Elmerengve ültem a parkban.
Jobbra tőlem templom állt, balra buszmegálló.
Elnéztem a fák árnyéka alatt árválkodó padon ülve az embereket. Sietősen vagy
ráérősen várták az eszközt, amivel eljuthatnak oda, ahova menni akarnak.
De vajon nálam is így van ez? Pillantásom feltévedt
a templom fehér, kecses tornyára, melynek mély, sötét, ásító szájhoz hasonlító
ablakaiból néma harang bámult vissza rám.
– Igyál! – bökte meg a vállam egy hűs palackkal Konami.
Felpillantottam rá. Arcát a mögüle érkező fény
sejtelmesen ölelte körbe, mégis tudtam, hogyan néz ki, hogyan csillan meg a
szeme, a ráncok miként futnak fel orra két oldalán fiatalabbnak tettetve
barátnőmet.
Biccentettem, ahogy elvettem tőle a vizet.
– Köszönöm – mondtam ki hangosan is a hálát, amit éreztem, és
újra hátradőltem.
Nem kellett oldalra fordítanom a fejem, mégis
tudtam, leült mellém, farmer szoknyája feljebb csúszott, felfedve a műtéti
heget.
– Tényleg elmész?
– Igen – bólintottam. – Gyorsabban
megy a pakolás, mint a kicsomagolás, mégis nehezen teszem meg, hogy elővegyem a
következő dobozt, amit tele pakolok.
– És mit fogsz kezdeni?
Azokat a dolgokat tényleg kidobod?
Magam előtt láttam a rakás ecsetet, vásznat,
festékes tubust.
– Az utolsó képet
befejezem, és megpályázok vele egy külföldi díjat. Aztán abbahagyom. Az sem
érdekel, mi lesz a sorsa. Azt hiszem, ez méltó vége lesz a művészkedésnek, így
legalább nem érzem majd magam szánalmasnak – sóhajtottam.
Konami pillantása égette arcbőrömet, mintha át
akarta volna lyukasztani, mégsem engedtem a kényszernek, hogy ránézzek.
– Nem vagy szánalmas.
Nekem tetszik, amit csinálsz.
Elhúztam a számat. Az elkeseredettség gombóca marta
a torkomat, orrcimpán kitágult, ahogy mély levegőt vettem, visszagyűrve a
sírást oda, ahonnan fel akart szakadni.
Nem akartam sírni, nem ennyi ember, ennyi idegen
előtt, egy virágokkal teli park kellős közepén. Ennyi erővel akár be is
mehettem volna Isten Házába, hogy meggyónjam az el sem követett bűnöket. Egy
olyan épületbe, amihez nem volt semmi közöm. Sem emberként, sem más lényként. A
magamfajtának nem adatott meg a védelem a kereszt alatt sétálva.
Semmitől sem.
– Neked. Nekem már nem.
Konami lehajtotta a fejét, láttam a szemem sarkából,
ahogy a terméskő kavicsokat piszkálta cipője orrával.
– Ez mindig olyan
természetes volt neked, mintha csak levegőt vettél volna. Sosem kellett
kényszerítened magad, hogy leülj és fess. A színek, a formák maguktól születtek
meg a kezed alatt, most mégis azt mondod, nem tetszik, ami életben tart. Nem
értelek – borzongott meg, mint akit kirázott a
hideg.
– Ne aggódj! Lesz más,
aki majd átveszi a helyem, hisz mindig ez volt - egyenesedtem ki és felnéztem a
lombok közé.
Aranyló nap, búzakék égbolt, habfehér felhőpamacsok
sejlettek át a még zöld levelek közt. De már látható volt az ősz közeledte, a
szél hűvösebb volt, már nem ígért tengerpartot, fülledt éjszakákat, egyszerűen
csak hűsített. Lágyan érintette arcomat, megrezegtette a leveleket, azokat a
sárguló, fekete erezetes leveleket, amik fölöttünk hintáztak az ő ritmusára.
Felnyúltam.
Egy ág a fejünk fölött belógott a sétányra, ujjam
hegyével épphogy elértem egy kisebb, szívforma levelet. Ábrándosan szakítottam
le, és néztem rá.
– Ez a búcsúlevelem,
Konami – szorítottam össze tenyereimet, mintha
csak imádkoznék.
Végül is: az volt. Egy imádság, egy elengedő szó,
egy nyugtató kép, amit elmém gondolatban rávésett a kloroplasztisztól festett
növényrész felszínére, örök ajándékként valakitől, aki emberként akart élni,
egy embertelen világban.
– Ég veled – nyújtottam át a mellettem ülőnek.
Remegve fogadta el, én pedig mosolyogva álltam fel.
– Jó volt a barátodnak
lenni – vettem egy mély levegőt. – Jó volt, hogy rajongtál a munkáimért, de ez nem az
én világom.
„De ez nem én vagyok”.
- tettem hozzá gondolatban, hisz az évek megtanítottak rá, hogyan lépjek rá a mizu-babák
útjára, és hogyan használjam víziboszorkányként az erőt.
Még akkor is hallottam a fojtott sírás hangjait,
amikor elsétáltam a templom mellett, megsüketülve a felcsendülő harangszó
hangjától, és beléptem a szökőkút vizébe.
A harangszóra feleselő, lustán körbeölelő vízcseppek
felismertek, mintha mindig csak erre vártak volna. Az apró hullámok
hozzásimultak a lábszáramhoz, én pedig hagytam, hogy eggyé olvadjak velük, visszatérve
oda, ahonnan származtam.
japán ősz |
China's immigration bureau in a press release on WeChat mentioned mainland residents can travel to the gaming hub through an internet visa system starting November 1. The move is predicted to extend the number of tourists to Macao. Hong Kong-listed Macao gaming shares pared losses after a visa coverage update for mainland Chinese residents seeking to travel to Macao. Ocado will build a community of automated warehouses for the company, 우리카지노 with six planned by 2028, where robots decide food and different objects for supply to consumers.
VálaszTörlés