Bisei no shin
Biszei a híd alatt állt, és várta a nőt.
Fölötte a magas, borostyánnal félig benőtt kőkorláton túl
időnként megvillantak a hídon átkelő járókelők fehér ruhái, melyeket a lemenő
fényes nap megvilágított, s a szél kissé meglebegtetett... De a nő nem jött.
Biszei kissé türelmetlenül egészen közel ment a vízhez, és
nézte a nyugodt folyót, amelyen egyetlen csónak sem látszott.
A folyó mentén tömör falként zöld nád nőtt, a nád fölött
pedig helyenként sűrű fűzfacsoportok gömbölyödtek. S noha a folyó széles volt,
a nádas által leszűkített vízfelület keskenynek látszott. A tiszta víz szalagja,
amint csendesen kanyargott a nádasban, aranyszínben tükrözte vissza az egyetlen
gyöngyházfelhőt... De a nő nem jött.
Biszei távolabb ment a víztől, fel-alá járkált a keskeny,
part menti zátonyon, és hallgatózni kezdett a csendesen leszálló félhomályban.
A hídon már elcsendesedett a forgalom. Sem a léptek zaja, sem
lódobogás, sem a szekerek csörömpölése nem hallatszott onnan, csupán a szél
sustorgott, a nádas zizegett, a víz csobogott... aztán valahol éles hangon
elkiáltotta magát egy kócsag. Biszei megállt: szemmel láthatólag kezdődik a
dagály, az iszapos zátonyra hömpölygő víz közelebb csillogott, mint az előbb...
De a nő nem jött.
Biszei haragosan összeráncolta szemöldökét, és gyors
lépésekkel járkálni kezdett a félhomályos zátonyon a híd alatt. Eközben a víz
szép csendesen, lépésről lépésre elöntötte zátonyt. Megcsapta a hínár szaga és
a víz hűvössége. Felemelte a tekintetét – a hídon a lemenő nap ragyogó fénye
már kihunyt, és a halványzöld alkonyi égbolton ott feketéllett a kőkorlát
élesen kirajzolódó sziluettje... De a nő nem jött.
Biszei végül is megállt.
A víz, amely már a lábát nyaldosta, acélnál hidegebb fénnyel
csillogott; csendesen áradt a híd alatt. Egészen bizonyos, hogy a könyörtelen
dagály egy órán belül eléri a térdét, a hasát, a mellét. A víz egyre feljebb és
feljebb emelkedik, a térde már el is tűnt a hullámokban... De a nő nem jött. A
remény utolsó szikrájával újra és újra az ég felé, a hídra emelte a tekinetét.
A melléig érő víz fölött már rég esti kékség sűrűsödött; a
kísérteties ködön át a fűzfalevelek és a sűrű nádas szomorú susogása
hallatszott. Hirtelen – Biszei orrát érintve – egy halacska ugrott ki a vízből,
megvillant fehér hasa, és elsuhant a feje fölött. Magasan az égbolton ritkásan
kigyúltak a csillagok. Még a borostyánnal benőtt korlát sziluettje is
elenyészett a gyorsan leszálló sötétségben... De a nő nem jött.
 |
| szomorúfűz |
*
Éjfélkor, amikor a holdfény elöntötte a nádast és a part
menti fűzfákat, a víz és a szél csendesen sugdolózva, vigyázva elvitte Biszei
testét a híd alól a tengerbe. De Biszei lelke az ég felé, a szomorú holdfény
felé igyekezett, talán azért, mert szerelmes volt. Titokban elhagyta testét, és
könnyedén emelkedett a halványan fénylő égbe, mint ahogy hangtalanul emelkedik
fel a folyóról a hínár szaga, a víz hűvössége...
Aztán sok ezer év múltán erre a lélekre, amely számtalan
átalakuláson ment át, újból emberi életet bíztak. Ez az a lélek, amely bennem
lakozik, amely én vagyok. Ezért, bár ebben a korban születtem, nem vagyok
alkalmas semmi értelmes dologra: éjjel-nappal álmodozom, és egyre csak azt
várom, hogy valami csodálatos dolog történjen. Ugyanúgy, ahogy Biszei várta
szürkületben a híd alatt szerelmesét, aki soha nem jön el.
fordította: B. Fazekas László
Bisei = kínaiul Wei Sheng (Vej Seng),
Akutagava elbeszélése az ő többezer éves legendájára utal,
amivel már példálódzott Zhuangzi (Csuang-ce) és Sima Qian (Sze-ma Csien) is.
[Terebess szerk.]
A történet a Terebess Ázsia E-Tár engedélyével került
megosztásra.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése