Ki
ne vágyna néha csendes szemlélődésbe merülni, elfeledve a mindennapok
zűrzavarát, a világ zsibongását. Vajon akad olyan ember ebben a
rohanásban, aki nem állna meg egy kis időre, hogy belefeledkezzen a
leveleken táncoló napfénybe, az esőcsepp csillogásába, színes pillangó
csapongásába, bódult méh duruzsolásába.
Mozdulatlanul
figyelni a homok hátán kígyózó vonalak hullámzását, rendíthetetlen
sziklák nyugalmát, csendben hallgatni a patak forgolódását, halfarok
csobbanását, szél susogását a nádas felől.
Ki
ne csodálná az éjszakát lámpások csillagaiban, fénybogarak
imbolygásában, tücsök önfeledt dalában, a víztükrön himbálódzó
holdsugárban, majd az ébredő Nap táguló pillantását csodálni a kerti
tóban ringatózó lótuszok rózsás szirmain.
Ki
ne akarna részese lenni a tavasz hamvas ébredésének, a nyár
bujaságának, az ősz pazar pompájának és a tél makulátlan csendjének.
Látni
és érezni színeit, formáit, illatát, hűvösét, melegét, simogatását,
meghallani szelíd hangját, s ámulni folytonos változásain.
Ha
megállnánk egy kis időre, elménk helyett lelkünket megnyitva, talán
akkor ebben a másik világban felfedeznénk az isteni tökéletességet és
szívünkben az öröm háláját.
/Tabi Kazu/
Heian kori versek
„Lehull a levél,
a fák őszi díszüket
lassan levetik.
Süvít már a hegyi szél,
zöld fákat vörösre fest.
(Reigen császár 1663-87 uralk.)
„Muraszaki asszony délnyugati kertjében
tavasszal virágba borultak a fák, a kert
ilyenkor utolérhetetlenül megszépült.
Szilvavirágok illata szállt az asszony lakosztályában,
mint valami földi paradicsomban.” (Gendzsi herceg)
„Kedvencem a téli este, amikor a Hold
fénye csillog a havon. A színek nélküli szépség
egészen új világot teremt, nincs ennél
kedvesebb és megindítóbb.” (Gendzsi herceg)
A kertben – Rögtönzés
Új év, második hó, fenn a hegyekben élek,
hímzett cseresznyevirágok bájolják
szemem.
Elragad a látvány, vacsorám feledem,
öreg vagyok, a tavasz tovaszálltát
siratom.
Fürge szellő surrog ezer virág között,
a bambuszok mögött pedig félig leszállt a Nap.
A vers kész, nem írom át, lusta vagyok
minden szót úgy hagyok, amint ecsetemből
kifolyt.
/Shisendo: Hall of the Poetry Immortals – részlet)
Haikuk klasszikusoktól
Fehér rózsánál
a metszőolló, s kezem
tétován megáll
/Buson/
Kezemben lepke:
nem evilági, mintha
búcsúszellem lenne
/Buson/
Esőkopogás
néma tücsök – lomb suhog
hűvös, zord zajok
/Chiyo Ni/
Lótuszvirágból
reggel eltünedeznek
a harmatcseppek
/Fusou/
Papírdarabkák
a zöld levelek között –
csúnya a világ
/Issa/
Az apró szentély
elveszett – körbeveszi
sok színes virág
/Issa/
Csendes hajnalon
lehulló virágszirom
egy nyomot hagy csak:
fényes harmatcsepp gyöngyöt
szomjas kövön, homokon.
/Bashou/
A méh részegen
tántorogva szálldosott
üde kertekben
/Bashou/
A kicsi tóban
kunyhóm mellett lótuszok
nyílnak szép sorban
/Ryoukan/
A zárda mellett
magas fű tövén tücsök –
imát ciripel
/Chiyo Ni/
Anyatermészet:
vérengző gyilkos: - róla
nem éneklek
/Ikkyou/
Szelíd fűz, karcsú
akár egy asszony… szende
csábít a kertbe
/Issa/
Árnyas kis helyen
nyáridőn a pázsiton –
ez a szentélyem
/Issa/
A halott szirmok
az oltáron: mint kövek
ma minden deres
fagyott harmat borítja
a hegyi szentélyeket
/Fujiwara no Tameie/
Képek:
Katsushika Hokusai: Sparrow
Utagawa Kunisada: Peonies
Katsushika Hokusai: Sparrow and iris
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése