2018. április 24., kedd

Varga Lilla: Momijigari

„történeteink
vörös levélhullásban –
őszt sóhajtanak”





Momijigari[1]

1.
Már éjszakák óta álmodom a férfiról és a nőről. Napokkal ezelőttig csak álltak egymással szemben a holdfényben, a nőn kimonó, a férfin yofuku, nyugatias ruha, mindkettőt szürkére festi a hold. A fahíd korlátján nyugtatja a kezét a férfi, a nő a haját igazgatja. Mintha várnának valamire vagy valakire. Tegnap éjjel azonban más volt a kép. A nőt nem láttam sehol. A víz a híd alatt örvénylett és kavargott, vad hullámokkal ostromolta a partot. A férfi a híd korlátján ült, az eget nézte, a naplemente vörösen terpeszkedett a hegyek erdei között. A háborgó folyó mind magasabbra és magasabbra tört, míg el nem nyelte a hidat és a férfit.
Másnap délelőtt lihegve értem be az egyetemre. Irodalom óra, a sensei épp idéz a Hanyatló napból; „Lehet, hogy egyszerűen impotens vagyok az örömre. Csak azért vetettem bele magam a vadabbnál vadabb tivornyákba, mert szerettem volna lerázni arisztokrata lényem árnyékát. Kadzuko, mondd, vajon bűnösek vagyunk mi egyáltalán? Bűnösek vagyunk mi abban, hogy arisztokratának születtünk?”[2].
Hazafele menet átsétálok a Szabadsághídon. Két srác felmászik a zöld pillérekre, egyre feljebb és feljebb kapaszkodnak. Turisták fényképezői kattognak, egyre több járókelő áll meg, és figyelik, ahogy mind gyorsabban haladnak felfelé. Az egyikük kicsit megcsúszik, elveszti az egyensúlyát. A mellettem álló nő felszisszen.
Otthon elolvasom a kötelező fejezeteket Dazai regényéből, írok pár gondolatot a beadandóhoz.
Éjszaka, álmomban, karöltve ugrál a hídról a vagyonát vesztett fiú, az unatkozó úrinő, a becsületét vesztett férfi, a bolond, a viszonzatlan szerelmes és a többiek. A férfi és a nő valahogy a vízen vagy a vízben - nem tudnám pontosan meghatározni, összefolyik a kép -, némán állnak, figyelik az ugráló tömeget, a hídavatókat – bár a fakorlát már korhad és foghíjas, nem baj, avatnak… avatnak egy idegen világot, üdvözölnek mindent, ami új és izgalmas. A hold néha megvilágítja a nő mosolyát.
„Mire az óra egyet üt, üres a híd – csend mindenütt.”[3]
A férfi magával vonja a nőt, beljebb lépnek a folyóba, felébredek.

2.
A XVIII. kerületi panelházak között kicsit eltévedek, mire megtalálom a huszonnégyes számot. Becsengetek. Egy halk lányhang kérdezi, ki vagyok, majd felberreg a zár, beléphetek az alumínium és üvegajtón. A panel földszintje ugyanolyan, mint bármelyik másik. Postaládák, egy rongyos szőnyeg a fekete-fehér kockás padlón. A hátsó ajtó kis kertre nyílik, állandó félhomály uralkodik odakint, a tízemeletesek nem engedik le a napfényt. De nem kell hátra mennem, egy fehérre mázolt, takaros kis ajtó kinyílik, és egy fehérre festett arc mosolyog rám. A vörös ajkak alig mozdulnak, miközben a lány meghajolva beinvitál.
- Dózo. Kochi desu.[4]
Belépek, egy pillanatra úgy tűnik, másik világba csöppentem. A padlón tatami, a falak papírborításúak. Hokusai másolatok díszítik a kis előszobát. Leveszem a cipőm, követem a fekete kimonón láthatatlan szél sodorta, halvány szirmokkal borított lányt. Bevezet egy szobába. Letérdelek, ahová mutatja, majd ő is elhelyezkedik velem szemben. Nem figyelem a teaszertartást, bár tudom, udvariatlanság, de végig csak őt bámulom. A rajtam eluralkodó érzelmek messze állnak a műélvezettől, a nyugalom és az üresség templomát sem találom magamban… Nem is keresem. Nem a szertartás tradíciója nyel magába, hanem a test és test között feszülő ki nem mondott, fullasztó játék. De valahogy a kis panelszobában mindez nem tűnik nem helyénvalónak…
Mintha egy álomba csöppentem volna. Végig akarok simítani a vékony nyakon, hogy érezzem, milyen tapintása van a vastag fehér festékrétegnek. A piros ajkak finoman mosolyognak, mintha csak tudná, mire gondolok épp. A csukló kecses sebességgel mozgatja a chasen-t, nyomán sápadtan felhabzik a zöldtea.
A füstölőtől illatos levegő nyugalmát csak a lány csillogó szeme töri meg. Direkt úgy mozdul, hogy a kimonó nyaka széjjelebb nyíljon. Mintha csak érezné, mire van szükségem. Kissé félrebillenti a fejét, ahogy felém nyújtja a csészét. A nyak kicsit megfeszül, egy fekete tincs kiszabadul a laza kontyból. Arcán valami leírhatatlanul magabiztos, vonzó kifejezés.
Kíváncsi vagyok vajon a hátán, a pók lábai[5] elérik-e a törékeny bordákat, hogy úgy tűnjön, mintha magához ölelné a sápadt, fehér testet…



3.
Az állomásról sétáltam haza késő este. Albertfalva csendes kertesházai kísérteties árnyakat vetettek az esőtől nedvesen fénylő betonra. Az ázott leveleken meg-megcsúszott a talpam. Megszokott, őszi éjszaka volt. A fiú egy padon üldögélt, a fű már feketének tetszett, olyan volt, mintha valami sötét vízen lebegne a pad és rajta gubbasztva ő.
- Késő van. - Szóltam oda neki, mire lassan felemelte a fejét, és rám nézett.
- Nem fog eljönni.
Egy pillanatig hallgattunk, nem igen tudtam mire vélni a furcsa választ.
- Nem lenne kedved velem tartani egy darabon?
Percek teltek el, mire válaszul felsóhajtott, és leugrott a padról. Ahogy belépett a mellettem világító lámpa fényébe, meglepődtem mennyire fiatal. Olyan tíz éves körüli lehetett csupán, vékony kabátjára barna levelek tapadtak és sár, nadrágja egy helyütt ki volt szakadva. Lassan elindultunk, követve a síneket.
- Kire vártál? – kérdeztem, de nem válaszolt. Némán ballagtunk a cseppekben rákezdő esőben. Aztán hirtelen megtorpant. Követtem a tekintetét, de nem láttam semmit, csupán egy rogyadozó kis házat ölelő, elvadult kertet.
- Mi a baj?
A fiú figyelemre sem méltatta kérdésem, mintha ott sem lennék.
- Itt vagy? Azt hittem, nem jössz. Azt mondtad, nem jössz.  - A fiú a sötétségbe beszélt, a régi kertkapu felé fordulva. Ekkor a kapu hirtelen kinyílt, mintha a semmi nyitotta volna ki. A fiú tétova mozdulatot tett. Hátrálni akart vagy közelebb lépni… ki tudja. Egy zsebkendő hullott le elénk, régi, megsárgult darab, egy daru volt belehímezve. Ismertem ezt a zsebkendőt. Tudtam, hogy halvány dohányillata van, a tapintása selyemszerű.
- Nagyapa. – suttogtam, és ellépve a fiú mellett a kapuhoz siettem, át a gazos, elhagyatott kerten, azonban az üresen ásító ablakokban hiába kerestem valami fényt, semmi. Ekkor visszafordultam, a fiú rám bámult a kapu túloldaláról.
- Itt vagy? – kérdezte. – Azt hittem, nem jössz. Azt mondtad, nem jössz.
Lepillantottam a kezemben tartott zsebkendőre. A daru mintha megmozdította volna kékesfehér szárnyait.[6] Elengedtem. Hadd repüljön.
Hirtelen riadok fel, egy vörös juharlevél hullt az arcomra. A Kanda Myojin szentély fái alatt ülök egy padon, elbóbiskoltam az őszi nap langyos melegétől. Körülöttem félig idegen nyelvet beszélő embertömeg hullámzik, de mintha ők lennének távol, és az álombeli daru vált volna valósággá. Újabb levél hullik az ölembe.


[1] „Gyönyörködni az őszi, színesedő fákban.” A cím a japán juhar ősszel pergő leveleire utal.
[2] Dazai Oszamu, Hanyatló nap, Európa kiadó, 1987, 132. o.
[4] „Kérem, erre tessék.”
[5] Utalás Tanizaki Dzsunicsiró, Tetoválás c. művére, in: Modern japán elbeszélők, Európa kiadó, 1967
[6] Utalás Izumi Kjóka, Oszen és Szokicsi c. művére, in: Szentek és démonok, Japán gótikus történetek, Quattrocento kiadó, 2013, 195. o.

2018. április 10., kedd

Hetényi Soma: Utolsó játék





1.
A Lattest Omotesando egy kis kávézó volt Tokyo Shibuya–ku negyedének kevésbé forgalmas pontján. Formatervezett, kényelmetlennek ható bútoraival, a glettbeton bárpulttal és padlóval, csupasz, fehér falaival, világos központi terével egyszerű és letisztult stílust képviselt. Olyan hely volt, ahová az emberek szívesen ültek be pihenni a nagyváros ingeráradata elől, vagy csak egy csendes beszélgetésre. Egy fiatal, húszas évei elején járó japán nő ült a bárpulttal szembeni fal mentén végigfutó pácolt tölgylécekkel fedett kőpadon. Vele szemközt az unokahúga, tizenhat éves lehetett talán. Látszott rajtuk, hogy rokonok, mindkettőjüknek kimondottan szép arca, hollófekete haja és vékony alakja volt, az öltözködési stílusuk azonban erősen eltért. A idősebb nő sima, vajszínű kosztümöt viselt hozzá illő élére vasalt nadrággal, a lány azonban elment volna akármelyik K–pop lánybanda egyik tagjának fiatalos és kihívóan rövid fekete ruhájával. Nokka Akarui Taipuraita, így hívtak a nőt, hosszasan és elmélyülten beszélt Takuminak, az unokahúgának.
– Először volt a Takama no Hara, a Magas Ég síkja[i]. Még nem létezett más, se szárazföld, se állatok, se emberek. Akkor született az első három isten - Ame no Minakanusi no Kami[ii], az Ég Magasztos Központjának Mestere, Takamimuszubi no Kami, Fenséges és Teremtő Csodatévő Istenség és Kamimuszubi no Kami, Magasztos Teremtő Istennő[iii]. Ők éltek és alkottak a világ teremtése előtt, de munkájukat még mi sem értjük pontosan. Elrejtették nyomaikat az utánuk következő istenségek elől, mielőtt eltávoztak. Majd az olajos ürességből kihajtott egy nádszál, melyből két újabb Kami született. Ők is alkottak, formálták és alakították a semmit, majd ők is elenyésztek. Ezután további öt generációja következett a Kamiknak. Éltek, szerettek és alkottak, de munkájuk mindezidáig rejtve maradt. A Kamik hetedik generációját két istenség alkotta: Izanagi, a Férfi, Aki Hív és Izanami, a Nő, aki Hív.[iv] Joggal tekinthetjük őket ősanyának és ősapának, hiszen a ma élő kamik jelentős része az ő nászukból származik, mint ahogy a Japán–szigeteket is ők teremtették. Az ő gyermekük Cukijomi, a holdat ellenőrző isten, Szuszanoo no Mikoto, a lobbanékony vihar- és tengeristen és Amateraszu Ómikami, a napistennő. Izanami utolsó gyermeke, Kagucucsi volt, a tűz Kamija. Az ősanya nem élte túl a szülést.
A nő összeérintette a két tenyerét és tisztelete jeléül kétszer apró mozdulatokkal meghajolt.
– Whatever – Nokka Akarui Taipuraita unokahúga fel sem nézett az okostelefonjából. A nőt elöntötte a pulykaméreg. Az angol kifejezés már önmagában sértő volt, hát még a hanyag viselkedés, a testbeszéd.
– Az őseidről mesélek neked, ne légy tiszteletlen. – fakadt ki Nokka.
– És? Nem érdekel egy cseppet sem. Régen volt, túl rég, már csak történelem és a töri semmire se jó. Plusz lehet, a fele se igaz.
A lány nem zavarában kerülte a szemkontaktust, egyszerűen csak jobban érdekelte a telefon képernyője.
– Nem jutok szavakhoz. – Nokka meghökkenve bámulta az unokahúgát, aki arra se vette a fáradságot, hogy válaszoljon, vagy akár ránézzen, miközben ütemesen kopogott az iPhone virtuális billentyűzetén.
– Most emailezel?
A lány gúnyos, nevetésbe kezdett, de ez a nevetés inkább volt felnőttes, mint az az ártatlan gyermeki kacaj, ami miatt megbocsájtanak a szülők minden csínytevést a gyermekeiknek.
– Email? Most ugye viccelsz? Annyira beszűkült vagy! Csak hogy tudd, most a MySpace megy.
Nokka Akarui Taipuraita no Kamiból elpárolgott a harag, s helyét végtelen szomorúság vette át. Rosszul esett neki, hogy az unokahúga csak két ujjal gépelt, hiszen Nokka valójában az Írógépek Kamija volt. Általános igazság, hogy az ázsiai nők életkorát nehéz megbecsülni. Rá ez különösen illett, hiszen fiatalnak tűnt, de valójában több, mint százötven éves volt. Emlékezett a hőskorra, mikor a titkárnők még külön versenyeket rendeztek, hogy ki tud gyorsabban gépelni. Folyamatosan döntötték meg a rekordokat, és mikor először lépték át a háromszáz leütés per perces álomhatárt! Az volt csak a diadal! A belga Sabena légitársaságnál dolgozó vörös hajú titkárnő volt az új rekorder. Milyen furcsa, a nevét már elfelejtette. Ma már biztosan öreg hajlott hátú nagyanyó, ha él még egyáltalán. Aztán jött a négyszáz, az ötszáz, és ma már egy profi gépíró egy perc alatt akár hatszáz leütést is elérhet hiba nélkül. Fantasztikus érzés volt a figyelem középpontjában lenni. Érezni a pezsgést a versenyeken, a nők izgalmát, a becsvágyat, a győztesek mámorát és persze a vesztesek fájdalmát. És azok a drága mérnökök mennyit dolgoztak a billentyűzet leosztásán, hogy a visszatérő billentyűk ne akadjanak össze! Szép egyenletesen el kellett osztani a gyakran használt betűket. Nokka emlékezett még, amikor megihlette azt a jóképű mérnököt, aki végül feltalálta a QWERTY felosztást, de manapság már nincsenek versenyek. Az elektronikus billentyűzetek elterjedésével senki nem használ írógépet. Fájdalmas sóhaj szakadt fel belőle, hiszen az unokahúga is Kami, csakhogy ő a laptopok és az okostelefonok istennője, Furatto Sozetsu Takumi no Kami volt. Előtte még mindig ott árválkodott a fekete kávéja, Takumi már rég felhörpintette az Americanoját, sőt, szó nélkül otthagyta nagynénjét az emlékeivel és a depressziójával, aki észre se vette mikor ment el. Csak az üres szék maradt, amit a fiatal lány vissza se tolt rendesen. Vajon mióta nézhette a szomszéd asztal lapján azt a furcsa mintát a fában? A csészéje már kihűlt.
– Majd én megmutatom ennek a lánynak – gondolta Nokka, s már formálódott is egy terv a fejében.
2.
Hónapokon át készítette elő a tervét és a részleteket alaposan kidolgozta. Takumi uralta a mainstreamet, ehhez kétség sem férhetett, de mindig voltak olyanok, akiknek a fősodor nem tetszett, akik mások akartak lenni. Számtalan szubkultúra alakult ki az évtizedek során, többségük eltűnt, mások egy rövid aranykor után stagnálásba váltottak, megint másokat bedarált a mainstream és átalakította őket. Punk, ska, body building, mind átalakultak az évek során, de mi lenne, ha egy istenség kezdene el a lázadó ifjak fülébe sugdosni? Mennyire erősödhet meg egy mozgalom? Nokka szenvedélyesebben dolgozott, mint valaha. Világszerte észrevétlenül tevékenykedett, sokaknak apróbb öltözködési tanácsokat adott, alternatív ruhatervezőket ihletett meg. Egyeseknek segített az extravagáns szakálluk kialakításában, másoknak kiválasztotta reggel a divatos, kockás inget, vagy szerzett egy szép vintázs tetoválást. Tucatnyi fiatalnak kölcsönzött egyedi, furcsán körülírható külsőt és százak követték a példát. Megszülettek az ő héroszai, akiket az emberek közé küldhetett hősi tetteket végrehajtani. Létrejött a Hipster mozgalom, s aztán amikor elérkezettnek látta az időt, elültetett egy bogarat az egyik ígéretes favágószexuális fiatalember agyába. Másnap egy Frank Gardner nevű favágószexuális fiatalember, aki mindig is ódzkodott attól, hogy középszerűnek tartsák, kedvenc alternatív kávézójába egy írógéppel ült be. Még a YouTube-ra is felkerült, és napok alatt több százezren nézték meg a videót. Egy cseh diák írógéppel ment laptop helyett egyetemi előadásra és hangosan – Nokka szerint dicsőségesen hangosan – kopogott, amíg az előadó ki nem küldte. Rövid életű, de mennyei pillanatok voltak ezek az írógépek kamija számára.
3.
Nokka egy elhagyatott buddhista templomban sírdogált csendesen. Hét kemény évet dolgozott végig, mégis mozgalma a tízes évek derekára kerékbe tört. Az írógépek súlyosak voltak, elavultak és nehezebben kezelhetőek, mint az újabb és újabb kütyük. A hipstereket bedarálta a mainstream, már nem különc lázadók voltak, hanem fogyasztók, akiket a rendszer kiszolgált haj– és tetoválószalonokkal, méretre szabott C&A lázadással és Macbookokkal. Takumi egyszer személyesen is megköszönte Nokkának a hipster mozgalmat, ami végül a iMAC termékek legkomolyabb fogyasztói piacává vált. Ami még furcsább, komolyan is gondolta, nem tiszteletlenségből tette. A hipsterek nagyon keményen akartak különbözni a társadalomtól, de aztán szégyen gyalázat, mind ugyanolyanok lettek és elveszett a varázs, kialudt a szikra, feloldódott az egész.
– Miért sírsz, gyermekem? – a férfi lassan, csendesen lépdelt, Nokka észre se vette s most ijedten ugrott fel.
– Ne, ne ijedj meg, nem kell félned tőlem. – tette fel mindkét kezét a férfi nyugtatólag.
A nő gyorsan letörölte a könnyeit és elkente sminkje nagy részét, majd a férfira nézett. Kopasz, mosolygós negyvenes, szikár testfelépítéssel. Fekete és vörös bonc buddhista szerzetesi ruhát viselt, de Nokka érezte, hogy ez csak a felszín. A férfi is egy volt a szigetvilág millió istene közül.
– Elbuktam, bátyám. Mindent megtettem, hogy az emberek ismét az íróképekkel foglalkozzanak, de… csúfos kudarcot vallottam.
– No, no, kishúgom, nincs okod sírni. Hadd meséljek el egy történetet! Egy apró kami egyszer Izanagi elé állt és azt kérte tőle, hadd legyen ő is része apja csodálatos szigeteinek. A teremtő Atya egy erdőt bízott rá. A kis kami sokáig élt ott a fák között. Segítette azokat a favágókat, akik tisztelték és áldozatot mutattak be, de megvadult, fehér bajszú vadkan képében elűzte azokat, akik tiszteletlenek voltak az istenekkel szemben. Évezredekig óvta a természet harmóniáját, s mialatt a kis kami felcseperedett, az erdő egyre kisebb és kisebb lett. A fáiból Edó házai lettek, az állatok elköltöztek, az apró kőszentélyeket nagyobb templomok udvarára szállították. Úgy tudom, te is ismered ezt a területet. Ma úgy hívják, Shibuya–ku.
Nokka meglepődött és el is szégyellte magát. Mondani akart valamit, ám a férfi folyatta.
– Az erdő már négyszáz év óta nem létezik, de az egykori kami, még mindig él. Nem állhatott a változás útjába, de a változás se állhatott az ő útjába. Felkerekedett és megtette azt, amit korábban is szeretett volna, azonban sosem hagyhatta el szeretett erdejét: Felmászhatott vége a Fuji hegyre, amit eddig csak távolról csodált és onnan messze látott. Látta a vidéket, de ami fontosabb látta önmagát s azt, hogy hogyan mozog minden, ami él és gondolatban ezerszeresen hálát adott az ősöknek, hogy része lehet ennek az egésznek. Elfelejtette bánatát, haragját és rálelt a lelki békére. Aznap lépett rá a saját útjára, amin azóta is jár. Jelenleg – nézett végig önmagán – épp buddhista szerzetesként él.
-De az írógépek...én már sohasem... semmit se... –próbálta megfogalmazni Nokka sírásba fúló hangon. Lábait átkarolva ült egy kőpadon, fejét a térdén pihentette.
–Ó, húgom, az elején sosem könnyű, de megtalálhatod az utadat – ült le a szerzetes a nővel szemben. - Csak gondold végig mi okozna örömet neked! Annyival több lehetőségünk van, mint az embereknek… biztos vagyok benne, hogy sikerrel fogsz járni! Ez az utolsó kis játékod a fiatalsággal távolról sem az utolsó volt. Az írógépek meg...– szelíden széttárta a karját –, azoknak valószínűleg leáldozott. Tekintsd a 21. századot korai nyugdíjazásnak.


[i] A menyországnak megfelelő hely a Japán mitológiában, ahol az istenek élnek. A sintó vallás szerint ez egy légies hely, ahol a fény meghatározó. Az emberek lakta földdel a Ama-no-uki-hashi, a Mennyei lebegő híd köti össze.
[ii] Az első Kami (istenség). A sinto mitológiában megtalálható kamikat legegyszerűbben isteneknek fordíthatnánk, de ezzel igencsak leegyszerűsítenénk a dolgot. Az ősi Japánok sokkal kiterjedtebben használták ezt a fogalmat. Kamik voltak legjelentősebb isteneik, egyes térségek, természeti jelenségek, folyók, hegyek „védőszellemei”, történelmi alakok, mondabeli hősök, foglalkozások, ételek, vagy akár tárgyak védőszentjei is. A Kamik szinte akármilyen formában megjelenhetnek, természetesen emberi alakot is képesek ölteni. A leggonoszabb gonosz és a legjobb jó is a kamik megnyilvánulása. (Dr.Alice Mills Mitologia, 358.p.) Ame no Minakanusi no Kami távolról sem olyan jól megfogható, mint például a görög mondavilág Zeusza. Már nevének leírására is több változatot találunk. Egyes kutatók az esthajnalcsillaggal azonosítják, mások szerint kínai hatásra formálódott.
[iii] Takamimuszubi és Kamimuszubi a főistennel egy időben “született”. Igen rossz kifejezés, hiszen ők nem születtek, hanem különösebb előzmények nélkül jelentek meg.
[iv] Izanami és Izanagi a japán mitológia két legismertebb alakja. Kettejük nászából (és egyéb tevékenységükből) származik a szigetek hitvilágának majd az összes további fontosabb istensége. Számos legenda kapcsolódik a nevükhöz, melyeket egy szerény kis végjegyzet keretein belül lehetetlen bemutatni.

2018. március 27., kedd

Szív szútra - Heart sutra

A Szív szútra összességében az egyik legismertebb és legnépszerűbb buddhista szöveg. Legkorábbi, fennmaradt, pálmalevelekre írt kéziratait a japán Hórjúdzsi templomban őrzik. A szöveg 609-ben keletkezett, ám ezt a szútrát nem tulajdonítják a történelmi Buddhának.
Alapvető fontosságúnak számít a szútra a japán singon buddhista iskola számára, amelynek alapítója, Kúkai szövegmagyarázatot készített a műhöz. A tökéletes bölcsesség szútrái  közé tartozik.





Ez a szöveg A szív szútra, avagy A végső bölcsesség szíve japán olvasata és magyar fordítása. A buddhista tanítás egyik legrövidebb, legszebb foglalata. Minden japán zen szerzetes kívülről tudja, a reggeli szertartás kezdetén és számos más alkalommal is kántálja a „fahal” szívdobogást idéző hangjára.


Maka Hannya Haramita Shin Gyo  (Heart sutra)

KAN JI ZAI BO SATSU GYO JIN HANNYA HA RA MITA JI
 SHO KEN GO ON KAI KU DOU ISSAI KU YAKU
SHA RI SHI SHIKI FU I KU KU FU I SHIKI
SHIKI SOKU ZE KU KU SOKU ZE SHIKI
JYU SO GYO SHIKI YAKU BU NYO ZE
SHA RI SHI ZE SHO HO KU SO FU SHO FU METSU
FU KU FU JYO FU ZO FU GEN
ZE KO KU CHU MU SHIKI MU JYU SO GYO SHIKI
MU GEN NI BI ZESSHIN NI
MU SHIKI SHO KO MI SOKU HO
MU GEN KAI NAI SHI MU I SHIKI KAI
MU MU MYO YAKU MU MU MYO JIN NAI SHI
MU RO SHI YAKU MU RO SHI JIN
MU KU SHU METSU DOU
MU CHI YAKU MU TOKU I MU SHO TOKKO
BO DAI SATTA E HANNYA HA RA MITA KO
SHIN MU KE GE MU KE GE KO MU U KU FU
ON RI ISSAI TEN DOU MU SO KO GYO NE HAN
SAN ZE SHO BUTSU E HANNYA HA RA MI TA KO
TOKU A NOKU TA RA SAN MYAKU SAN BO DAI
KO CHI HANNYA HA RA MI TA
ZE DAI JIN SHU ZE DAI MYO SHU
ZE MU JYO SHU ZE MU TOU DO SHU
NO JYO ISSAI KU SHIN JITSU FU KO
KO SETSU HANNYA HA RA MITA SHU
SOKU SETSU SHU WATSU
GYA TE GYA TE HA RA GYA TE HARA SO GYA TE
BO DHI SOWA KA HANNYA SHIN GYO

Igaz természetében az öt szkandha üres, és ezzel minden
szenvedést meghalad
A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem
különbözik a formától
A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.
Nem keletkeznek és nem szűnnek meg.
Nem tiszták és nem szennyezettek. Nem növekszenek és nem csökkennek
Minden jelenségnek üresség a természete. Nincs megvalósítás
és nincs megérkezés.
Nirvana
Tökéletes és Felülmúlhatatlan Felébredettség.

 ⧫⧫⧫





A VÉGSŐ BÖLCSESSÉG SZÍVE

Midőn Avalokitésvara bódhiszattva a végső bölcsességbe mélyedt, felismerte az öt halmaz ürességét és megvált minden szenvedéstől.
Ó, Sáriputra! Az alakzat nem más, mint üresség, az üresség nem más, mint alakzat; üresség bizony az alakzat, alakzat bizony az üresség. Így van az érzet, az észlelet, az indíték, a tudat is.
Ó, Sáriputra! Üresség a sajátja mindeneknek: nem születnek, nem enyésznek, nem szennyeződnek, nem tisztulnak, nem gyarapszanak, nem fogyatkoznak. Nincs hát az ürességben alakzat, érzet, észlelet, indíték, tudat. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test, elme. Nincs alak, hang, szag, íz, tapintat, eszme. Nincs világa a szemnek és így tovább, míg nincs világa a tudatnak. Nincs nem-tudás és nincs szűnte a nem-tudásnak, míg nincs öregség és halál, s nincs szűnte az öregség- és halálnak. Nincs szenvedés, eredet, megszűnés, út. Nincs tudás, sem siker, mert nincs mi sikerülhetne.
A bódhiszattva a végső bölcsességre hagyatkozik, hogy szellemét mi se gátolja; s mert gáttalan, nem szorong többé, kibontakozik fonák nézetei közül és eljut a nirvánába. A hármas idő minden buddhája a végső bölcsességre hagyatkozik, hogy elérje a teljes és tökéletes megvilágosulást. Ezért a végső bölcsesség a legszentebb ige, a legragyogóbb ige, a felülmúlhatatlan ige, a páratlan ige, amely lebírhat minden szenvedést, igazán és csalhatatlanul. Ezért a végső bölcsesség igéje így nyilatkozik meg:
„Eljött, eljött, végigjött, túl-jött, köszöntessék a megvilágosulás!”

(Terebess Gábor fordítása)



A szív szútra
A mély meghaladó bölcsesség szíve szútra
(Mahá pradzsnyá páramitá hridaja szútra)
Avalókitésvara bódhiszattva a mély meghaladó bölcsességben időzvén látja, az öt alkotórész mindegyike üres, és ezzel minden szenvedést meghalad.
Sáriputra! A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától. A forma valóban üresség, az üresség valóban forma. Így ilyen az érzés, az érzékelés, az akarat és a tudatosság is.
Sáriputra! Minden jelenségnek üresség a természete. Nem keletkeznek, és nem szűnnek meg, nem tiszták, és nem szennyezettek, nem növekszenek, és nem csökkennek.
Ezért az ürességben nincs forma, érzés, érzékelés, akarat és tudatosság. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és értelem, nincs szín, hang, szag, íz, tapintás és tudati folyamat, nincs birodalma az érzékszerveknek és a tudatosságnak. Nincs nem tudás, és nincs annak megszűnése, nincs öregség és halál, és nincs ezek megszűnése sem. Nincs szenvedés, nincs annak oka, nincs annak megszűnése, és nincs útja a megszüntetésnek. Nincs megvalósítás, és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el kellene érni.
A bódhiszattvának a meghaladó bölcsesség által akadálytól mentes a tudata. Mivel nincs akadály, nincs félelem sem, így meghaladva minden illúziót a megszabadulást eléri.
A három világ összes buddhái a meghaladó bölcsesség által valósítják meg a tökéletes és felülmúlhatatlan felébredettséget.
Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét, a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét, azt, ami véget vet minden szenvedésnek, a bölcsességet, ami valóságos és nem hamis.
Ezért hangoztasd a meghaladó bölcsesség eszméjét, amely így szól:

gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá
Dobosy Antal fordítása (1989., módosítva 2012-ben)


http://www.zen.hu/szivszutra.html



 Első változat forrása:
29.oldal

2018. március 13., kedd

Olvadó jég szilánkjaiból ébred a tavasz

Tavaszi haikuk



Harcos Katalin

Vaksi ablakú,
düledező ház tövén
ibolya virít.

Apró krókuszok
méz-sárga szirmain, nézd,
csillan a harmat!

Csusszan a földbe
az ásó, hantot fordít
s kezdi elölről…

Nézd, a hó alól
zsenge fűszál kandikál
napfényt szomjazva.

Megáradt vizek
dús locsogása fecseg.
Érted a mesét?

Zsenge füveken
tavasz illata illan.
Hová enyészik?



Edit Musinszky

fagyos hó alól
friss ibolyagyökeret
ástam ki reggel

forrásvize, óh
vidd a völgybe nárciszom
nem maradt erőm

gyöngyvirágmező!
ha szél hozza emlékét,
nagymamám van itt

cseresznye roppan
síma bőre vérzik most
kegyetlen fogak

  
Zsatkovics Edit

tavaszi erdőn
rigó csőrében málna
szerelmet remél



B. Tomos Hajnal

Elbújdosott már
a tél, mint öreg állat,
völgyben haldoklik.

Madárcsicsergés
ébreszt minden reggelen,
hangom is frissebb.

Hó alól ébred
pirosló csipkebokor –
tavalyi mosoly.

Magnóliaág
hosszú téli estéken
emlékszem majd rád.

  
Lir Morlan

Becsapott az éj!
Hajladozó fűz ágát
Szellemnek véltem!

Bús kamélia,
vissza-visszatér egy kék
pille. Barátság?

Csöndes az alkony
magnólialigetben
hullt szirom párnán

Óh, sziromhullás!
Fehér palástba bújtat
földet és folyót!

Fenn: pillék tánca
Lenn: hernyó kúszik lomhán
Mire vár vajon?

Akácfa illat
hömpölyög át a réten,
kunyhómba betér




Tabi Kazu

kicsi kunyhómban
hangosan ropog a tűz
csendben didergek
ám odakint a szellő
szirmok illatát hozza

Tavaszi szellő
cseresznyefát cibálja.
Mintha havazna!

borókaágra
hópihék szállonganak
és szilvaszirmok

márciusi nap
fehér lepkék raja száll
a folyó felett

nyíló virágok
fehérbe öltöztették
újra a várost





Képek:
Utagawa Toyokuni  késő Edo-kor, 1800-as évek
Hiroshi Yoshida  (1876-1950)
Suzuki Harunobu  (1725-1770)
Yóshú Hashimoto Chikanobu   (1838-1912)
 

2018. február 27., kedd

Varga Lilla

Tsukumogami[1]

„Minden nap ugyanolyan, minden nap… csak eltelik és a semmibe vész. Ugyanaz a betonút, ugyanazok a foltok a házfalakon, a kedvesem ugyanolyan szavakkal fogad és búcsúzik el…
Ugyanaz a csók, ugyanaz az illat, ugyanolyan megnyugtató és vágyat ébresztő. Mit hoz a holnap? Lényegtelen.
Eltelik minden, tönkretesz, vagy örömet ad… a végén egy lesz minden.”
Ilyen gondolatok kísértettek, mikor megismertem a lányt. Egy törött csészét melengetett kezei közt, egy fakózöld, fehér repedésekkel tarkított csészét, mely üresnek és hidegnek tűnt. Mintha a lány melegíteni akarná pirosra fagyott ujjai között, ott a padon ülve, télen, hófehérbe öltöztetve a körötte húzódó havas bokrok tükrében.
Szürreális kép volt, nem tudtam hirtelen, a lány az élő, vagy a csésze a kezében.
Többször találkoztam vele, mindig ugyanabban a parkban, ahogy átsétáltam a fahídon, a hidegtől meglustult víz felett, mindig ott ült azon a padon, már láttam őt messziről. Otthon is nehéz idegennel szóba elegyedni, pláne idegenként az idegenben. Itt vagyok a világ másik felén, itt vagyunk, mégis újra és újra megkérdem magamtól - hova visznek a mindennapok, mire játszanak ezek az apró tapasztalatok, a szerelem mit ad, mi végre az egész? Néha csak nem kelnék fel reggel, vagy semmivé foszlanék este. Békés érzés lenne annak halk leheletét hallgatva, akit szeretek, eltűnni végleg.
Egy nyári délután ültem le a lány mellé, miközben egy régi zongoradarabot dúdoltam szórakozottan magamban. Nem tudtam, hogy kérdezni akarok-e tőle valamit, vagy csak vonzott különös szoborszerűsége. Azután egyszer csak mesélni kezdett. Fekete haja puhán hullott az alkarjára, ujjai közt a törött csésze a nyár zöldjei mellett még fakóbbnak tetszett.
-  Yuuta… ő volt nekem a legkedvesebb. Őmiatta nem tudok nem idejönni minden délután. Hány éve is már, hogy nem jött el… Csak ezt találtam itt, mintha itt hagyta volna maga helyett, egy este, az utolsón, amikor találkoznunk kellett volna. Néha füstölőt gyújtok a butsudan[2] előtt, de jobb szeretek itt emlékezni. A víz elmosta, most pedig rám vár. Ha elhagynám – emelte fel a csészét, hogy a nap megcsúszott egy fehérre kopott repedésen –, egy nap talán békétlenül visszatérne, hogy életet leheljen ebbe…
Ki tudja, hogy valójában mitől kelnek életre a tárgyak? Nem egy nyughatatlan, vagy elhagyott lélek feledi el emberi voltát és lép így az örökkévalóság korlátjába, érezve, de láthatatlanul, ennek az időnek ennek a világában, örökké…
Minden nap eljövök ide… Minden nap ugyanaz a nap. – halvány mosollyal ejtette vissza kezét az ölébe, vékony combjaira fektetve a csészét.
-  Mi értelme? – kérdeztem a csészére meredve. - Mi értelem a szerelemnek, ha egyszer maga ez az élet sem vezet sehová, minden pillanat csak része egy napnak, majd a következőnek, végeláthatatlanul, mégis végesen? Miért?…
A lány, ujját az ajkaihoz érintve csöndre intett.
-  Nincsenek miértek. Amíg ezt hűen őrzöm, Yuuta békében várhat rám. Találkozunk-e vagy sem, vezet-e a jelen valahova, vagy sem, nem számít. Megőrzöm őt, hogy egyszer talán újra találkozzunk. Talán te is találhatsz valamit, ami mellett hiábavalónak tűnnek a miértek, találhatsz valamit, amit őrizned kell.
A lány felállt, nem köszönt, nem is intett vissza. Átment a kis fahídon, rövid szoknyájába belekapott a szél. Egy lepke szállt fel a híd korlátjáról és billegett felém, fehér szárnyán zöldesen villant át a nap. Ez a zöld villanás volt-e az ok, vagy a lány szavai, hogy mikor hazaértem, otthon a csók íze másnak tetszett, nem tudom, de azóta is mindig, mikor átmegyek a kis fahídon, látom őt, a fakó csésze pedig időtlennek tetszik a kezében.



[1]Tsukumogami: Egy yókai típus a japán folklórban, elhagyatott tárgyak válnak tsukumogamivá, azáltal hogy lelket kapnak és életre kelnek.
[2] buddhista családi, házi oltár, https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/butsudan.html
Illusztráció: Tabi Kazu 

2018. február 13., kedd

Okakura Kakudzó: A tea egyetemes diadala

"Japánt barbár országnak tartották, amíg népünk a béke szelíd művészetét pártolta, s csak azóta tekintik civilizáltnak, hogy tömegmészárlásba fogott a mandzsúriai csatamezőkön. Sok szó esik manapság a nagyvilágban a szamurájok törvényeiről - a halál művészetéről, melynek hatására harcosaink ujjongó örömöt lelnek az önfeláldozásban -, azonban elsikkad a figyelem a teakultusz fölött, melyben életművészetünk testesül meg."

Kép forása

A tea eredetileg orvosság gyanánt szolgált, ám az idők során kedvelt frissítő itallá vált szerte a világon. A VIII. századi Kínában bevonult a költészet világába is, mint a vendéglátás kifino­mult módja. Japán a XV. században az esztéticizmus rangjára emelte a teázást, melynek kul­tusza a szépséget bálványozza a mindennapi élet alantas viszonyai közepette. A puritaniz­musnak és a harmóniának, a kölcsönös jóakarat szellemének, valamint a társadalmi rend romantikus felfogásának hitvallása. Célja valójában a Tökéletlen, hiszen a lehetséges harmó­nia megteremtésére törekszik egy lehetetlen közegben, amit életnek hívunk.
A tea filozófiája nem pusztán esztéticizmus, a szó hétköznapi értelmében, mivel az etikával és a vallással egyetemben híven tükrözi az emberről és a természetről alkotott világképünket. Egyrészt egészségmegóvás, mert tisztaságra nevel; másrészt takarékosság, ugyanis a bonyolult és drága dolgok helyett az egyszerűségben lel örömöt; harmadsorban erkölcsi geometria, amely a világegyetem léptékéhez szabja arányérzékünket. A keleti demokrácia ősi szellemét képviseli, hiszen valamennyi követőjét a jó ízlés arisztokratáinak rangjára emeli.
Japán hosszú elszigeteltsége, mely hajlamossá tesz az önvizsgálatra, rendkívül jó táptalajnak bizonyult a teakultusz kialakulásához. Lakáskultúránk és szokásaink, viseletünk és konyha­mű­vé­szetünk, porcelán- és lakktárgyaink, festményeink, irodalmunk maga, mind-mind tükrözik hatásait. Aki meg kívánja érteni a japán kultúrát, nem hagyhatja figyelmen kívül a teakultuszt, amely az előkelő szalonok légkörét éppen úgy áthatja, mint az egyszerű emberek szerény lakhelyeit. Földműveseink elsajátították a virágkötészet fortélyait, s még a leg­ala­cso­nyabb sorsú munkások is tisztelettel köszöntik a sziklákat és a vizeket. Ha valaki érzéketlen az emberi dráma tragikomikus vonatkozásai iránt, a köznyelv szerint „hiányzik belőle tea”. A szenvedélyes esztétára pedig, aki - függetlenül a földi élet tragédiáitól - önfeledten veti magát a felszabadult érzelmek hullámverésébe, azt a bélyeget ragasztjuk, hogy „túl sok benne a tea”.
Az idegen joggal kérdezhetné, minek e nagy felhajtás - látszólag - semmiért. - Vihar egy teáscsészében! - tehetné hozzá csúfondárosan. Ám ha meggondoljuk, mily sekély az emberi öröm kelyhe, mily hamar színültig telik könnyel, s mily gyorsan ürítjük fenékig a végtelen iránti olthatatlan szomjunk csillapítására, felesleges amiatt pironkodnunk, hogy túl sokat sürgünk-forgunk a teáscsésze körül. Az emberiség cselekedett már rosszabbat is. Bacchus oltárán sohasem fukarkodtunk az áldozatokkal; s nem átallottuk még Mars vérrel bemocskolt képmását se átlényegíteni. Miért ne szentelnénk hát magunkat a kamélia istennőjének, s találnánk vigaszt az oltárából fakadó meleg együttérzésben? A csontszínű porcelánedényben aranyló folyékony borostyán harmóniájában Konfuciusz édes derűjét, Lao-ce pikáns ízét, és Sákjamuni éteri aromáját egyaránt meglelheti a beavatott.
Aki képtelen felismerni magában a nagy dolgok kicsiny voltát, hajlamos átsiklani a másokban rejtező kicsiny dolgok nagyszerűsége felett. Az önelégült nyugati átlagpolgár szemében a teaszertartás nem egyéb, mint a Kelet világát jelentő ezeregy furcsa szokás újabb példája. Japánt barbár országnak tartották, amíg népünk a béke szelíd művészetét pártolta, s csak azóta tekintik civilizáltnak, hogy tömegmészárlásba fogott a mandzsúriai csatamezőkön. Sok szó esik manapság a nagyvilágban a szamurájok törvényeiről - a halál művészetéről, melynek hatására harcosaink ujjongó örömöt lelnek az önfeláldozásban -, azonban elsikkad a figyelem a teakultusz fölött, melyben életművészetünk testesül meg. Örömest maradnánk barbárok, ha a civilizáció a háború fertelmes dicsőségéből táplálkozna, s várnánk türelmesen, míg a fehér ember kellő tiszteletre nem ébred kultúránk és eszményeink iránt.
Mikor érti meg - vagy legalább próbálja megérteni - végre a Nyugat a Keletet? Mi, ázsiaiak, gyakran ütközünk a tények és téveszmék körénk szőtt furcsa hálójába. A közhiedelem szerint lótusz illaton, ha nem egyenesen egéren és csótányon élünk! Vagy öncélú fanatizmusról, vagy alantas erotizmusról szól a fáma. India szellemiségét tudatlanságnak, Kína józan eszméit botorságnak, Japán hazafiságát pedig a fatalizmus szüleményének bélyegzik. Állítólag azért tűrjük jól a fájdalmat és a sebeket, mert „fásult” az idegrendszerünk!
Miért is ne mulatna a nyugati félteke rajtunk? Ázsia készséggel viszonozza a tréfát! Bizonyára még nagyobb lenne az általános derültség, ha a fehér ember tudná, mi mindent képzeltünk és írtunk mi, japánok, őróla! A távoli népek idealizálásáról, öntudatlan csodavárásról, valamint az újjal és ismeretlennel szembeni passzív ellenállásról árulkodik világnézetünk. Olyan erényekkel ruháztuk fel nyugati embertársainkat, melyek túlságosan rafináltak ahhoz, hogy irigyeljük, s az ellenük vádul felhozott büntettek túlságosan látványosak ahhoz, hogy elítéljük. Hajdani írástudóink - a bölcsesség letéteményesei - szerint a fehér ember bozontos farkat visel ruhája mélyén, és újszülött csecsemők húsából készült pástétomot fogyaszt! És, ami még rosszabb: nincs nála képmutatóbb szerzet a földön: mást prédikál, mint amit cselekszik.
A mi oldalunkon gyorsan apadnak a tévhiedelmek. A kereskedelem térhódítása rákénysze­rítette a keleti kikötők népét az európai nyelvek elsajátítására. Tömegével vonulnak ázsiai ifjak nyugati egyetemekre, hogy éljenek a modern oktatás vívmányaival. Tekintetünk nem képes az idegen kultúra mélyére hatolni, de legalább készen állunk a tanulásra. Egyik-másik honfitársam azonban túl messzire megy a nyugati szokások és illemszabályok elsajátításában, gondolván, hogy a keményített gallér és a cilinder hordozzák a civilizációt. Bármennyire fellengzős és szánalmas is az efféle modorosság, jól bizonyítja hajlandóságunkat, hogy térden csúszva közeledjünk a Nyugathoz. Ám az ottani szemlélet nem kedvez a Kelet megértésének. A keresztény misszionárius célja az eszmék terjesztése, nem pedig a befogadás. A nagyvilág ismeretei rólunk mérhetetlenül gazdag irodalmunk silány fordításain, illetőleg a hazánkban járt népek megbízhatatlan anekdotáin alapulnak. Ritkán fordul elő, hogy egy Lafcadio Hearn, vagy a The Web of Indian Life[1] szerzőjének lovagias tolla a japán ember világnézetének fáklyájával világítsa meg a keleti sötétséget.
Talán tudatlanságomról árulkodik, hogy nyíltan szólok a tea kultuszáról. Eszmeiségének lényege, az illemtudás megköveteli, hogy azt mondjuk, amit várnak tőlünk, és ne többet. Ám ezúttal senki se várja, hogy a teakultusz avatott híveként viselkedjem. Annyi kárt okozott már eddig is a kölcsönös félreértés az új- és az óvilág között, hogy szükségtelen mentegetőznünk, ha hozzá kívánunk járulni egy darabkával a megegyezéshez. A XX. század elejét megkímél­hették volna egy véres háború kegyetlen élményétől, ha Oroszország hajlandó odáig süllyedni, hogy megismerje Japánt. Mily szörnyű következményekkel jár az emberiség számára mind a mai napig a Kelet égető gondjainak semmibevétele! Az európai imperializmus, mely nem átall abszurd segélykiáltást hallatni a „sárga veszedelem” láttán, elfelejti, hogy egy napon Ázsia is ráeszmélhet a „fehér fenyegetés” rideg valóságára. A nyugati ember szemében nevetséges lehet a „túl sok tea” bennünk, ám nem vélhetjük-e joggal, hogy belőle pedig kifejezetten „hiányzik a tea”?

Vessünk hát véget a földrészek közhelyekkel való dobálózásának, okulva egy-egy félteke felé­nek kölcsönös meghódítása árán szerzett keserves tapasztalatainkból. Más-más úton járunk, ám miért ne egészíthetnénk ki egymást? A nyugati világ békéjével fizetett a hódításokért; az általunk teremtett harmónia pedig gyengének bizonyult az agresszióval szemben. Hiszik vagy sem: bizonyos szempontból azért a Kelet jobban áll a Nyugatnál!
Bármily furcsán hangozzék is, az emberiségnek mindmáig csak a teaivásban sikerült közösségre jutnia. Ez az egyetlen ázsiai szertartás, amely egyetemes megbecsülésre tett szert. A fehér ember gúnyolódik vallásunkon és erkölcsiségünkön, de habozás nélkül átvette tőlünk a barna nedűt. Az ötórai tea a nyugati társadalom fontos eseményévé vált. A tálcák és a csészealjak halk zörejéből, a háziasszony ruhájának suhogásából, valamint a tejszín és a cukor körül zajló kérdezz-felelek társasjátékból nyilvánvaló, hogy a teakultusz gyökeret vert szerte a világon. A kétes főzet képében reá váró sors előtt fejet hajtó vendég bölcs megadása hirdeti, hogy ez egyszer a Kelet szelleme diadalmaskodott.
Az európai irodalomban állítólag egy arab utazó tette a legelső utalást a teára. Eszerint Kantonban, a 879. esztendőt követően a só és a tea volt a legfőbb jövedéki forrás. 1285-ben Marco Polo feljegyezte, hogy egy kínai pénzügyminisztert azért mozdítottak el helyéről, mert önkényesen felemelte a teára kivetett vámokat. A nagy felfedezések korában az európai népek kezdték mind jobban megismerni a Távol-Keletet. A XIV. század végén a hollandok azzal a hírrel tértek haza, hogy Keleten pompás italt főznek egy cserje leveléből. Más utazók, mint Giovanni Batista Ramusio (1559), L. Almeida (1576), Maffeno (1588) és Taxeira (1610) szintén említést tesznek a teáról. Még ez utóbbi évben a Holland Kelet-Indiai Társaság hajóival megérkezik Európába az első szállítmány tea. 1636-ban már isszák Franciaországban, és 1638-ban eljut Oroszországba is. Anglia 1650-ben ismerkedik meg a teával, s így méltatja: „Pompás kínai ital, melynek fogyasztását minden orvos ajánlja. A kínaiak „tchá”-nak, más népek pedig „tay”-nek illetve „tee”-nek nevezik.”
A világ többi kellemes dolgához hasonlóan a tea elterjedésének ellenzői is akadtak. Eretnek  gondolkodók, köztük Henry Saville (1678), határozottan elutasították a teázást, mint vissza­taszító szokást. Jonas Hanway (Essay on Tea, 1756) egyenesen azt állította, hogy a férfiak elvesztik mind fizikai, mind jellembeli tartásukat, a hölgyek pedig bájukat, ha teát isznak. Kezdetben az ára (ami fontonként tizenöt-tizenhat shillingre rúgott) gátat vetett közfogyasz­tásának, „előkelőségek vendégül látására, királyi hercegek és főnemesek megajándékozására méltó ínyencséggé” téve a teát. Mindezek ellenére bámulatos gyorsan terjedt fogyasztása. A XVIII. század elején a londoni kávéházak lényegében teázóvá alakultak, menedékül szolgálva megannyi bölcs elme számára, mint például Addison és Steele, akik szívesen töltötték az időt egy kanna tea mellett, ami hamarosan közszükségleti cikké, s egyben vámköteles termékké vált. Ezzel összefüggésben rendkívül fontos szerepet játszott az újkori történelemben is. A gyarmati sorban sínylődő Amerika megadta magát az elnyomásnak, amíg az emberi tűrő­ké­pesség gátját át nem szakította a teára kivetett hatalmas vám. Amerika függetlensége a bostoni teadélutántól datálódik, amikor ládaszám dobálták az áruval teli ládákat a kikötő vizébe.
Az ízében rejlő sejtelmes vonzerő ellenállhatatlan és eszményi itallá teszi a teát. Nem is késlekedtek a nyugati humoristák a tea aromájával fűszerezni gondolataikat! A tea nem pimasz, mint a bor, nem gőgös, mint a kávé, és mentes a kakaó negédességétől is.
A Spectator már 1711-ben így ír: „Gondolataimat mindenekelőtt a rendszerető családok figyelmébe ajánlom, ahol nem sajnálnak napi egy órát arra, hogy együtt költsék el teából és pár szelet vajas pirítósból álló reggelijüket. Hőn javaslom hát, hogy saját épülésük érdekében rendeljék meg lapunknak - a teázás eme nélkülözhetetlen kellékének - pontos kézbesítését”. Samuel Johnson úgy ábrázolja magát, mint „megrögzött, szemérmetlen” teaivót, „ki húsz éven át hígította étkezéseit egy bámulatra méltó növényből készült főzettel; ki tea társaságá­ban töltötte az estét, teával enyhítette az éjszaka gyötrelmeit, s teával köszöntötte a reggelt.”
Charles Lamb, aki köztudomásúlag rajongott a teáért, az eszme lényegére tapintott, mikor bevallotta, hogy nem ismer nagyobb örömöt a titokban végrehajtott jócselekedetnél, melyre - úgymond - „véletlenül” derül fény. A teafilozófia ugyanis nem más, mint a szépség burkolt ábrázolása, azért, hogy a közönség maga fedezhesse fel, sejteni engedve csupán, amit félünk nyíltan megmutatni. Ritka képesség a higgadt, mély öniróniára, s ilyen maga a humor - a filozófia mosolya. Ebben az értelemben minden igazi humorista a tea filozófusa, mint például Thackeray és - természetesen - Shakespeare. A dekadencia költői (volt valaha más is a világ, mint dekadens?), a materializmus iránti tiltakozásukban bizonyos mértékig szintén teafilozó­fusok voltak. Talán a tökéletlen iránti naiv sóvárgásunk hiteti el velünk napjaikban, hogy Kelet és Nyugat végre kiegyezhet.
A taoisták szerint az „őskezdet” kezdetén az Anyag és a Szellem halálos viadalra állt ki egymással. Végül a Sárga császár, az ég fia, diadalmaskodott Csu Zsung, a sötétség és a Föld démona felett. A titán haláltusája közben beütötte fejét a Menny boltozatába és darabokra zúzta a Jáde Palota kék kupoláját. A csillagok kihullottak fészkükből, a Hold pedig céltalanul bolyongott az éj tátongó, vad űrjében. A Sárga császár kétségbeesetten kutatta mindenütt, hogy ki tudná összeilleszteni a Mennyországot. Erőfeszítése nem volt hiába. A keleti tengerből kiemelkedett egy királynő, a szarvkoronát és sárkányfarkat viselő isteni Nü-va, kit tündökletes tűzpáncél övezett. Varázsüstjében egybeforrasztotta a töredezett szivárványt és helyreállította a kínai égboltot. Ám a hagyomány szerint elmulasztott befoldozni két apró repedést a kék égen. Így jött létre a szerelem dualizmusa - két lélek bolyong szakadatlan a világűrben, s nem találhatnak nyugalmat, míg egybe nem olvadnak, hogy kiteljesítsék az univerzumot. Mindenki saját maga hivatott újjáépíteni reményei és lelki nyugalma égboltját.
Az újkori ember mennyországát valóban darabokra zúzta a gazdagságért és a hatalomért folyó ciklopszi küzdelem. A világ vakon tapogatózik az önzés és a durvaság sötétjében. A tudás ára a lelkiismeret furdalás; a jótett mozgatórugója a haszonlesés. Kelet és Nyugat, mint háborgó tenger árjába vetett két sárkány, hiába próbálja visszaszerezni az élet ékkövét. Ismét Nü-vára van szükség az irdatlan pusztítás felszámolásához; várjuk a nagy Avatárt. Ám addig is igyunk egy korty teát. Az alkonyi nap fénye felragyog a bambusznádon, a kutak vígan csörgedeznek, s a teáskanna távoli fenyves zúgását idézi. Álmodozzunk a mulandóságról, a dolgok gyönyörű hiábavalósága után sóvárogva.


Okakura Kakudzó
TEÁSKÖNYV - részlet
Nemes Ágnes fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 2003



[1] Margaret E. Noble (pseudonyme: Sister Niveduta), William Heinemann Ed., 1904.