2018. június 5., kedd

Ezerarcú eső...





Edit Musinszky





esőcsepp riadt
szitakötő szárnyán, egy
perc és elillan





viharban együtt
búvunk kunyhóm rejtekén
én s egy ázott méh





lábunk nyomán csúf
giliszták tekeregnek
földszagú este





zivatar után
barackvirág kelyhéből
pillangó iszik





Kazu:
November este
zuhogó esőben egy
madár énekel
Edit:
felszáradt esőcseppek
majd új dalt fakasztanak




Zsatkovits Edit





japánbirsvirág
virít az áprilisi
havasesőben





esőáztatta
réten kék seregélyek
megkésett hírrel



vizfodrot borzol
metsző szél, vihar jöhet
zuhé közeleg





nefelejcsszemű
isó baba szellemlány
esőben táncolj !





aranyeső ess
sárga cirádát fessél
éjkimonómra





Walker Zsuzsa





éjjeli eső
gyöngyszemeket álmodik
hajnali fára…





csillogó cseppek
megannyi zöld levélen…
Gendzsi könnye hull





tavaszi zápor
cseresznyevirágot bont
messzi Japánban…





hajnali szellő
akácfa illatot fúj
sziromeső hull





ablakom előtt
zsongító nyári eső
álomba ringat




B. Tomos Hajnal





Lótusz kelyhéből
esőcsepp könnye páráll -
bánatom oszlik





Eső kopogtat
kunyhóm bádogfedelén-
nem nyitok ajtót





Esős éjszaka,
felráz a köhögésem.
Teát kivánok





Elázott szúnyog
tenyeremen száritom,
érzem, belémcsip





Tavaszi vihar
tépi a fák virágát –
rózsaszin eső.





Lir Morlan





Minden esőcsepp
lepereg vadgesztenyefám
zöld leveléről





Esőcseppek. Halk
monoton hang - összefolyt
reggel és este





Eső utáni
nap sugarait gyűjtik
a kósza cseppek





Nagy esők után
sok mindent elsodor
az áradó folyó





Könny-gyöngycsepp fonat
égi ajándék néked
holt asszony árnya




Tabi Kazu





Sszűk kis utcánkat
eső mosta tisztára,
szél kiseperte





kertem fáit és
zöld füvét, ugyanaz a
felhő itatja





a földre hullott
egy sötét esőfelhő,
és ott tóvá vált





harangvirágok,
záporban bólogató
esőcsengettyűk





hűs zápor után
most is rácsodálkozom
a fénylő fákra



2018. május 15., kedd

Japán legendás kardjai - Kogitsune-maru




Sanjou Munechika korának egyik leghíresebb kardkovácsa volt.  Az ő keze munkája volt többek között az Ima no Tsurugi, az Iwatooshi és nem utolsósorban a Mikazuki Munechika, ám talán a legtöbb rejtély által övezett kardjának a története egy Nô színdarabban maradt fenn, a Kokajiban, ami így szól:

A 66-dik uralkodó, Ichijō császár egy álmot látott, amelyben a nevezetes kardkovács, Sanjô Munechika, egy kardot készít neki. Elküldte hozzá a szolgáját, Tachibana no Michinarit a megbízással. Miután megtalálta, közölte vele, hogy a császár személyesen választotta ki őt, hogy egy különleges kardot készítsen neki. Munechika nagy gondban volt, mivel éppen nem volt megfelelő segédje, akivel vállalkozhatott volna erre a megtisztelő, ugyanakkor kényes feladatra, ám a küldöttet ez nem érdekelte.
-         Ha nincs, akkor keress! – közölte és távozott.
Munechika nem szállhatott szembe a császár akaratával, ezért kétségbeesésében elment a Fushimi Inari szentélybe, hogy isteni segítségért imádkozzon Inari Ōkamihoz, aki többek között a kovácsok védelmezője is volt. A nap már  lenyugvóban volt, mikor elérkezett az ezer toriik útjához, ami a szentélyhez vezet. A cinóber kapuk alagútját vérszínűre festették a hanyatló napsugarak, s ekkor a vörös fényben egy fiút látott feltűnni.
-         Te vagy Sanjô Kokaji Munechika?- kérdezte a férfit.
-         Ki vagy és honnan tudod a nevem?
-         Nem fontos – válaszolt a fiú. – Tudom, hogy aggódsz, mert a császár egy kardot kért tőled és neked nincs megfelelő segéded. Nos, nyugodj meg, miután elvégezted a szükséges megtisztulási szertartásokat, ott leszek és segítek neked – azzal eltűnt a lebukó sugarakkal.
Másnap Munechika elvégezte a rituális mosakodást, fehérbe öltözött, mint a  sintó pap, majd nekiláttak a szent  kötelekkel megtisztítani az eszközöket. Mialatt a kovács imádkozott, felbukkant egy fehér róka és rádöbbent, hogy maga Inari istenség küldött neki segítséget. A róka átváltozott a fiúvá és nekiálltak a munkának. Isteni segédje egyetlen szó nélkül is tudta, miként dolgozzon legjobban a mester keze alá, milyen erővel üssön a kalapáccsal, és mikor a penge elkészült, Munechika tudta, hogy remekművet alkottak. Az előlapjára a Kokaji Munechika nevet véste, vagyis, hogy ő kovácsolta, a hátlapjára pedig azt, hogy Kogitsune, ami a fiút jelentette, azaz a kitsunét, a rókát, Inari istenség küldöttét, aki segített neki. Alig fejezte be a vésést, segédje eltűnt, ő pedig másnap büszkén adta át a császári követnek a Kogitsune-marunak elnevezett tachit.

Sajnálatos módon semmilyen történeti feljegyzés nem maradt fenn erről a legendáról a színdarabon kívül, viszont az tény, hogy a kard készítésének dátumának az Eian-korszakot jelölik meg, ami 987-től 988-ig tartott és beleesett Ichijō császár uralkodási idejébe, valamint a legkorábbi írásos emlék, ami említi a Kogitsu-marut, a késő Heian-korból való, és a tachit a nemes Kujō család kincseként nevezi. Van egy legenda, miszerint 909-ben Kyoto még mindig szenvedett Sugawara no Michizane átkától. Néha heves viharok zúdultak a városra áradásokat okozva, de a legfélelmetesebbek és legveszélyesebbek a váratlanul lecsapó villámok voltak. Ebben az évben egy fehér róka bukkant fel a semmiből és egy kardot adott át a Kujō klánnak, akik nagyrabecsült kincsként őrizték a csodás tachit, melynek neve Kogitsune-maru volt és bűvös ereje képes volt elűzni a vihart.

Az elkövetkező néhány évszázadban elég zavaros kijelentések voltak a kard birtokosairól és az sem világos, hogy öröklés útján került-e a Fujiwarák birtokába és utána hogy kerül újra vissza a Kujō családba, mindenesetre a családi krónikában van egy feljegyzés, miszerint 1370-ben  a klán egyik tagja, Kujō Tsunenori, aki az akkori kormányzó volt, éppen sétálgatott, amikor hirtelen vihar támadt és az égen villámok cikáztak. Előrántotta a Kogitsune-marut a hüvelyéből és az ég felé vágott vele, majd hadonászni kezdett, hogy elűzze a fellegeket. Ekkor egy villám lecsapot, egyenesen a kardba. Hogy igaz-e, ma már lehetetlen eldönteni, mindenesetre a régens életben maradt, viszont elképzelhető, hogy a kard nem élte túl a kalandot és megsemmisült.
Ezután az eset után sokáig nem hallani erről a nagyszerű pengéről, ám mikor Tokugawa Yoshimune shōgun lesz (1716 – 1745),egy kard bukkan fel a Kasuga-szentélyben, amiről azt hiszik, hogy a Kogitsune-maru, ám nagy valószínűséggel egy Kage kard, azaz Árnyék. A régi időkben gyakran előfordult, hogy a kovácsmester bizonyos megbízások esetében nem egy, hanem kettő kardot kovácsolt, esetleg többet is. Ennek az ún  árnyékkardnak a kovácsolását kageuchi-nak nevezték. A legtökéletesebbet kapta a megrendelő, ezt látta el aztán a mester a kézjegyével, a másikat soha nem írta alá.

Kuze Shigeyuki , aki hivatalnok volt Tokugawa shogunátus idejében, vizsgálatot indított a karddal kapcsolatosan, amiből kiderül, hogy  2 shaku és 2 bu hosszú (kb.61,2cm), és két vésés van benne, az egyik Munechika neve, a másik furcsa módon „Kogitsune-maru kage”, ami miatt erősen megkérdőjelezhető, hogy a Kogitsune-maru lenne, ugyanakkor szokatlan a „kage” jelölés ellenére az aláírás. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy több szentélynek is a birtokában van az állítólagos Kogitsune-maru, de ezeknek a mérete kizárja a hitelességet. Van még az öreg Isonokami-szentélyben, Narában is egy tachi, amit lezárva tartanak egy szekrényben, de sajnálatos módon nem engedélyezik a kard vizsgálatát, így a hír ellenőrizhetetlen.

Gyakorlatilag semmilyen adat nincs, hogy a kard létezik-e még és hol őrzik, de talán éppen ettől maradt meg a titokzatosság, ami születését övezi.


Az alábbi források alapján: 
https://www.facebook.com/Tourabu/posts/960126384037754:0
https://en.wikipedia.org/wiki/Inari_%C5%8Ckami

2018. április 24., kedd

Varga Lilla: Momijigari

„történeteink
vörös levélhullásban –
őszt sóhajtanak”





Momijigari[1]

1.
Már éjszakák óta álmodom a férfiról és a nőről. Napokkal ezelőttig csak álltak egymással szemben a holdfényben, a nőn kimonó, a férfin yofuku, nyugatias ruha, mindkettőt szürkére festi a hold. A fahíd korlátján nyugtatja a kezét a férfi, a nő a haját igazgatja. Mintha várnának valamire vagy valakire. Tegnap éjjel azonban más volt a kép. A nőt nem láttam sehol. A víz a híd alatt örvénylett és kavargott, vad hullámokkal ostromolta a partot. A férfi a híd korlátján ült, az eget nézte, a naplemente vörösen terpeszkedett a hegyek erdei között. A háborgó folyó mind magasabbra és magasabbra tört, míg el nem nyelte a hidat és a férfit.
Másnap délelőtt lihegve értem be az egyetemre. Irodalom óra, a sensei épp idéz a Hanyatló napból; „Lehet, hogy egyszerűen impotens vagyok az örömre. Csak azért vetettem bele magam a vadabbnál vadabb tivornyákba, mert szerettem volna lerázni arisztokrata lényem árnyékát. Kadzuko, mondd, vajon bűnösek vagyunk mi egyáltalán? Bűnösek vagyunk mi abban, hogy arisztokratának születtünk?”[2].
Hazafele menet átsétálok a Szabadsághídon. Két srác felmászik a zöld pillérekre, egyre feljebb és feljebb kapaszkodnak. Turisták fényképezői kattognak, egyre több járókelő áll meg, és figyelik, ahogy mind gyorsabban haladnak felfelé. Az egyikük kicsit megcsúszik, elveszti az egyensúlyát. A mellettem álló nő felszisszen.
Otthon elolvasom a kötelező fejezeteket Dazai regényéből, írok pár gondolatot a beadandóhoz.
Éjszaka, álmomban, karöltve ugrál a hídról a vagyonát vesztett fiú, az unatkozó úrinő, a becsületét vesztett férfi, a bolond, a viszonzatlan szerelmes és a többiek. A férfi és a nő valahogy a vízen vagy a vízben - nem tudnám pontosan meghatározni, összefolyik a kép -, némán állnak, figyelik az ugráló tömeget, a hídavatókat – bár a fakorlát már korhad és foghíjas, nem baj, avatnak… avatnak egy idegen világot, üdvözölnek mindent, ami új és izgalmas. A hold néha megvilágítja a nő mosolyát.
„Mire az óra egyet üt, üres a híd – csend mindenütt.”[3]
A férfi magával vonja a nőt, beljebb lépnek a folyóba, felébredek.

2.
A XVIII. kerületi panelházak között kicsit eltévedek, mire megtalálom a huszonnégyes számot. Becsengetek. Egy halk lányhang kérdezi, ki vagyok, majd felberreg a zár, beléphetek az alumínium és üvegajtón. A panel földszintje ugyanolyan, mint bármelyik másik. Postaládák, egy rongyos szőnyeg a fekete-fehér kockás padlón. A hátsó ajtó kis kertre nyílik, állandó félhomály uralkodik odakint, a tízemeletesek nem engedik le a napfényt. De nem kell hátra mennem, egy fehérre mázolt, takaros kis ajtó kinyílik, és egy fehérre festett arc mosolyog rám. A vörös ajkak alig mozdulnak, miközben a lány meghajolva beinvitál.
- Dózo. Kochi desu.[4]
Belépek, egy pillanatra úgy tűnik, másik világba csöppentem. A padlón tatami, a falak papírborításúak. Hokusai másolatok díszítik a kis előszobát. Leveszem a cipőm, követem a fekete kimonón láthatatlan szél sodorta, halvány szirmokkal borított lányt. Bevezet egy szobába. Letérdelek, ahová mutatja, majd ő is elhelyezkedik velem szemben. Nem figyelem a teaszertartást, bár tudom, udvariatlanság, de végig csak őt bámulom. A rajtam eluralkodó érzelmek messze állnak a műélvezettől, a nyugalom és az üresség templomát sem találom magamban… Nem is keresem. Nem a szertartás tradíciója nyel magába, hanem a test és test között feszülő ki nem mondott, fullasztó játék. De valahogy a kis panelszobában mindez nem tűnik nem helyénvalónak…
Mintha egy álomba csöppentem volna. Végig akarok simítani a vékony nyakon, hogy érezzem, milyen tapintása van a vastag fehér festékrétegnek. A piros ajkak finoman mosolyognak, mintha csak tudná, mire gondolok épp. A csukló kecses sebességgel mozgatja a chasen-t, nyomán sápadtan felhabzik a zöldtea.
A füstölőtől illatos levegő nyugalmát csak a lány csillogó szeme töri meg. Direkt úgy mozdul, hogy a kimonó nyaka széjjelebb nyíljon. Mintha csak érezné, mire van szükségem. Kissé félrebillenti a fejét, ahogy felém nyújtja a csészét. A nyak kicsit megfeszül, egy fekete tincs kiszabadul a laza kontyból. Arcán valami leírhatatlanul magabiztos, vonzó kifejezés.
Kíváncsi vagyok vajon a hátán, a pók lábai[5] elérik-e a törékeny bordákat, hogy úgy tűnjön, mintha magához ölelné a sápadt, fehér testet…



3.
Az állomásról sétáltam haza késő este. Albertfalva csendes kertesházai kísérteties árnyakat vetettek az esőtől nedvesen fénylő betonra. Az ázott leveleken meg-megcsúszott a talpam. Megszokott, őszi éjszaka volt. A fiú egy padon üldögélt, a fű már feketének tetszett, olyan volt, mintha valami sötét vízen lebegne a pad és rajta gubbasztva ő.
- Késő van. - Szóltam oda neki, mire lassan felemelte a fejét, és rám nézett.
- Nem fog eljönni.
Egy pillanatig hallgattunk, nem igen tudtam mire vélni a furcsa választ.
- Nem lenne kedved velem tartani egy darabon?
Percek teltek el, mire válaszul felsóhajtott, és leugrott a padról. Ahogy belépett a mellettem világító lámpa fényébe, meglepődtem mennyire fiatal. Olyan tíz éves körüli lehetett csupán, vékony kabátjára barna levelek tapadtak és sár, nadrágja egy helyütt ki volt szakadva. Lassan elindultunk, követve a síneket.
- Kire vártál? – kérdeztem, de nem válaszolt. Némán ballagtunk a cseppekben rákezdő esőben. Aztán hirtelen megtorpant. Követtem a tekintetét, de nem láttam semmit, csupán egy rogyadozó kis házat ölelő, elvadult kertet.
- Mi a baj?
A fiú figyelemre sem méltatta kérdésem, mintha ott sem lennék.
- Itt vagy? Azt hittem, nem jössz. Azt mondtad, nem jössz.  - A fiú a sötétségbe beszélt, a régi kertkapu felé fordulva. Ekkor a kapu hirtelen kinyílt, mintha a semmi nyitotta volna ki. A fiú tétova mozdulatot tett. Hátrálni akart vagy közelebb lépni… ki tudja. Egy zsebkendő hullott le elénk, régi, megsárgult darab, egy daru volt belehímezve. Ismertem ezt a zsebkendőt. Tudtam, hogy halvány dohányillata van, a tapintása selyemszerű.
- Nagyapa. – suttogtam, és ellépve a fiú mellett a kapuhoz siettem, át a gazos, elhagyatott kerten, azonban az üresen ásító ablakokban hiába kerestem valami fényt, semmi. Ekkor visszafordultam, a fiú rám bámult a kapu túloldaláról.
- Itt vagy? – kérdezte. – Azt hittem, nem jössz. Azt mondtad, nem jössz.
Lepillantottam a kezemben tartott zsebkendőre. A daru mintha megmozdította volna kékesfehér szárnyait.[6] Elengedtem. Hadd repüljön.
Hirtelen riadok fel, egy vörös juharlevél hullt az arcomra. A Kanda Myojin szentély fái alatt ülök egy padon, elbóbiskoltam az őszi nap langyos melegétől. Körülöttem félig idegen nyelvet beszélő embertömeg hullámzik, de mintha ők lennének távol, és az álombeli daru vált volna valósággá. Újabb levél hullik az ölembe.


[1] „Gyönyörködni az őszi, színesedő fákban.” A cím a japán juhar ősszel pergő leveleire utal.
[2] Dazai Oszamu, Hanyatló nap, Európa kiadó, 1987, 132. o.
[4] „Kérem, erre tessék.”
[5] Utalás Tanizaki Dzsunicsiró, Tetoválás c. művére, in: Modern japán elbeszélők, Európa kiadó, 1967
[6] Utalás Izumi Kjóka, Oszen és Szokicsi c. művére, in: Szentek és démonok, Japán gótikus történetek, Quattrocento kiadó, 2013, 195. o.

2018. április 10., kedd

Hetényi Soma: Utolsó játék





1.
A Lattest Omotesando egy kis kávézó volt Tokyo Shibuya–ku negyedének kevésbé forgalmas pontján. Formatervezett, kényelmetlennek ható bútoraival, a glettbeton bárpulttal és padlóval, csupasz, fehér falaival, világos központi terével egyszerű és letisztult stílust képviselt. Olyan hely volt, ahová az emberek szívesen ültek be pihenni a nagyváros ingeráradata elől, vagy csak egy csendes beszélgetésre. Egy fiatal, húszas évei elején járó japán nő ült a bárpulttal szembeni fal mentén végigfutó pácolt tölgylécekkel fedett kőpadon. Vele szemközt az unokahúga, tizenhat éves lehetett talán. Látszott rajtuk, hogy rokonok, mindkettőjüknek kimondottan szép arca, hollófekete haja és vékony alakja volt, az öltözködési stílusuk azonban erősen eltért. A idősebb nő sima, vajszínű kosztümöt viselt hozzá illő élére vasalt nadrággal, a lány azonban elment volna akármelyik K–pop lánybanda egyik tagjának fiatalos és kihívóan rövid fekete ruhájával. Nokka Akarui Taipuraita, így hívtak a nőt, hosszasan és elmélyülten beszélt Takuminak, az unokahúgának.
– Először volt a Takama no Hara, a Magas Ég síkja[i]. Még nem létezett más, se szárazföld, se állatok, se emberek. Akkor született az első három isten - Ame no Minakanusi no Kami[ii], az Ég Magasztos Központjának Mestere, Takamimuszubi no Kami, Fenséges és Teremtő Csodatévő Istenség és Kamimuszubi no Kami, Magasztos Teremtő Istennő[iii]. Ők éltek és alkottak a világ teremtése előtt, de munkájukat még mi sem értjük pontosan. Elrejtették nyomaikat az utánuk következő istenségek elől, mielőtt eltávoztak. Majd az olajos ürességből kihajtott egy nádszál, melyből két újabb Kami született. Ők is alkottak, formálták és alakították a semmit, majd ők is elenyésztek. Ezután további öt generációja következett a Kamiknak. Éltek, szerettek és alkottak, de munkájuk mindezidáig rejtve maradt. A Kamik hetedik generációját két istenség alkotta: Izanagi, a Férfi, Aki Hív és Izanami, a Nő, aki Hív.[iv] Joggal tekinthetjük őket ősanyának és ősapának, hiszen a ma élő kamik jelentős része az ő nászukból származik, mint ahogy a Japán–szigeteket is ők teremtették. Az ő gyermekük Cukijomi, a holdat ellenőrző isten, Szuszanoo no Mikoto, a lobbanékony vihar- és tengeristen és Amateraszu Ómikami, a napistennő. Izanami utolsó gyermeke, Kagucucsi volt, a tűz Kamija. Az ősanya nem élte túl a szülést.
A nő összeérintette a két tenyerét és tisztelete jeléül kétszer apró mozdulatokkal meghajolt.
– Whatever – Nokka Akarui Taipuraita unokahúga fel sem nézett az okostelefonjából. A nőt elöntötte a pulykaméreg. Az angol kifejezés már önmagában sértő volt, hát még a hanyag viselkedés, a testbeszéd.
– Az őseidről mesélek neked, ne légy tiszteletlen. – fakadt ki Nokka.
– És? Nem érdekel egy cseppet sem. Régen volt, túl rég, már csak történelem és a töri semmire se jó. Plusz lehet, a fele se igaz.
A lány nem zavarában kerülte a szemkontaktust, egyszerűen csak jobban érdekelte a telefon képernyője.
– Nem jutok szavakhoz. – Nokka meghökkenve bámulta az unokahúgát, aki arra se vette a fáradságot, hogy válaszoljon, vagy akár ránézzen, miközben ütemesen kopogott az iPhone virtuális billentyűzetén.
– Most emailezel?
A lány gúnyos, nevetésbe kezdett, de ez a nevetés inkább volt felnőttes, mint az az ártatlan gyermeki kacaj, ami miatt megbocsájtanak a szülők minden csínytevést a gyermekeiknek.
– Email? Most ugye viccelsz? Annyira beszűkült vagy! Csak hogy tudd, most a MySpace megy.
Nokka Akarui Taipuraita no Kamiból elpárolgott a harag, s helyét végtelen szomorúság vette át. Rosszul esett neki, hogy az unokahúga csak két ujjal gépelt, hiszen Nokka valójában az Írógépek Kamija volt. Általános igazság, hogy az ázsiai nők életkorát nehéz megbecsülni. Rá ez különösen illett, hiszen fiatalnak tűnt, de valójában több, mint százötven éves volt. Emlékezett a hőskorra, mikor a titkárnők még külön versenyeket rendeztek, hogy ki tud gyorsabban gépelni. Folyamatosan döntötték meg a rekordokat, és mikor először lépték át a háromszáz leütés per perces álomhatárt! Az volt csak a diadal! A belga Sabena légitársaságnál dolgozó vörös hajú titkárnő volt az új rekorder. Milyen furcsa, a nevét már elfelejtette. Ma már biztosan öreg hajlott hátú nagyanyó, ha él még egyáltalán. Aztán jött a négyszáz, az ötszáz, és ma már egy profi gépíró egy perc alatt akár hatszáz leütést is elérhet hiba nélkül. Fantasztikus érzés volt a figyelem középpontjában lenni. Érezni a pezsgést a versenyeken, a nők izgalmát, a becsvágyat, a győztesek mámorát és persze a vesztesek fájdalmát. És azok a drága mérnökök mennyit dolgoztak a billentyűzet leosztásán, hogy a visszatérő billentyűk ne akadjanak össze! Szép egyenletesen el kellett osztani a gyakran használt betűket. Nokka emlékezett még, amikor megihlette azt a jóképű mérnököt, aki végül feltalálta a QWERTY felosztást, de manapság már nincsenek versenyek. Az elektronikus billentyűzetek elterjedésével senki nem használ írógépet. Fájdalmas sóhaj szakadt fel belőle, hiszen az unokahúga is Kami, csakhogy ő a laptopok és az okostelefonok istennője, Furatto Sozetsu Takumi no Kami volt. Előtte még mindig ott árválkodott a fekete kávéja, Takumi már rég felhörpintette az Americanoját, sőt, szó nélkül otthagyta nagynénjét az emlékeivel és a depressziójával, aki észre se vette mikor ment el. Csak az üres szék maradt, amit a fiatal lány vissza se tolt rendesen. Vajon mióta nézhette a szomszéd asztal lapján azt a furcsa mintát a fában? A csészéje már kihűlt.
– Majd én megmutatom ennek a lánynak – gondolta Nokka, s már formálódott is egy terv a fejében.
2.
Hónapokon át készítette elő a tervét és a részleteket alaposan kidolgozta. Takumi uralta a mainstreamet, ehhez kétség sem férhetett, de mindig voltak olyanok, akiknek a fősodor nem tetszett, akik mások akartak lenni. Számtalan szubkultúra alakult ki az évtizedek során, többségük eltűnt, mások egy rövid aranykor után stagnálásba váltottak, megint másokat bedarált a mainstream és átalakította őket. Punk, ska, body building, mind átalakultak az évek során, de mi lenne, ha egy istenség kezdene el a lázadó ifjak fülébe sugdosni? Mennyire erősödhet meg egy mozgalom? Nokka szenvedélyesebben dolgozott, mint valaha. Világszerte észrevétlenül tevékenykedett, sokaknak apróbb öltözködési tanácsokat adott, alternatív ruhatervezőket ihletett meg. Egyeseknek segített az extravagáns szakálluk kialakításában, másoknak kiválasztotta reggel a divatos, kockás inget, vagy szerzett egy szép vintázs tetoválást. Tucatnyi fiatalnak kölcsönzött egyedi, furcsán körülírható külsőt és százak követték a példát. Megszülettek az ő héroszai, akiket az emberek közé küldhetett hősi tetteket végrehajtani. Létrejött a Hipster mozgalom, s aztán amikor elérkezettnek látta az időt, elültetett egy bogarat az egyik ígéretes favágószexuális fiatalember agyába. Másnap egy Frank Gardner nevű favágószexuális fiatalember, aki mindig is ódzkodott attól, hogy középszerűnek tartsák, kedvenc alternatív kávézójába egy írógéppel ült be. Még a YouTube-ra is felkerült, és napok alatt több százezren nézték meg a videót. Egy cseh diák írógéppel ment laptop helyett egyetemi előadásra és hangosan – Nokka szerint dicsőségesen hangosan – kopogott, amíg az előadó ki nem küldte. Rövid életű, de mennyei pillanatok voltak ezek az írógépek kamija számára.
3.
Nokka egy elhagyatott buddhista templomban sírdogált csendesen. Hét kemény évet dolgozott végig, mégis mozgalma a tízes évek derekára kerékbe tört. Az írógépek súlyosak voltak, elavultak és nehezebben kezelhetőek, mint az újabb és újabb kütyük. A hipstereket bedarálta a mainstream, már nem különc lázadók voltak, hanem fogyasztók, akiket a rendszer kiszolgált haj– és tetoválószalonokkal, méretre szabott C&A lázadással és Macbookokkal. Takumi egyszer személyesen is megköszönte Nokkának a hipster mozgalmat, ami végül a iMAC termékek legkomolyabb fogyasztói piacává vált. Ami még furcsább, komolyan is gondolta, nem tiszteletlenségből tette. A hipsterek nagyon keményen akartak különbözni a társadalomtól, de aztán szégyen gyalázat, mind ugyanolyanok lettek és elveszett a varázs, kialudt a szikra, feloldódott az egész.
– Miért sírsz, gyermekem? – a férfi lassan, csendesen lépdelt, Nokka észre se vette s most ijedten ugrott fel.
– Ne, ne ijedj meg, nem kell félned tőlem. – tette fel mindkét kezét a férfi nyugtatólag.
A nő gyorsan letörölte a könnyeit és elkente sminkje nagy részét, majd a férfira nézett. Kopasz, mosolygós negyvenes, szikár testfelépítéssel. Fekete és vörös bonc buddhista szerzetesi ruhát viselt, de Nokka érezte, hogy ez csak a felszín. A férfi is egy volt a szigetvilág millió istene közül.
– Elbuktam, bátyám. Mindent megtettem, hogy az emberek ismét az íróképekkel foglalkozzanak, de… csúfos kudarcot vallottam.
– No, no, kishúgom, nincs okod sírni. Hadd meséljek el egy történetet! Egy apró kami egyszer Izanagi elé állt és azt kérte tőle, hadd legyen ő is része apja csodálatos szigeteinek. A teremtő Atya egy erdőt bízott rá. A kis kami sokáig élt ott a fák között. Segítette azokat a favágókat, akik tisztelték és áldozatot mutattak be, de megvadult, fehér bajszú vadkan képében elűzte azokat, akik tiszteletlenek voltak az istenekkel szemben. Évezredekig óvta a természet harmóniáját, s mialatt a kis kami felcseperedett, az erdő egyre kisebb és kisebb lett. A fáiból Edó házai lettek, az állatok elköltöztek, az apró kőszentélyeket nagyobb templomok udvarára szállították. Úgy tudom, te is ismered ezt a területet. Ma úgy hívják, Shibuya–ku.
Nokka meglepődött és el is szégyellte magát. Mondani akart valamit, ám a férfi folyatta.
– Az erdő már négyszáz év óta nem létezik, de az egykori kami, még mindig él. Nem állhatott a változás útjába, de a változás se állhatott az ő útjába. Felkerekedett és megtette azt, amit korábban is szeretett volna, azonban sosem hagyhatta el szeretett erdejét: Felmászhatott vége a Fuji hegyre, amit eddig csak távolról csodált és onnan messze látott. Látta a vidéket, de ami fontosabb látta önmagát s azt, hogy hogyan mozog minden, ami él és gondolatban ezerszeresen hálát adott az ősöknek, hogy része lehet ennek az egésznek. Elfelejtette bánatát, haragját és rálelt a lelki békére. Aznap lépett rá a saját útjára, amin azóta is jár. Jelenleg – nézett végig önmagán – épp buddhista szerzetesként él.
-De az írógépek...én már sohasem... semmit se... –próbálta megfogalmazni Nokka sírásba fúló hangon. Lábait átkarolva ült egy kőpadon, fejét a térdén pihentette.
–Ó, húgom, az elején sosem könnyű, de megtalálhatod az utadat – ült le a szerzetes a nővel szemben. - Csak gondold végig mi okozna örömet neked! Annyival több lehetőségünk van, mint az embereknek… biztos vagyok benne, hogy sikerrel fogsz járni! Ez az utolsó kis játékod a fiatalsággal távolról sem az utolsó volt. Az írógépek meg...– szelíden széttárta a karját –, azoknak valószínűleg leáldozott. Tekintsd a 21. századot korai nyugdíjazásnak.


[i] A menyországnak megfelelő hely a Japán mitológiában, ahol az istenek élnek. A sintó vallás szerint ez egy légies hely, ahol a fény meghatározó. Az emberek lakta földdel a Ama-no-uki-hashi, a Mennyei lebegő híd köti össze.
[ii] Az első Kami (istenség). A sinto mitológiában megtalálható kamikat legegyszerűbben isteneknek fordíthatnánk, de ezzel igencsak leegyszerűsítenénk a dolgot. Az ősi Japánok sokkal kiterjedtebben használták ezt a fogalmat. Kamik voltak legjelentősebb isteneik, egyes térségek, természeti jelenségek, folyók, hegyek „védőszellemei”, történelmi alakok, mondabeli hősök, foglalkozások, ételek, vagy akár tárgyak védőszentjei is. A Kamik szinte akármilyen formában megjelenhetnek, természetesen emberi alakot is képesek ölteni. A leggonoszabb gonosz és a legjobb jó is a kamik megnyilvánulása. (Dr.Alice Mills Mitologia, 358.p.) Ame no Minakanusi no Kami távolról sem olyan jól megfogható, mint például a görög mondavilág Zeusza. Már nevének leírására is több változatot találunk. Egyes kutatók az esthajnalcsillaggal azonosítják, mások szerint kínai hatásra formálódott.
[iii] Takamimuszubi és Kamimuszubi a főistennel egy időben “született”. Igen rossz kifejezés, hiszen ők nem születtek, hanem különösebb előzmények nélkül jelentek meg.
[iv] Izanami és Izanagi a japán mitológia két legismertebb alakja. Kettejük nászából (és egyéb tevékenységükből) származik a szigetek hitvilágának majd az összes további fontosabb istensége. Számos legenda kapcsolódik a nevükhöz, melyeket egy szerény kis végjegyzet keretein belül lehetetlen bemutatni.