2019. június 14., péntek

Illyana Sanara: Búcsúlevél




Elmerengve ültem a parkban.
Jobbra tőlem templom állt, balra buszmegálló. Elnéztem a fák árnyéka alatt árválkodó padon ülve az embereket. Sietősen vagy ráérősen várták az eszközt, amivel eljuthatnak oda, ahova menni akarnak.
De vajon nálam is így van ez? Pillantásom feltévedt a templom fehér, kecses tornyára, melynek mély, sötét, ásító szájhoz hasonlító ablakaiból néma harang bámult vissza rám.
Igyál! – bökte meg a vállam egy hűs palackkal Konami.
Felpillantottam rá. Arcát a mögüle érkező fény sejtelmesen ölelte körbe, mégis tudtam, hogyan néz ki, hogyan csillan meg a szeme, a ráncok miként futnak fel orra két oldalán fiatalabbnak tettetve barátnőmet.
Biccentettem, ahogy elvettem tőle a vizet.
Köszönöm – mondtam ki hangosan is a hálát, amit éreztem, és újra hátradőltem.
Nem kellett oldalra fordítanom a fejem, mégis tudtam, leült mellém, farmer szoknyája feljebb csúszott, felfedve a műtéti heget.
Tényleg elmész?
Igen – bólintottam. – Gyorsabban megy a pakolás, mint a kicsomagolás, mégis nehezen teszem meg, hogy elővegyem a következő dobozt, amit tele pakolok.
És mit fogsz kezdeni? Azokat a dolgokat tényleg kidobod?
Magam előtt láttam a rakás ecsetet, vásznat, festékes tubust.
Az utolsó képet befejezem, és megpályázok vele egy külföldi díjat. Aztán abbahagyom. Az sem érdekel, mi lesz a sorsa. Azt hiszem, ez méltó vége lesz a művészkedésnek, így legalább nem érzem majd magam szánalmasnak – sóhajtottam.
Konami pillantása égette arcbőrömet, mintha át akarta volna lyukasztani, mégsem engedtem a kényszernek, hogy ránézzek.
Nem vagy szánalmas. Nekem tetszik, amit csinálsz.
Elhúztam a számat. Az elkeseredettség gombóca marta a torkomat, orrcimpán kitágult, ahogy mély levegőt vettem, visszagyűrve a sírást oda, ahonnan fel akart szakadni.
Nem akartam sírni, nem ennyi ember, ennyi idegen előtt, egy virágokkal teli park kellős közepén. Ennyi erővel akár be is mehettem volna Isten Házába, hogy meggyónjam az el sem követett bűnöket. Egy olyan épületbe, amihez nem volt semmi közöm. Sem emberként, sem más lényként. A magamfajtának nem adatott meg a védelem a kereszt alatt sétálva.
Semmitől sem.
Neked. Nekem már nem.
Konami lehajtotta a fejét, láttam a szemem sarkából, ahogy a terméskő kavicsokat piszkálta cipője orrával.
Ez mindig olyan természetes volt neked, mintha csak levegőt vettél volna. Sosem kellett kényszerítened magad, hogy leülj és fess. A színek, a formák maguktól születtek meg a kezed alatt, most mégis azt mondod, nem tetszik, ami életben tart. Nem értelek – borzongott meg, mint akit kirázott a hideg.
Ne aggódj! Lesz más, aki majd átveszi a helyem, hisz mindig ez volt - egyenesedtem ki és felnéztem a lombok közé.
Aranyló nap, búzakék égbolt, habfehér felhőpamacsok sejlettek át a még zöld levelek közt. De már látható volt az ősz közeledte, a szél hűvösebb volt, már nem ígért tengerpartot, fülledt éjszakákat, egyszerűen csak hűsített. Lágyan érintette arcomat, megrezegtette a leveleket, azokat a sárguló, fekete erezetes leveleket, amik fölöttünk hintáztak az ő ritmusára.
Felnyúltam.
Egy ág a fejünk fölött belógott a sétányra, ujjam hegyével épphogy elértem egy kisebb, szívforma levelet. Ábrándosan szakítottam le, és néztem rá.
Ez a búcsúlevelem, Konami – szorítottam össze tenyereimet, mintha csak imádkoznék.
Végül is: az volt. Egy imádság, egy elengedő szó, egy nyugtató kép, amit elmém gondolatban rávésett a kloroplasztisztól festett növényrész felszínére, örök ajándékként valakitől, aki emberként akart élni, egy embertelen világban.
Ég veled – nyújtottam át a mellettem ülőnek.
Remegve fogadta el, én pedig mosolyogva álltam fel.
Jó volt a barátodnak lenni – vettem egy mély levegőt. – Jó volt, hogy rajongtál a munkáimért, de ez nem az én világom.
„De ez nem én vagyok”. - tettem hozzá gondolatban, hisz az évek megtanítottak rá, hogyan lépjek rá a mizu-babák útjára, és hogyan használjam víziboszorkányként az erőt.
Még akkor is hallottam a fojtott sírás hangjait, amikor elsétáltam a templom mellett, megsüketülve a felcsendülő harangszó hangjától, és beléptem a szökőkút vizébe.
A harangszóra feleselő, lustán körbeölelő vízcseppek felismertek, mintha mindig csak erre vártak volna. Az apró hullámok hozzásimultak a lábszáramhoz, én pedig hagytam, hogy eggyé olvadjak velük, visszatérve oda, ahonnan származtam.




japán ősz 



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése