A sakurai kísértet

Iemitsu shogun uralkodása alatt, a 17.század közepén, Shimosa tartományban, Sakura városában, élt egy jólelkű, népét szerető földesúr, aki nagy tiszteletnek örvendett a shogun udvarában is. Mikor meghalt, keservesen gyászolta őt az egész vidék népe. Fájdalmukat azonban tetézte, hogy utódja a fia, Masanobu lett, aki egy csöppet sem követte apja tiszteletreméltó példáját. Minden lehetséges módon sanyargatta a parasztokat, akik sokáig némán viselték sorsukat, ám növekvő kétségbeesésük lassan megérlelte bennük az elhatározást. A falu vénei összeültek és úgy határoztak, kerüljön, amibe kerül, a vidék leghatalmasabb urához fordulnak panaszukkal, aki talán meghallgatja őket, és akinek az ő uruk is engedelmességgel tartozik, s akkor talán sorsuk jobbra fordulhat.

A falu legtiszteletreméltóbb, ugyanakkor legszerényebb lakója egy Sogoro nevű férfi volt. Az üggyel kapcsolatos  rossz előérzete miatt sokáig nem vett részt a tanácskozásokban, ám végül, mikor nehezen sikerült rábeszélni, elbúcsúzott a feleségétől és a gyerekeitől.

A kérelmező levélben óvatosan és visszafogottan írták le a helyzetüket, azt remélvén, hogy uruk megbánja a sok kegyetlenséget, amit tett velük, ám a Tanácsnak tagja volt Masanobu is, aki minden állítást hevesen visszautasított. Úgy történt, ahogy Sogoro már előre gyanította. A hivatalos beadványt visszautasították és megfenyegették őket. Ezek után a falusiak már csak abban reménykedhettek, hogy egy csoda segít. Elhatározták, hogy egyenesen Edo-ba mennek a palotáig. Sogoro és még öt falusi elöljáró várakozott a palota előtt, ahol nagy felvonulás volt éppen. Pontosan úgy történt, ahogy tervezték. Egy arra haladó gyaloghintóba sikerült bedobniuk a levelüket, amiben egy Yamato nevű herceg ült, és aki magas rangú képviselő volt a Tanácsban. Örvendeztek a falusi elöljárók, ám Sogoro rossz előérzete nem múlt el. Eltelt egy várakozással teli nap, és Sogoro így szólt a társaihoz:

Nem lenne jobb, ha csak páran maradnánk itt, a többiek meg hazatérnének?  Ha netán szerencsétlenség zúdulna ránk, mert Masanobu bosszúja utolérne, akkor csak kevesen szenvednénk azt el, és a többiek később elkérhetik holttesteinket, hogy tisztességgel eltemessék azokat.

Hallgattak rá, és a többség hazatért, ám Sogoro és néhány társa ottmaradt, és a válaszra várakozott.

6 nappal később kapták a hírt, hogy a Nagytanács hajlandó az ügyükkel foglalkozni, de igazán nem számíthatnak pozitív válaszra a kérelmükkel kapcsolatban, sokkal inkább büntetésre, mivel törvénytelen módon jártak el. Az egyetlen lehetőségük ezt elkerülni és megbocsátást nyerni, ha visszavonják a levelüket és akkor Yamato herceg közbenjárhat értük. A másik nehézség abban rejlett, hogy mire a tanács érdemileg foglalkozhatna az ügyükkel, az előkészületek akár több évig is elhúzódhatnának, és ezalatt az idő alatt uruknak, Masanobunak minden lehetősége adott a megtorlásra.

Kilátástalan helyzetükben kétségbeesett lépésre szánták magukat. Sogoro tanácsára úgy határoztak, hogy egyenesen a shogunhoz fordulnak, és mikor egy közeli ünnepség alkalmával Iemitsu családja sírhelyét látogatta meg Ueno-ban, sikerült az ő hintójába is bedobnuki a levelet, ám testőrei elfogták és tömlőcbe vetették őket. A shogun kimondta a halálos ítéletet és ezek után nem más, mint Masanobu kezére adta őket.

A feldühödött Masanobut annyira elvakította gyűlölete, hogy bosszújában nem csak a halálra kész Sogorot, hanem annak ártatlan családját is a legkegyetlenebb halálnemre ítélte. Akkoriban Japánban ez a keresztrefeszítés volt, ami eképp történt. Gerendákra feszítették az áldozatot, majd lándzsadöfésekkel végezték ki szép lassan. Hiába könyörögtek az ártatlan gyermekekért és az asszonyért Masanobu tanácsának tagjai és a parasztok, nem hallgatott senkire, sőt még avval tetézte embertelen szándékát, hogy azokat, akik szót emeltek a többiek nevében, megfosztotta vagyonuktól és száműzte őket, ami egyenlő volt a halállal. Egyetlen kivétel maradt. Az egyik ember beállt szerzetesnek, így életben maradt és neki köszönhető, hogy az utókor megismerhette ezt a történetet.

Sogoro és családja három hónapig sínylődött a tömlőcben, aztán eljött haláluk napja.  Masanobu kegyetlensége nem ismert határokat. Először a gyermekeket végeztette ki szüleik szeme láttára, majd az asszonyt, aki hősiesen viselkedett, és aki bosszút kiáltott gyilkosuk fejére, mielőtt kiszenvedett. Ekkor Sogoronak, akinek végig kellett néznie szerettei halálát, elfehéredett a szeme és vadul forogni kezdett, és ő is bosszút fogadott, és minden jelenlévő érezte, hogy ez nem üres fenyegetés. A halottak szelleme nem fog addig nyugodni, amíg ezt az egekbe kiáltó igazságtalanságot meg nem bosszulja.

Csupán néhány nap telt el, amikor vad szellemek bukkantak fel Sakura kastélyában, és hamarosan megjelent közöttük Sogoro szellemalakja, aki közölte, hogy szerencsétlenség fog szerencsétlenséget érni. Nemsokára kínok között halt meg Masanobu felesége. Azt orvosok nem találtak rá magyarázatot, aztán maga Masanobu is megbetegedett. Rohamok gyötörték, melyektől őrültként viselkedett, ám ez még csak a kezdet volt. A szellem további csapásokat ígért, amelyek nem maradtak el. Nem sokkal később Masanobu az edoi kastélyban tartózkodott éppen, ahol éles szóváltásba keveredett egy herceggel, és nem bírva őrültségével, kardot rántott. A párbajban a herceg meghalt.  Masanobu félelmében, hogy a shogun seppukura ítéli, megszökött, és egyenesen a palotájába vágtatott. Szökésével csak tetézte fejére a bajt, mert így már lázadónak számított.

A shogun éktelen haragra gerjedt és egy csapatot küldött utána avval a paranccsal, hogy foglalják el Sakura várát és vessék Masanobut fogságra. Ekkorra Masanobu már iszonyú kínokat állt ki. Teste legyengült, mozgása szaggatottá vált, véreres szemei sebesen forogtak, mint annak idején a szerencsétlen halálra ítélt Sogoro szemei. Mindezt tetézte, hogy a szellem földöntúli tűzzel égette Masanobu végtagjait és bensejét, és ha néha alábbhagyott a kínzással, akkor Sogoro feleségének és ártatlanul meggyilkolt gyermekeinek a szelleme jelent meg és a kínok megduplázódtak. Állapotát látva a shogun megkegyelmezett neki.

És végre! Masanobu először érzett megbánást. Elment a legközelebbi szentélybe, ahol arra kérte a papot, hogy imáival járjon közbe érte az isteneknél. Ezután pénzt és rizst osztott szét az éhezők és nélkülözők között, majd ünnepélyesen megesküdött, hogy soha többé nem fogja sanyargatni, bántani a parasztjait.

Ezután a papok megidézték Sogoro szellemét és elmondták neki, hogy Masanobu őszintén megbánta, amit tett, és hogy életét az igazságnak és a békének szenteli. Sogoro árnya így békét lelt és soha többé nem jelent meg, Masanobu őrültsége pedig nyomtalanul elmúlt.

A megtért herceg a kegyelem után elnyerte a shogun kegyét, és még sokáig élt békességben, szeme előtt tartva alattvalói érdekeit.

Brauns, David: Japanische Märchen und Sagen. Leipzig: Verlag von Wilhelm Friedrich, 1885, S. 416-421.
Das Gespenst vom Sakura  - németből fordította Tabi Kazu
Permalink: http://www.zeno.org/nid/20007829760
Lizenz: Gemeinfrei
Picture: 
Yoshitoshi  Ryakuga: Tsukioka Yoshitoshi, 1882 Meiji period
Lizenz: Free Public domain