2019. április 18., csütörtök

Titkainkat elrejtik a hulló szirmok...



A Heian korszak udvari költészete a művészet és az élet szeretetének dicsőítése egyfajta sajátos hangvételben.
Míg a haiku sokkal visszafogottabb, kötöttebb, szabályozottabb versformája nem enged teret az érzelmek megfogalmazásának, addig az udvari waka kifejezetten az érzelmek, vágyak és veszteségek kifejezésének eszköze, a titkos szerelmi légyottok és költőversenyek világát mutatja meg nekünk, természetesen a japán versektől megszokott rövid formát és természeti szimbolikát ötvözve a mindenki számára érthető és ismert érzésekkel.
Ekkoriban minden nemes, harcos és udvaronc betéve ismerte a japán és kínai költészet klasszikusait, csupán az számított művelt embernek, aki maga is verselt. Nők és férfiak egyaránt hódoltak e szenvedélyének, és jóval a honfoglalásunk kora előtt rendszeresen készültek ezekből az udvari költeményekből különböző válogatások. Ezekben a nagyobb gyűjteményekben, és ugyanígy a költőversenyeken, téma alapján különültek el a versek, mi most tavaszi wakákból hoztunk egy csokorra valót.


a katana írásjele
"A kalligráfiához és az íráshoz hasonló készségek kellenek!"



A fordításokat Edit Mušinský, Harcos Katalin és Lir Morlan készítette.




TAVASZ


 Shukaku herceg


Szilvaág nyíló
virágai súgták meg
titkukat nekem.
A csalogány víg dala
beragyogja a hajnalt.

(H.K.)





Ki no Tomonori

Mondd, ha nem veled,
kivel csodáljam a
szilvavirágzást?
Szépségük és illatuk
ki érti még úgy, mint te?!

(L.M.)











Fujiwara no Sanekata

szilvafámról már
lehullt a virág, s bár még
díszíti néhány,
nem tudok a kikelet
víg örömének élni

(M.E.)



Ismeretlen költőnő

Cseresznyevirág
özönben, vízesésnél
pihenek meg most...
egy szirmot tenyerembe
rejtek annak, aki vár.

(M.E.)





Izumi Shikibu


Kertemben épp a
cseresznyefák virulnak,
ám akik jönnek,
szájtátva csak az úrnő
dús bájait csodálják.  

(H.K.)









Fujiwara no Yoshitsune

Az őszi holdat
várni olyan keserű…
De a tavaszéj…!
A cseresznyevirágok
a holdnéző társaim!

(L.M.)




cseresznyevirág



Fujiwara no Yoshitsune

Yoshino hegyén
virágok otthonában
sziromtakaró –
tavaszi szél hinti be
emberi léptek nyomát

(L.M.)





Minamoto no Nobusada

Bánatom érzik
a fák: hullajtják szirmuk...
bősz szél támadt fel!
Cseresznyefa virága
siratja szerelmemet

(M.E.)








Fujiwara no Ietaka

Szél tépázza a
virágokat sok ágról
-  színes lábnyomok -
a Tavasz utazik át
a Shiga hegy útjain…

(H.K.)


hulló szirmok



Fujiwara no Chikage

Szirmok hullása
olyan szomorú látvány
tavaszi ködben…
Tatsuta hegyoldalán
magányos csalogány sír

(H.K.)





Fujiwara no Tsune'ie

Egy meghívás –
Shiga hegy ösvényein
vezet át utam,
lehullott virágait
követik majd lépteim…

(L.M.)








Fujiwara no Chikage

Óh, hogy vártalak,
tavaszom, s most ködben bújsz
virágtalanul!
Tatsuta hegye hallgat,
csak a bús csalogány sír...

(M.E)




sziromhullás



Fujiwara no Yoshitsune


Ködbe burkolt hegy,
mint óriás őriz tájat...
kevés szebb lehet!
Én mégis csak a Shiga
friss tavaszára vágyom!

(M.E.)





Ismeretlen költő


Madarak dala
nem érhet el soha a
hegyek szívéig.
Bárcsak megismerhetnéd
lelkem titkos mélységét!

(H.K.)









Ono no Komachi

E virág színe
lassanként elenyészik…
Óh, hosszú eső!
Éveim úgy peregnek,
mint ereszről a cseppek!


(L.M.)


Shiga hegy és a Biwa tó


Fujiwara no Sanekata

Szobám csendjében
szemem könnytől homályos,
Önért sóvárgok!
Magányos az éjjel,
Még a Hold sem néz le rám!

(L.M.)





Ismeretlen költő

Féltékeny a köd:
a cseresznyék szépségét
homállyal fedi...
Ha felszáll újra, vajon
látom még nyílni őket?


(M.E.)








Fujiwara no Teika

Tán homály ez? Nem…
Virágba s dalba zárva,
tavaszba zárva
e madárdalos hajnal
az én meghitt otthonom.

(H.K.)



Izumi Shikibu költőnő, korának híres szépsége


2019. április 15., hétfő

Sakura-legendák 6. A Játéktábla Cseresznyefa




A régi időkben, Hitachi provinciában, Kasamatsuban, Shichikwai mura Shinji-ben Oda Sayemon volt a daimyō (nagyúr, földesúr). A kastélya egy fenyőfákkal körülvett hegytetőn állt.
Sayemon híres-hírhedt nevet szerzett már magának, mint bátor katona, és kellemetlen go-játékos (a go vagy goban táblás, sakkhoz hasonló játék), és azzal, hogy minden elveszített játszma heves dührohamot váltott ki belőle.
Legbelsőségesebb barátai és követői mindent megpróbáltak, hogy változtassanak ezen, de reménytelenül. Ha bárki győzött ellene, azt arcon vágta a magával hordott, nehéz fémlegyezőjével, de ugyanilyen könnyedséggel kardot rántott, és akár lefejezte a legjobb barátját is, amikor feldühödött. Nem volt képes parancsolni indulatainak, a meghívás urához egy go-játszmára volt minden szamurájának legnagyobb félelme. Végül úgy döntöttek, hogy a legjobb, ha hagyják nyerni. Végtére is, a játék nem pénzért zajlott, és így tűnt a legegyszerűbbnek. Eközben Sayemon játéka egyre rosszabb és rosszabb lett, hiszen nem tanult semmit partnereitől, eközben ő maga szentül hitte, hogy mindenkinél jobb.


sakura és katana


Az egyik évben, március 3-án a kislánya Chio tiszteletére vacsorát rendezett. Március harmadika a Hina-no-sekku, vagyis a Babák Napja, a kislányok ünnepe. Ilyenkor az emberek házról-házra járnak, a kislányok pedig bemutatják babáikat, és édességgel, vagy édes fehér sakéval kínálják a vendégeket egy kisebb ünnepség keretében. Sayemon a fesztivál napját választotta lánya dicséretére, ő maga is – bár sosem szerette – shirozake-t (édes fehér sake) ivott étkezés után a babák egészségére, majd a vendégek elégedettségére áttértek a hagyományos sakéra.
Hamarosan, amikor az ünnepség véget ért, az uraság hívatta Ukon Saito-t, az egyik legrégebbi és leghűségesebb harcosát, hogy amíg a többiek isznak, játsszon vele egy parti go-t. Ukon, furcsa módon korábban még nem játszott az urával, és most kifejezetten örült, hogy rá esett a választás. Felkészült rá, hogy ha kell, meghal az este folyamán, de előbb még ad urának egy komoly leckét.


go-tábla kövekkel


Egy szépen díszített szobában került sor a játszmára, itt helyezték el a goban táblát, és a két játékos számára a fehér és fekete köveket. A szokások szerint, a fehér kő a magasabb rangú játékosnak járt, míg a feketékkel a gyengébb ellenfél játszott. Mindenféle magyarázatot vagy bocsánatkérést mellőzve Ukon azonnal a fehér kövekért nyúlt, és elkezdte őket elhelyezni a táblán.
Sayemon feldühödött, de egyelőre nem mutatta, igyekezett legyőzni mérgét. Olyan sok játszmát nyert már korábban az emberei ellen, hogy nem volt kétsége felőle, hogy most is nyerni fog, Ukonnak pedig bocsánatot kell majd kérnie a fehér kövek használatáért.
A játék végül Ukon győzelmével ért véget.
– Újabb játék! – fújt Sayemon – Nem figyeltem eléggé! De most megmutatom, milyen könnyedén legyőzhetlek, ha akarlak!
A nagyúr ismét vesztett, és ezúttal már nem tudta megőrizni a hidegvérét, arca elvörösödött, szemei szikráztak, akár egy őrültté, és elcsukló hangon üvöltve követelt egy harmadik játszmát. Ukon ezt is megnyerte. Sayemon dühe nem ismert határokat.
Felkapta a fém legyezőt, hogy haragjában megüsse vele Ukont, de ő elkapta a Sayemon csuklóját.
– Nagyuram! Mit gondolsz a játékról? Azt gondolod, hogy a hatalmaddal kell nyerned? A jobb játékos nyer, a gyengébbik veszít! Ha vesztettél, az azért van, mert te vagy a gyengébbik játékos! Egy bushidot követő szamuráj, ha vereséget szenved egy jobb ellenféltől, az így viseli? Ezt tanultuk? Ezt a viselkedést, a hatalommal való visszaélést? Bocsáss meg nekem, hűséges követődnek, és ne engedj meggondolatlan haragodnak! Nem illik ez valakihez a te rangodban és magas pozíciódban! – és Ukon teljes alázattal földig hajolt dühös ura előtt.


go és katana...



– Te, arcátlan gazember! – üvöltött Sayemon – Hogy merészelsz így beszélni velem?! Ne is mozdulj! Ne emeld fel a fejed, most azonnal lecsapom!
– A kardod, uram, ellenségeidet kellene, hogy ölje, nem pedig a követőidet és barátaidat! – felelt halkan Ukon. – Hagyd a kardodat, uram, nem szükséges fárasztanod magad a megölésemmel… már végrehajtottam a seppukut, hogy elmondhassam tanácsomat, és ezzel megóvhassak másokat. Lásd, nagyuram!
(a fordító megjegyzése: szamurájoknál a seppuku, a rituális öngyilkosság nem csupán a bocsánatkérés, de a tiltakozás egyik formája is volt. Ha egy alattvaló nem értett egyet ura viselkedésével vagy döntéseivel, de nem volt elég magas rangja, hatalma, szava ahhoz, hogy ezt a tudomására hozhassa, gyakran élt tiltakozásul a seppukuval, mely úttal a figyelmet is felkeltette az adott ügy iránt)
És ezzel Ukon széttárta ruháját, hogy megmutassa a végzetes vágást a hasán.
Sayemon egy pillanatig megdöbbenve állt, ezalatt pedig Ukon ismét beszélni kezdett, elmondva urának, milyen fontos, hogy megfékezze haragját, és kontroll alatt tartsa érzelmeit. Ezt hallva Sayemon dühe ismét fellángolt.
– Még egy haldoklótól sem fogok tanácsot elfogadni! – üvöltött Ukonra, és kardját előrántva őrjöngve csapott a feje felé.
Elhibázta. És a go-tábla kettévágva hullott a földre…
Sayemon saját tettétől döbbenten megállt, és látva, hogy Ukon számára mily közel a vég, mellé rogyott, és keserű könnyek közt így szólt.
– Olyannyira fáj a halálodat látni, hűséges barátom! Veled a legrégebbi és leghűbb követőmet veszítem el! Hűen és hősiesen szolgáltál engem minden csatában! Bocsáss meg nekem! Ígérem, megfogadom a tanácsodat! Úgy hiszem, maguk az istenek küldtek jelet, amikor kardom elkerülte a fejedet, és kettévágta a játéktáblát.
Ukon hálatelt szívvel figyelte ura bűnbánatát.
– Még a halálomban sem fogom elfelejteni, mit jelent az úr és szolga közti kapocs! A lelkem veled marad, őrködik életed és jóléted fölött, amíg csak élsz! – mondta utolsó lélegzetével, majd eltávozott.
Sayemont annyira megindította hűséges Ukonjának halála, hogy a kertjében temetette el, és vele temették a kettétört go-táblát is. Ettől kezdve Sayemon nagyúr viselkedése teljesen megváltozott. Okosan és jóságosan, bölcsen és tiszta fejjel, nyugodt szívvel irányított, és az emberek mind boldogan szolgálták őt.
Néhány hónappal Ukon halála után egy cseresznyefát ültettek a kertbe, és az események után három évvel ez a fa hatalmasra nőtt, és gyönyörűen, gazdagon virágzott.
A harmadik hónap harmadik napján, Ukon halálának harmadik évfordulóján, Sayemon döbbenten látta, milyen hirtelen virágzott ki a fa, egyik napról a másikra. Arra gondolt, hogy önkezével locsolja meg, de ahogy jobban megfigyelte, egy halvány árnyat látott a fa törzsénél.
– Te vagy az, tudom, a hűséges Ukon Saito szelleme!
Az alak eltűnt. Sayemon a fához lépett, hogy megöntözze, és ekkor vette észre, hogy a fa kérge itt-ott felrepedt, négyzeteket formáló, pontosan egyenlő részekre, melyek egy go-tábla alakját mintázták! Mély benyomást tett rá mindez.
Ettől kezdve, év év után, – egészen Sayemon haláláig – Ukon szelleme megjelent a fa alatt a harmadik hónap harmadik napján.
A fát szentnek tartották, és kerítést emeltek, hogy megvédjék, úgy beszélik, hogy e fa még ma is él, és ma is megnézheti bárki a törzsén a játéktáblát formáló négyzetek sorát…


Richard Gordon Smith: Ancient Tales and Folk-lore of Japan


Az 1918-as kiadás eredeti illusztrációja


2019. április 12., péntek

Sakura-legendák 5. Emlék-fa





A történet az 1192. év február havának 27. napján kezdődött. Egy Bukoji nevű templomban, Takatsuji kerületben – amit korábban Yabugashitának hívtak – Kyoto-ban, állt egy Kihachi nevű antikvitás-kereskedő kis boltja.
Kihachi nem árult túl sok mindent, de amije volt, az kifejezetten különleges áru volt, így a jobb módú emberek, amikor imádkozni mentek, rendszeresen betértek hozzá, – olykor akár csak nézelődni is,– mivel mind jól tudták, hogy amit érdemes megvenni, azt Kihachi megveszi.
Egy napon, amikor történetünk kezdődik, Kihachi a boltjában üldögélt, készen arra, hogy a betérő igényei szerint pletykálkodjon, vagy árusítson, amikor besétált egy fiatal szamuráj, egy udvari nemes – kuge, ahogy akkoriban nevezték őket – de nagyon másnak tűnt, mint a legtöbb daimyō szamurája, akik általában sokkal feltűnőbben viselkedtek.
– Mennyi szép és érdekes dolog van itt! – mondta. – Esetleg bejöhetnék, és körülnézhetnék, amíg elvonul ez a zivatar? A nevem Sakata, és az udvarhoz tartozom.
–Jöjjön be, jöjjön be! – mondta Kihachi. – Van néhány nagyon szép tárgyam, és biztosíthatom, hogy minden darab egyedi, csak kevés úrnak van ilyesmije! A kereskedők úgy mondják, kétszer száz évet kellene élni ehhez a szakmához, az első százat, rossz időkben, háborúban és bajban, amikor csak gyűjtögeti a tárgyakat, a következő százat pedig békés nyugalomban, amikor csak élvezzük és áruljuk ezeket a csodákat. Az üzletem nem túl jövedelmező, de én szeretem ezeket a tárgyakat, amiket megvásárolok, és mielőtt tovább adnám, gyakorta hosszasan csodálom őket. Csak nem úton vagy, uram? Úgy látom, utazóruhát viselsz.
– Így van – felelt Sakata – jól látod. Tobán is túl, Yamatoba utazom, hogy meglátogassam a legjobb barátomat, aki hirtelen és titokzatos módon megbetegedett. Félő, hogy addig sem él, amíg odaérek!
–Toba!– tűnődött a kereskedő – Bocsáss meg, uram, megkérdezhetem a barátod nevét?
– Természetesen – mondta Sakata – A barátom neve Matsui.
– Akkor esetleg – kérdezte az antivitás-kereskedő – ő lenne az az úr, aki megölte egy ősi cseresznyefa szellemét Toba közelében, és az óta is a templom papjaival él? Az emberek azt mondják, hogy ez a cseresznyefa olyan ősi, hogy lelke van. Egy gyönyörű nő képében jelent meg, és Matsui, mindegy, hogy félelemből, vagy gyűlöletből, de megölte. És ahogy mondják, attól az estétől kezdve, tíz nappal ezelőtt, a barátod, uram, Matsui beteg, a fa pedig, ahogy a szellemet megölték, kiszáradt, és meghalt.
Sakata megköszönte Kihachinak az információkat, útjára indult, és végül megtalálta a barátját, Matsuit, akit Tobában a Shonen Templom papja, akit jól ismert, gondosan ápolt.
Nem sokkal azután, hogy a fiatal szamuráj elhagyta az antikvitás-kereskedő Kihachi boltját, havazni kezdett, és úgy tűt, hosszú-hosszú ideig el se áll majd. Kihachi úgy döntött, bezárja az üzletet, bezárta az amadot, a viharredőnyt, és visszavonult, néhány különleges favésetett és faragványt is magával vitt, hogy letisztogassa, és még inkább antik megjelenést adjon nekik, amíg úgysincs jobb dolga a sötét időszakban.
Nem sokkal később, az este folyamán kopogás hallatszott a fa redőnyön. Kihachi, aki nem szívesen hagyta volna el kellemesen bemelegedett ágyát, kikiáltott.
– Ki vagy? Gyere vissza reggel! Ne érzem elég jól magam, hogy felkeljek ma éjjel!
– De most kell, most meg kell tenned, fel kell kelned! Hoztam eladásra egy csodás kakemono-t (tekercsképet) – mondta a hang, ami kétségtelenül egy fiatal lányhoz tartozhatott, és olyan édes és esdeklő volt, hogy az antikvitás-kereskedő felkelt, majd egy kis ügyetlenkedés után kinyitotta az ajtót.
A hó korábban sűrűn hullott, de mostanra előbukkant a hol, és a fényénél egy fiatal, szép, tizenöt év körüli lányt látott ott állni, mezítlábasan, kezében a félig kibomlott kakemonoval.
– Nézd! – mondta a lány. – Eladom neked!
Azt mondta, ő a  Tobai Matsui lánya.
Az idős férfi beljebb hívta, és megnézte a képet, ami egy gyönyörű nőt ábrázolt. Igazán jó munka volt, és az öregnek azonnal meg is tetszett.

heian-kori szépség
tekercskép


–Adok neked egy rio-t érte – mondta, és legnagyobb meglepetésére a lány azonnal elfogadta, olyannyira, hogy felmerült benne, hogy a kép talán lopott lehet.
Antikvitás-kereskedőként nem gondolt erről semmit, a lány pedig sietve eltűnt.
– Igen, biztosan lopta, lopta, ez kétségtelen… – gondolta az öreg –De miért kellene nekem erről tudnom? A kakemono legalább 50 rio-t ér, ez különleges lehetőség, ami nem mindennap fordul elő velem.
És elégedetten az üzlettől, Kihachi megnyújtotta a lámpást, és felakasztotta a képet a sarokban, és leült, hogy egy ideig csodálja. Valóban gyönyörű volt a nő, a festmény kifogástalan, és nagyon úgy tűnt, hogy még annál is többet érhet, mint amennyit először gondolt. De aztán, minden szentekre, a kép megváltozott! Igen, többé már nem szépséges kisasszony volt! Félelmetes, borzalmas szörnyűséget mutatott, még mindig nő volt, de szépség helyett csak elkínzott fájdalom látszott az arcán, melyet vér borított. Szemei kinyíltak és lecsukódtak, az ajkai ziháltak, mint aki levegőért kapkod. Kihachi érezte, ahogy az arcára fröccsen a vér, a vér, ami a festett asszony vállsebéből spriccelt. Felsikoltott félelmében, és a fejét a takarója alá rejtette, és ott is maradt, rettegve, egész éjjel.

kakemono-szellem

Amikor eljött a hajnal, és előmerészkedett, a kakemono éppen olyan volt, mint amikor megvette, egy elbűvölő, szépséges nő. Azt hitte, hogy csupán álmodta az egész borzalmat.
Ebben Kihachi tévedett. A kakemono ismét egész éjjel ébren tartotta, véres arcát mutatva, időnként fel-felsikoltva.
Kihachi nem aludt, és hamarosan rájött, hogy ez a jó üzlet milyen sokba is került neki, mert biztosan tudta, el kell mennie Matsuihoz Tobába, aminek a költségeit senki nem téríti majd meg.
Két teljes napi utazás után Kihachi megérkezett a Shonen templomba, Toba közelében, és kérte, hogy találkozhasson Matsiuval. Ceremoniálisan bejelentették. A beteg jobban volt, de ahogy kezébe vette a kakemonot a hölgy képével, elsápadt, darabokra tépte, majd az iroriba (nyílt, megszentelt tűz, amit a földön gyújtanak, kisebb szabadtéri máglya) dobta, ezután a tűzbe vetette magát, és halálra égett.
Kihachi belebetegedett abba, hogy ezt látta. A történet gyorsan körbejárta az egész vidéket.
Nijo herceg, Kyoto kormányzója, alapos vizsgálatot kezdett az ügy körülményeit illetően. Matsui komoly bajt hozott magára és családjára azzal, hogy megölte a cseresznyefa ősi szellemét. Az istenség, hogy megbüntesse, és megmutassa neki, hogy akár élettelen, ósdi dolgok is bírhatnak lélekkel, – bár láthatatlanok, sokszor jobbak és tisztábbak – megjelent Matsui előtt, egy gyönyörű asszony képében, és amikor a szamuráj megölte őt, a lélek a festménybe távozott, és kísérteni kezdte a férfit.
Nijo herceg egy ifjú szépséges cseresznyefát ültetett a régi helyére engesztelésképpen, és azért, hogy senki ne felejtse el a történteket. A fát a mai napig Emlék-cseresznyefának nevezik.


Richard Gordon Smith: Ancient Tales and Folk-lore of Japan



Az 1918-as kiadvány eredeti illusztrációja

2019. április 11., csütörtök

Sakura-legendák 4. A Musubi-no-Kami templom szent cseresznyefája






Mimasaka provincia egy kisebb városában, Kagamiban, a helyi templom területén állt egy szentély, melyet több száz évvel korábban építettek, és Musubi-no-Kami-nak, a szerelem istenének ajánlottak. Közvetlenül mellette állt egy csodálatos, öreg cseresznyefa, amit Kanzakurának, vagyis Szent Cseresznyefának hívtak, és úgy tartották, hogy éppen a fa iránti tisztelet miatt épült a Szerelem Istenének szentélye éppen ide.


kép forrása




Réges-régen, amikor Kagami falu még jóval kisebb volt, mint napjainkban, a közösség vezetője egy Sodayu nevű férfi volt. Sodayu azok közé tartozott, akik kevés munkával, mások igyekezete árán jutottak előre, és lettek gazdagabbak a körülöttük élőknél, megvette, majd továbbadta a terményeiket, kereskedőként utazgatott, és mire középkorúvá vált, gazdag ember lett.
Sodayu özvegyember volt, de volt egy csodálatos, tizenhét éves lánya, Hanano. A kereskedő úgy gondolta, éppen eljött az ideje, hogy megfelelő férjet találjon a számára, így magához hívatta.
– Kedves gyermekem, eljött az idő, amikor kötelességem a lehető legjobban kiházasítani téged! Kiválasztom a jövendőbelidet, és ha meggyőződtem erényeiről, te hozzámész, ahogy a kötelesség diktálja.
Hananonak, ahogy minden lánynak, legfőbb feladata volt, hogy teljesítse atyja parancsát, így engedelmesen meghajolt, ám később, kedvenc szolgálójának, Yukának elmondta, hogy nem akar olyanhoz hozzámenni, akit nem tud szeretni.
– Mit tehetnék? Mit tanácsolsz, drága O-Yuka? Hogyan találhatnék olyat, akit szeretni tudnék? Aki csinos, és nem több huszonkét évesnél…
Yuka pontosan tudta, hogy nem könnyű ebben a helyzetben megfelelő tanácsot adni, de  azt felelte, tud egy megoldást, ami talán segíthet.
– Menj el a templomba, és imádkozz Musubi-no-Kami szentélyében! A Szerelem Istene majd segít! Fohászkodj hozzá, hogy a férj, akit apád választ, jóképű legyen, és szívednek megfelelő! Azt mondják, hogy ha valaki huszonegy napon át imádkozik a szentélynél, az megkapja a kívánt szerelmesét!
O-Hanano elégedett volt a tanáccsal, és már akkor délután, Yuka kíséretében el is ment Musubi-no-Kami szentélyéhez imádkozni. Nap nap után visszatért oda, míg végül elérkezett a huszonegyedik nap, az utolsó. Éppen befejezte az imádságot, és kifelé indult a templomból, elhaladva a Kanzakura, a Szent Cseresznyefa mellett, amikor megpillantott egy ott állni egy húsz-huszonegy év körüli ifjút, aki igencsak jóképű volt, halovány bőre és kifejező tekintete vonzotta a pillantást. Kezében egy virágzó cseresznyeágat tartott, kedvesen rámosolygott Hananora, aki visszamosolygott rá, aztán a fiú meghajolt, majd még mindig mosolyogva átnyújtotta a virágokat a lánynak. Hanano elpirult, és elfogadta az ágat. Az ifjú ismét meghajolt, majd távozott, ahogy Hanano is, hevesen dobogó szívvel, de boldogan, úgy vélvén, hogy ezt az ifjút küldte neki a Szerelem istene, meghallgatva imáit.
– Hát persze, csakis így lehet! – mondta Yukának. – Ez volt a huszonegyedik, az imák utolsója, ahogy mondtad! Hát nem vagyok hihetetlenül szerencsés? És ő nem épp olyan jóképű? Nem hiszem, hogy láttam nála csinosabb férfiút valaha is! Bárcsak minél hamarabb viszontláthatnám! – és folytatta egész hazafelé úton, hazaérve pedig a cseresznyevirágot vázába tette a szobájában, hogy minél közelebb legyen hozzá.
– O-Yuka! – könyörgött ellenállhatatlanul. – Kérlek, menj, és tudj meg mindent arról az ifjúról! De ne szólj semmit, apám meg ne tudja! Talán nem ő lesz a vőlegény, akit kiválaszt számomra, de senki mást nem tudok szeretni, így, ha kell, titkos szeretője leszek, ha úgy kívánja! Menj, drága Yuka! Tudj meg mindent, amit lehet, tégy meg mindent, amit tehetsz, nincs senki, akiben nálad jobban megbíznék!
És a hűséges szolgáló elindult, hogy úrnője parancsára tegyen.


kép forrása



Yuka nem talált semmit a fiatalemberről, akit a cseresznyefa alatt láttak, mintha senki nem ismerte volna a faluban, de amíg kérdezősködött megtudta, hogy van egy másik fiatalember, aki komolyan beleszeretett az úrnőjébe, és amikor hallotta, hogy Hanano apja megfelelő férjet keres a lányának, bejelentette magát a következő napra. A neve Tokunosuke volt. Jó összeköttetésekkel bírt, és jómódú volt, habár külsejét össze sem lehetett hasonlítani azzal a titokzatos ifjúval, akitől Hahano a cseresznyeágat kapta. Mindezeket megtudva Yuka visszatért úrnőjéhez, hogy beszámoljon neki.
Következő nap reggel, a leghivatalosabb órában, Tokunosuke megjelent Sodayu házánál. Hananot odahívták, hogy teát szolgáljon fel, és találkozzon a fiatalemberrel. A vendég szertartásosan és udvariasan viselkedett, ahogyan a lány is, és miután a férfi távozott, Sadayo elmondta a lányának, hogy azt a férfit választotta férjéül.
– Minden szempontból megfelelő – mondta. – Van pénze. Az apja a barátom, és Tokunosuke hónapok óta szerelmes beléd. Ennél nem is kívánhatnál többet.
Hanano nem válaszolt, csak elsírta magát és kirohant a szobából, apja pedig odahívatta Yukát.
– Megtaláltam a legmegfelelőbb fiatalembert, az úrnőd számára – mondta Sodayu – de ő ahelyett, hogy hálás és boldog lenne, a szobájában sír. Tudod ennek az okát? Te ismered a titkait. Talán van egy szeretője, akiről nem tudok?
Yuka, látva Sodayo dühét, úgy vélte, hogy úrnője érdekeit is azzal szolgálja leginkább, ha elmondja az igazságot. Sodayu megköszönte neki, és ismét hívatta a lányát. Másnap reggel visszahívták Tokunosuket, és Hanano könnyekkel a szemében elmondta neki, hogy nem szeretheti, mert a szíve már valaki másé, akinek a neve ismeretlen előtte.
– Ez egy meglehetősen furcsa fordulat – gondolta magában Tokunosuke – szinte sértő olyasvalakit szeretni, aki még a nevét sem közölte!
Meghajolván elhagyta a házat, de eldöntötte magában, hogy megtudja, ki a névtelen rivális, így elrejtőzött, és amikor elhagyta a házat, követte Hananot.
Kora délután Hanano és Yuka szokás szerint imádkozni mentek, és ahogy megérkeztek, ismét ott találták a szép arcú ifjút a cseresznyefa alatt, aki ismét a lányra mosolygott, és ismét egy virágokkal teli ágat nyújtott neki; de ezúttal sem hagyta el egyetlen szó sem az ajkait. Ezt Tokunosukét, aki az egyik kőlámpás mögött rejtőzött, alaposan megdöbbentette.
Néhány pillanat múlva meghajoltak egymás felé, és elváltak. O-Hanano, és a szolgálója elhagyták a templomot, és a cseresznyefa alatt álló ifjú egy ideig még utánuk nézett.
Tokunosukét féktelen, féltékeny harag öntötte el. Előjött rejtekhelyéről, és az ifjú felé tartva durván rákiáltott.
– Ki vagy te, te hitvány gazember?! Mondd meg a neved és a rangod! Hogy merészeled a szépséges O-Hanano-sant zaklatni?
Ellenfele karja után kapott, de az hirtelen hátralépett, és mielőtt Tokunosuke elérhette volna, egy váratlan szélroham megannyi virágot és szirmot sodort a szemében a fáról. Oly sűrűn és gyorsan hullottak alá a virágok, hogy elvakították Tokusnosukét néhány pillanatra. Mire ismét átlátott a fergetegen, a szép arcú ifjú már eltűnt, és csupán valami szomorú sóhaj hallatszott a cseresznyefa belsejéből. A templom egyik papja sietve érkezett, és dühösen kiáltott.
– Ah, szentségtelen gazember! Mit képzelsz, hogy erőszakoskodsz a templom kertjében?! Hát nem tudod, hogy ez a cseresznyefa már századok óta itt áll? szent fa ez, a szelleme pedig olykor ifjú képében megjelenik köztünk! Ő volt az, akit megpróbáltál megérinteni mocskos, szentségtelen kezeddel! Takarodj innen, és soha ne lépj be többé a templomunkba!
Tokunosuke azonnal távozott, Sodayu házához sietett, és elmondott neki mindent.
– Talán most már a lányod hajlandó hozzám jönni – fejezte be a szavait. – Hiszen egy szent szellem mégsem veheti el!
Hananot nagyon felzaklatta, amikor megtudta, hogy az arc, mely úgy magával ragadta a szívét, egy szellem arca.
– Micsoda bűnt követtem el! – sírdogált – Beleszerettem egy istenségbe!
Visszatért a templomba, és hogy megbocsátásért könyörögjön a szentélyben. Hosszan és komolyan imádkozott, majd hazatért apjához, hogy közölje a döntését, életét ezentúl a templomnak szenteli, ott éli le napjait, egyikeként a gondnokainak. Leborotválta gyönyörű haját, és felvette a vörös-fehér ruhát, mely jelezte, hogy ő többé már nem a földi világé. A templomban élte le hátralévő életét, söprögetéssel és imával telt napok közt.
A templom még mindig áll.

Richard Gordon Smith: Ancient Tales and Folk-lore of Japan




Az 1918-as kiadás eredeti illusztrációja