében helyezte el. Akik látták, azt mondták, a vörös levél elsorvadt, és a hajnali harmat sem jelenik már meg rajta többé…

Royall Tyler: Japanese Tales című gyűjteményes kötetnének egy heian-kori japán legendája alapján a történetet írta Lir Morlan

Hakuga no Sammi és Semimaru nagyúr (egy másik legendában)

Néhány érdekesség

Az Ikerlevél-fuvola japán neve Ha Futatsu (葉二) pontos fordításban két levél…

A város démonjai úgy tűnik erősen vonzódtak a kapukhoz és a zenéhez. A Rashō kapu (Rashōmon)-ról több legenda szól, újra és újra felbukkan, mint démonlakta, veszélyes terület. Egy történetben az ott lakó (egyik??) démon ellopja a császár kincstárából a különösen értékes, és gyönyörű hangú biwát, a Genjo-t, melyet Minamoto no Hirosama szerez vissza szerencsés módon.

Hakuga no Sammi megjelenik a Semimaru című nō-darabban is, mint tsure, vagyis segítő mellékszereplő, aki a száműzött, vak, zenész herceg segítségére van a darabban. (A kép ebből a történetből való)

Hakuga no Sammit (máshol Sanmi) Minamoto no Hiromasa-val azonosítják, aki császári unoka volt, nemes és híres zenész, a kangen mestere. Érdekesség azonban, hogy Hiromasa 918-tól 980-ig élt, a történetben őt követő Jōzō pedig, aki a korszak híres szerzetese volt, 891-tól 964-ig. Így az, hogy Sammi halála után próbálkozott meg a fuvola megszólaltatásával, miután sokaknak ez nem sikerült, ebben a formában történelmileg mindenképpen téves. De a legendák már csak ilyenek…

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a történetnek létezik olyan, kevésbé ismert változata is, ahol Sammi helyett már eleve Jōzō találkozik a kapu démonjával, sőt, egyes forrásokban ez a szereplő Ariwara no Narihira.