1.
Általában egy impozáns, fekete riksával jött, és szülei,
amint meghallották, hogy leányuk megérkezett a kapu elé, kisiettek, hogy
üdvözöljék. Ezen az estén azonban már az utcasarkon kiszállt és hazaküldte a
kocsit. Rosszkedvűen ácsorgott a rácsos kapun kívül. Hallotta, hogy édesapja
odabent a szokott nagy hangon éppen ezt mondja: „Milyen szerencsés is
vagyok! Olyan jó gyermekeim vannak: nem volt soha semmi gondom velük, és most
is mindenki csak dicséri őket. Nem vágytam soha semmire, ezért már nem is
kívánhatnék ennél többet. ”
Nyilván az édesanyjához beszél, aki szintén nagyon boldog.
Mit sem sejtenek! Milyen arcot fognak vágni, amikor megmondja, hogy a válólevél
miatt jött! Biztosan le fogják szidni.
Sok mindent végiggondolt, míg Tarót, a kisfiát hátrahagyva
elrohant otthonról. Hogy meglepődnek majd az öregek, és az örömük, mint egy
buborék szétpattan... Talán jobb lenne szó nélkül hazamenni. Ha így tesz,
mindörökké Taró anyja és Harada felesége marad, szülei pedig tovább
dicsekedhetnek a hivatalnok vejükkel. Ha takarékoskodik, néha még valami
finomat is tud küldeni nekik. De ha, amint akarja, elválik, Taróra egy mostoha
vár, és a szülők büszkesége is oda. Mit gondolnak majd az emberek? Mi lesz az
öccse előmenetelével? Ez mind egyedül tőle függ. Nem szabadna az útjukba
állnia.
„Hát visszamenjek? Visszamenjek? Mégis
visszatérjek a férjemhez, aki olyan, akár az ördög maga? Akire ha csak
rágondolok is, kiver a víz?”
Amikor bizonytalanul bekopogott a kapun, édesapja hangosan
kiszólt:
-
Ki az? Csak nem valami csirkefogó szórakozik?
Erre ő kint elnevette magát.
-
Én vagyok az, édesapám – mondta kedvesen.
– Kicsoda? – húzta el az apja a tolóajtót. – Ó, hiszen ez
Oszeki! Mit állsz ott? És hogyhogy ilyen későn jöttél? Sehol egy kocsi, de még
egy szolgálólány se kísért el! Á, gyere be gyorsan, gyere! Alaposan megleptél
ám minket! Hagyd csak az ajtót, majd én bezárom. Egyébként bent nagyon jó,
bevilágít a hold fénye. Ülj a párnára! A párnára, mert a tatami elég piszkos.
Szóltunk is a háziúrnak, de azt mondta, hogy a javítók nem érnek rá. Ne légy
már ilyen félénk! Ülj rá erre, hogy ne legyen baja a kimonódnak. Miért jöttél
el ilyen későn otthonról? Otthon mindenki jól van, mint rendesen, ugye?
Amikor a szülei úrnőként kezelték, mintha egy tűpárnán ült
volna: feszengve, csendben nyelte a könnyeit.
-
Igen, mostanában nem történt semmi. Sajnálom,
hogy nem kerestelek fel titeket már egy jó ideje. Te és édesanyám is jól
vagytok? – kérdezte.
-
Ugyan, én még csak nem is tüsszögök. Anyád ugyan
belépett a változókorba, ezért néha szédeleg, de ha ilyenkor egy fél napra
ledől, már rendbe is jön. Szóval semmi bajunk, jól vagyunk – nevetett hangosan
az apja.
-
Nem látom Inót. Elment valahová? Ugye még mindig
tanul?
-
Ino az
esti iskolába ment – felelte az anyja jókedvűen, miközben teát töltött. – Ez is
neked köszönhető. A fizetését megemelték, a főnöke is kedveli őt: nagyon
bizakodó. Naponta felemlegetjük, hogy végül is mindent Harada úrnak
köszönhetünk. Feleségként biztosan te is tudod, mi a dolgod, de mindenben tégy
ám a kedvére! Ino nem a szavak embere. Úgy gondolom, még ha találkozik is néha
a férjeddel, nem tudja őt megfelelően köszönteni. Ezért, kérlek, legyél te a
közvetítőnk: tolmácsold hálánkat a férjed felé. És kérd meg, hogy gondoskodjon
Ino jövőjéről. Mostanában elég rossz az idő, de Taró ugye még ilyenkor is
ugyanolyan eleven kis gazfickó, mint szokott lenni? Miért nem hoztad el őt
magaddal ma este? Úgy szereti őt a nagyapja!
Ettől csak még szomorúbb lett.
-
Magammal akartam hozni, de már kora este
elaludt. Ezért úgy hagytam és eljöttem. Sok a gond vele: kicsit sem hallgat
rám. Ha elmegyek, utánam jön, ha otthon vagyok, szorosan a nyomomban van.
Igazán fárasztó, de mit csináljak? - mondta, és az emlékek hatására a sírás
szorította össze a mellkasát. Bár eltökélt volt, amikor otthagyta a fiát,
szemét becsukva arra gondolt, hogy az biztosan most is épp őt hívja: „Anyu,
anyu!” és ezzel megőrjíti a cselédeket. Hiába is adnak neki néhány
rizssüteményt, előbb-utóbb feladják és végül azzal fenyegetik meg, hogy ha nem
hagyja abba, majd megeszi az ördög. „Ó, szegény gyerek!” kiáltotta volna
legszívesebben sírva, de képtelen volt megszólalni, nehogy elkeserítse a
szüleit. Ezért cigarettára gyújtott, hogy a füst elterelje a gondolatait.
Kettőt-hármat szippantott, köhintett és könnyeit az alsóruhája ujjába rejtette.
-
A régi naptár szerint ma van a tizenharmadik
éjszaka[1]. Lehet, hogy régimódi vagyok, de gombócokat
készítettem, akár az egykori holdnéző ünnepeken, hogy felajánljuk a holdnak.
Gondoltam, mivel te is nagyon szereted ezeket, Inoszukéval küldök neked
néhányat, de nem volt kedve elvinni. Azt mondta, hagyjam a dolgot: a
tizenötödik éjszakán[2]
nem tudtam küldeni neked, ha pedig csak egy holdnézést ül meg az ember, az nem
szerencsés[3], ezért bár nagyon szerettem volna, ha te is
megkóstolod, nem tudtam küldeni neked. Az, hogy ma eljöttél hozzánk, olyan,
akár egy álom, örül a szívünk. Otthon annyi finomat ehetsz, amennyit csak
akarsz, de mégiscsak más, amit anyád készít. Ma este vesd le az „úrnőséget” és
légy a mi régi Oszekink! Ne törődj semmivel, egyél babot, gesztenyét, amit csak
szeretsz! Apáddal mindig arról beszélünk, milyen sokra vitted az életben.
Mindenki csak jót mond rólad; mindenféle magas rangú emberrel találkozol, és a
feleségeikkel... Harada úr hitveseként bizonyára nehéz az ő nagy nevének
megfelelően élni; a szolgálókkal és a vendégekkel bánni, rengeteg dolgod lehet,
ha annyi mindent kell kézben tartanod. Arra is ügyelned kell, hogy ne vessenek
meg az emberek, mivel egyszerű sorból származol. Amikor mindezt végiggondoljuk
apáddal, bár látni szeretnénk néha az unokánkat, inkább nem szeretnénk a
látogatásunkkal gondot okozni. Ha néha elő fordul, hogy a kaputok előtt megyek
el a magam egyszerű ruhájában, miközben az emelet bambuszredőnyeit nézem, arra gondolok,
vajon mit csinálhat most éppen Oszeki. Ha csak egy kicsit is tehetősebbek
lennénk, biztosan egyszerűbb lenne az életed neked is, és mi sem
szégyenkeznénk, amikor holdnézés alkalmával gombócos dobozokat küldünk neked.
Ha eszembe jut a kedvességed, boldog vagyok, de közben arra is gondolok, hogy
bár többet láthatnálak téged.
Amikor az anyja saját nyomorúságukon kesergett, Oszeki így
szólt:
-
Igazán hálátlan gyermeketek vagyok. Tudom, hogy
pompásan festek a finom ruháimban, amikor a saját riksámmal jövök, de mindez
csak a látszat, hiszen még arra sem gondolhatok, hogy egy kicsit segítsek az én
drága szüleimen. Még ha a legalantasabb munkát is kellene végeznem, nem
érdekelne, csak veletek élhetnék!
-
Te buta! Ilyeneket még tréfából se mondj!
Elképzelhetetlen, hogy egy lány a férjhezmenetele után a családját támogassa.
Míg itt éltél, a Szaitó család lánya voltál, de már Harada felesége vagy.
Cselekedj Harada kedve szerint és intézd a ház ügyeit, akkor nem lesz semmi
baj. Ha az ember ilyen családból származik, mindent el kell viselnie. A nők
mindig szeretnek panaszkodni, anyád is mindenféle jelentéktelen dolgot kimond,
én meg csak szégyenkezem miatta. Ma is egész nap azon sopánkodott, hogy nem
tudott neked gombócokat küldeni. Nagy szeretettel készítette, egyél belőle,
hogy megnyugodjon. Nagyon finomak – mondta tréfásan az apja, mire Oszeki
hálásan nekilátott anélkül, hogy visszatért volna az iménti mondandójához.
Hét év telt el azóta,
hogy férjhez ment. Eddig még sosem fordult elő, hogy az est leszállta után érkezett
volna, ajándékok nélkül, egyedül. A ruhája is kevésbé volt ragyogó, mint
általában lenni szokott. Bár apja örült a viszontlátás ritka pillanatának,
amikor lánya nem adta át a veje üdvözletét, próbált ugyan mosolyt erőltetni az
arcára, de megsejtette, hogy valami gond van. Az asztal tetején lévő óráját
nézte hosszan:
– Mindjárt tíz óra. Nem lesz gond, ha itt éjszakázol? Mert
ha haza akarsz menni, ideje indulnod.
A lány egy ideig csak nézte apját, az pedig igyekezett
kitalálni, mire is gondol a lánya.
-
Édesapám, azért jöttem, mert van egy kérésem.
Kérlek, hallgass meg – hajolt meg mélyen, két kezét a tatamira helyezve. És
most először kibukott belőle a sok keserűség.
-
Mi a baj? – kérdezte az apja nyugtalanul,
közelebb húzódva.
-
Úgy jöttem el ma este otthonról, hogy
eldöntöttem: soha nem térek vissza többé Haradához. Iszamu tudta nélkül jöttem.
Tarót lefektettem, és úgy indultam el, hogy tudtam, soha többé nem fogom már
látni. Pedig mennyire nem szereti, ha másra bízom! Becsaptam őt: elaltattam, és
mikor elaludt, mint egy nyughatatlan szellem, elmenekültem otthonról. Édesapám,
édesanyám, kérlek, vegyétek figyelembe: a mai napig még senkinek sem beszéltem
arról, ami Iszamu és közöttem történik. Számtalanszor átgondoltam már,
két-három éven keresztül csak sírtam, de eldöntöttem: a mai napon eljövök és
elválok. Kérlek, apám, add ide a válólevelet. Bármilyen munkát elvégzek, legyen
az házimunka, vagy akár Inoszukénak is segítek, csak hadd jöhessek el! -mondta
hangosan, a kimonója ujját gyűrögetve, és könnyeitől a fekete tussal rajzolt
minták mintha szomorú lilává változtak volna.
-
De hát mi történt? – kérdezte az apja és az
anyja.
-
Egészen idáig hallgattam róla, de ha egyszer
akárcsak egy fél napon át is megnéznétek, milyenek vagyunk mi ketten férj és
feleségként, megértenétek engem. Egyedül akkor szól hozzám, és akkor is
barátságtalanul, ha utasít valamire. Amikor reggel felkel és a hogyléte felől
érdeklődöm, hirtelen hátat fordít, a kertet nézi, és szándékosan a virágok
szépségét dicséri. Már ettől is dühös leszek, de mivel a férjemről van szó,
türtőztetem magam és nem veszekszem vele. A reggelitől kezdve pedig
folyamatosan szidalmaz engem. A szolgálók előtt élesen kritizálja, milyen
tehetségtelen és műveletlen vagyok. Ezt még elviselném. De hogy állandóan
ostoroz a tanulatlanságom miatt! Kétségtelen, nem a nemesi leányiskolába
jártam. Nem tanultam virágrendezést, teaszertartást, éneket és festeni, mint a
kollégái feleségei. A beszélgetőpartnere sem tudok lenni. De ezt nem lehetne
úgy orvosolni, hogy titokban taníttat engem? Ám ő nyilvánosan híreszteli,
mennyire alacsony sorból származom, nem érdekli, ha a szolgák meghallják. Az
esküvő után körülbelül fél évig egyáltalán nem így bánt velem, csak azt
hallottam tőle, hogy Szeki így, Szeki úgy, de miután a fiunk megszületett,
teljesen megváltozott. Iszonyú! Mintha a sötétség völgyébe zuhantam volna, és
azóta nem látom a nap fényét. Eleinte azt hittem, ez csak valamiféle rossz
tréfa, de egyszerűen csak rám unt. Gyötör, egyre gyötör, hogy elmenjek, vagy el
akarjak válni tőle. Édesapám, édesanyám, ti ismertek engem: akkor sem
háborodnék fel, ha gésákkal szórakozna, vagy ágyast tartana. A cselédektől
hallok is ilyen pletykákat, de hát a férfiak, akik olyan keményen dolgoznak,
mint ő, már csak ilyenek. Ezért is ügyelek rá, hogy mindig a legjobb ruhát
készítsem ki neki, ha elmegy valahová, és hogy mindenben a kedve szerint járjak
el. De bármit is teszek, nem felel meg neki. Szerinte minden a felesége hibája:
az is. ha nem tartom jól az evőpálcát, de az is. ha unatkozik otthon. Legalább
elmondaná, hogy mit csinálok rosszul, miért vagyok unalmas! De csak annyit
mond, hogy unalmas vagyok, semmirekellő, értetlen, nem tud velem beszélgetni.
Egyszerűen csak Taró dajkájának tekint engem. Ő nem egy férj, ő egy ördög! Nem
mondja, hogy menjek el, én pedig olyan szánalmas vagyok, hogy mivel szeretem
Tarót, nem feleselek vele. Csak hallgatom a szidalmait, mire azt mondja, hogyan
is törődhetne ő egy olyan ostobával, akinek se akaratereje, se önbecsülése
nincs. De ha egyszer megkérdezném tőle, hogy „Valóban?”, kiállnék
magamért, és ő netalántán alulmaradna, bizonyára azt felelné: tűnjek el.
Mindegy lenne, ha eljönnék. Harada Iszamu csak a nevében nagyszerű: álmomban
sem bánnám meg, ha elválnék tőle. De ha arra gondolok, hogy Taró, aki mit sem
sejt semmiről, anya nélkül maradna, elszáll minden erőm, nem bírom tartani
magam a bocsánatáért esedezem, a kedvét keresem, minden apróságért elnézést
kérek... És egészen a mai napig mindezt szó nélkül tűrtem. Édesapám, édesanyám,
olyan szerencsétlen voltam!
Mikor így kiengedte magából a keserűséget és fájdalmat, a
szülei egymásra pillantottak, és egy ideig szóhoz sem jutottak a döbbenettől,
hogy lányuk ilyen boldogtalan. Az anyja, mivel nagyon szerette gyermekét, egyre
szomorúbb lett, ahogy hallgatta.
-
Nem tudom, apád mit gondol, de nem mi kértük
Haradát, hogy elvigyen innen téged. Miért rója fel a származásod és az
iskoláztatásod hiányosságait? Ő talán elfelejtette, de én még jól emlékszem:
Oszeki, te tizenhét éves voltál; újév hetedik napjának reggele volt, még nem
vettük be a kadomacut[4]
a kapu mellől. A régi, szarugakucsói házunk előtt tollaslabdáztál a szomszéd
lányával. A lány elütötte a labdát, az pedig beleesett az épp arra járó Harada
úr kocsijába és te mentél érte. Akkor látott téged először, és attól a naptól
kezdve küldte a közbenjárókat hozzánk, hogy megszerezzen téged. Nem is tudom,
hányszor utasítottuk vissza: nem illesz a rangjához, még gyermek vagy, és az
iskolát sem fejezted be. Azt mondta, nem lesz apósod és anyósod, akik
közbeszólhatnának, és mivel így ő egyedül dönthet, nem érdekli a helyzetünk; és
az sem baj, hogy abbahagyod a tanulást, ezért semmi okunk az aggodalomra. Azt
is megígérte, hogy mindent megtesz érted: egyre sürgetett minket, akár egy
futótűz. Nem arról van szó, hogy erőszakoskodott volna, de azt is felajánlotta,
hogy kifizeti az esküvői előkészületek költségeit. Így lettél az ő szeretett
hitvese. Nem azért nem látogatunk meg téged, mintha kényelmetlenül éreznénk
magunkat Iszamu rangja miatt, hiszen nem ágyasnak vett magához, hanem megfelelő
módon feleségül kért. Nem akadályozná meg, hogy büszkén felkeressünk téged.
Neki nagyon jól mennek a dolgai, mi viszont sokkal egyszerűbben élünk. Nagyon
kellemetlen lenne, ha az emberek azt gondolnák, hogy te általad akarjuk a
vejünk támogatását megszerezni. Nem valami hamis büszkeségből, de csak a
rangunknak megfelelően tartjuk a kapcsolatot vele, és így nem látjuk a lányunk
arcát, aki annyira hiányzik nekünk. De ez mekkora ostobaság volt! És most úgy
tesz, mintha téged, mint valami árvát vett volna magához! Meg kéne mondanod
neki, hogy ez így nem járja!
Ha hallgatsz, csak egyre erőszakosabb lesz és a végén már
szokásává válik. Hiszen, ha a cselédek előtt lerombolja a tekintélyedet, végül
nem lesz senki, aki hallgatna a szavadra. És ha így neveli Tarót, mit csinálsz,
amikor majd a fiad elkezdi megvetni az anyját? Mindenképp mondd el neki, amit
gondolsz! Ha pedig megszid, hogy ez ostobaság, nem az a legegyszerűbb, ha
megmondod, hogy van neked saját családod, és otthagyod? Butaság volt egészen a
mai napig hallgatni erről a dologról. Túl szelíd vagy, ezért egyre erőszakosabb
lesz. Már ha csak meghallom ezt, mérges leszek! Többé ne tűrj! Bármilyen legyen
is a helyzeted, van apád és anyád, és van egy öcséd, Inoszuke, bár még fiatal.
Nem élhetsz így. Ha egyszer találkoznék Iszamuval, lenne számára mondanivalóm
bőven, ugye apjuk? – mondta az anyja dühében, és nem vett tudomást a
körülményekről.
Az apja összefonta a karját és becsukta a szemét.
-
Hé, anyjuk, ne beszélj ostobaságokat! Mióta csak
hallottam ezeket, azon tűnődöm, mit lehetne tenni. Oszeki bizonyára nem mondana
ilyeneket, ha nem lenne rá nyomós oka. Nagyon szenvedhetett, ha így eljött. Ma
este nincs otthon a vejem? Vagy ismét veszekedtetek? Mikor eljöttél, azt
mondta, el akar válni? – kérdezte higgadtan.
-
A férjem két napja nincs otthon. Előfordul, hogy
öt-hat napig színét se látjuk. Ebben nincs semmi különös. Mielőtt elment,
összeveszett velem, hogy rosszul készítettem ki a ruháit, én pedig hiába kértem
bocsánatot, meg se hallotta. A ruhát hozzám vágta, aztán felvett egy öltönyt.
-
Á, nincs még egy ilyen nyomorult ember, mint én,
hogy ilyen feleségem van! – mondta és elment otthonról.
Mégis hogy képzeli?! Az év 365 napján át nem szól hozzám. És
ha nagynéha megteszi, ilyen kegyetlen dolgokat mond. Szerintetek még így is
Harada felesége akarok lenni? Nem tudom, meddig bírom ezt, még így se, hogy itt
van Taró. Amikor belegondoltam, milyen volt régen, mikor még nem volt se a
férjem, se fiam... Miközben Taró ártatlan kis arcát néztem, ahogy aludt, úgy döntöttem,
eljövök. Már sehogy sem bírok Iszamu mellett élni. Azt mondják, egy gyerek
szülők nélkül is fel tud nőni. Jobb, ha egy olyan mostoha, vagy ágyas neveli
fel, akit a férjem szeret, mint egy olyan szerencsétlen anya, mint én. Talán a
javát szolgálná: kissé az apja is megkedvelné később. Eldöntöttem: már nem
térek többé haza – még ha akarta volna, se tudta volna letagadni gyermeke
iránti érzéseit, és bár bátran beszélt, megremegett a hangja.
Apja felsóhajtott.
-
Igazad van. Szörnyű lehet neked. Nehéz helyzetbe
kerültél – nézte egy ideig Oszeki arcát. Elegáns frizurája egy fémgyűrű köré
volt csavarva, fekete selyem haorija[5]
pedig különösen szép volt. Észre sem vette, hogy az ő lánya, csak egy
úrihölgyet látott benne. És most kösse hátra a haját, vegyen gyapjú hantent[6],
és kösse fel a ruha ujját, mint a cselédek, hogy könnyebben végezhesse a
mosást? Nem, ezt alig bírná elviselni. És ott van Taró. Egy pillanatnyi
szeszély miatt elvetni ennyi szerencsét! Az emberek is kinevetnék! Ha ismét
Szaitó Kazue lánya lenne, többé már nem lehet Harada Taró anyja. Ha nem is
szereti már a férjét, a gyermekéről nem olyan könnyű lemondani. Ha elválna,
egyre többet gondolna rá, és végül visszakívánná a mostani szenvedését is.
Milyen fájdalmas, hogy mivel szépnek született és rangján felül ment férjhez,
most boldogtalan.
Sajnálattal mondta:
-
Oszeki, most talán azt gondolod, hogy apád
kegyetlen. Nem akarlak megbántani, de természetes, hogy mivel máshonnan jöttök,
máshogy látjátok a világot, így még ha mindent meg is teszel, hogy a kedvében
járj, előfordulhat, hogy nem felel meg neki. Iszamu okos ember, nem gyötörne ok
nélkül. Azok az emberek, akik keményen dolgoznak és folyton csak dicsérik őket,
nagyon kegyetlenek és önzőek tudnak lenni. Kifelé úgy tesznek, mintha nem
történt volna semmi, ám ha hazaviszik magukkal a munkahelyi sérelmeket és csak
a hibát keresik mindenben. Nehéz lehet, ha te vagy a célpontja. De a feleségnek
helyt kell állnia akkor is, ha ilyen a férje. Ha valakinek a kerületi
hivatalban van állásban, ne várd el, hogy házi kosztot visz magával, és otthon
még alá is gyújt a kannának helyetted. Tudom, hogy nehéz, de az asszony
feladata, hogy jó kedvre derítse a férjét. Lehet, hogy nem látod, de a világon
egy feleség sem él boldogan. Ha azon keseregnél, hogy te vagy az egyetlen, vedd
tudomásul: ez a világ rendje. Természetes, hogy te több nehézséget tapasztalsz
meg, mint mások, hiszen a férjeddel oly eltérőek a gyökereitek. Anyádnak nagy a
szája, de az is Harada közbenjárásának
köszönhető, hogy Ino ilyen fizetést kap. Az ő gondoskodása nem hétszeres, hanem
tízszeres.[7]
Pedig csak a háttérből segít. Tudom, nehéz neked, hogy a szüleidért és az
öcsédért közbejárj. És ott van Taró is. De ha eddig képes voltál kibírni,
ezután is képes leszel rá. Megteheted, elhagyod Haradát, de Taró az ő fia, te
pedig csak Szaitó lánya vagy. Ha vége a házasságodnak, többé nem láthatod a
fiad. Ha a boldogtalanságodon keseregsz, tedd azt inkább Harada feleségeként.
Nem így van, Szeki? Ha ezt most megértetted, rejtsd mélyen a szívedbe és mintha
a ma esti beszélgetésünk meg sem történt volna, térj haza, és éld az életed
ugyanolyan szerényen, mint eddig. Mi akkor is megértünk, ha többé nem beszélsz
ezekről. Az öcséd szintén. Minden könnyed a mi könnyünk is -miközben próbálta
meggyőzni a lányát, ő maga is megtörölte a szemét. Oszeki csak szipogott:
-
Önző dolog volt tőlem a válást kérni. Valóban,
nem bírnék Taró nélkül élni. Mi értelme is volna menekülni, hisz csak a saját
keserűségemről van szó? Ha halottként tekintenék magamra, az megoldana minden
problémát. A fiamat is mindkét szülője nevelhetné. Bocsáss meg, édesapám, hogy
egy ilyen apróság miatt az imént ennyire szörnyű dolgokat mondtam. Ma estétől
kezdve úgy gondolok magamra, mint egy szellemre, aki Tarót védelmezi. Így akár
száz éven át is el tudom majd tűrni a férjem sértéseit. Igazad volt. Ne
aggódjatok, többé nem beszélek ilyenekről – szipogta, és tovább folytak a
könnyei.
-
Miért ilyen boldogtalan a lányunk? - emelte fel
hangját az anyja és egy ideig hangosan sírtak. Könnyeik záporán át még a fénylő
hold is oly magányosnak tűnt. Szomorú este volt, a vázában a szuszuki[8]
fejei is búsan bólogattak: Inoszuke a ház mögötti töltésen szedte őket.
A szülők háza Uenóban volt, Sinzakasitában, a Szurugadaiba
vezető úton: egy sűrű erdő sötétjében állt magányosan. Ezen az estén a hold
csak úgy ragyogott, és ha az ember kiment a főútra, olyan világos volt, akár
nappal. Mivel nem volt saját riksásuk, az ablakból kikiabálva megállítottak
egy, az utcán haladó kocsit.
-
Egyetértesz velem? Akkor mindenképp térj haza!
Nem lesz mentséged, ha megrónak, mert a férjed távollétében engedély nélkül
eljöttél otthonról. Kissé késésben vagy, de egy riksával hamar hazaérsz. Majd
néha átmegyünk hozzád, meghallgatni. De előbb térj haza! – fogta meg az apa a
lánya kezét, mintha ki akarná vezetni a házból, holott együtt érzett a
gyermekével.
-
Lemondok az eddigi életemről. Ma este
visszatérek, Harada felesége maradok. És mivel egy feleség nem beszélhet így a
férjéről, többé nem mondok ilyeneket. Egy nagyszerű emberhez mentem férjhez,
aki még az öcsémért is megtesz mindent. Ha ti boldogok vagytok, és minden
rendben van, nekem sincs okom a panaszra. Nyugodjatok meg, nem teszek semmi
meggondolatlanságot. Mától kezdve a testem Iszamu tulajdona. Mindent úgy
teszek, ahogy ő akarja. Megyek is haza. Ha Inoszuke hazatér, kérlek adjátok át
neki üdvözletemet. Isten áldjon, édesapám és édesanyám. A következő
látogatásomkor már mosolyogni fogok – nem tehetett mást, felkelt.
Az anyja fogta vékonyka pénztárcáját, kiment, és megkérdezte
a kocsistól:
- Szurugadaiig mennyi lesz? - mire Oszeki elköszönt:
-
Édesanyám, majd én kifizetem. Köszönök mindent
-és kiment a rácsos kapun. Ruhája ujjába rejtette könnyes arcát és szomorúan
beszállt a riksába. A házban az apja köhögött, és hallani lehetett, hogy ő is
sír.
2.
A holdfényben csak a szél zúgása és a bogarak zümmögése
hallatszott. Minden szomorúnak tűnt. Még alig értek Uenóba, amikor a riksás
hirtelen megállította a kocsit.
-
Mi történt?
-
Nagyon sajnálom, de tisztelettel megkérem,
szálljon ki. Nem kell fizetnie – mondta a riksás váratlanul.
Amikor Oszeki ezt meghallotta, megrémült. El sem tudta
képzelni, mi történhetett.
-
Uram, kétségbe ejt, ha ilyeneket mond. Sietek!
Szívesen fizetek akár többet is, de kérem, igyekezzen! Különben is, egy ilyen
elhagyatott helyen nem találok másik kocsit. A szívbajt hozza az emberre! Ne
tréfáljon, menjen már! – kérte kissé remegve.
-
Nem kell többet fizetnie, arra kértem, hogy
szálljon ki. Már nem tudom tovább húzni.
-
Talán rosszul van? De akkor miért hozott el
engem idáig? És most azt mondja, hogy sajnálja, de elfáradt! - Oszeki egy kis
erőt vitt a hangjába, úgy dorgálta a riksást.
-
Elnézést, de már amúgy sem bírnám tovább –
emelte fel a férfi a lámpást és távolabb lépett.
-
Micsoda egy önző riksás maga! Ha már a
megbeszélt helyig nem is, az is elég, ha legalább odáig elvisz, ahol találok
egy másik kocsit. Legalább a Hirokódzsiig vigyen el! – kérte a nő kedvesen,
hogy rábeszélje.
-
Ó, látom, Ön egy fiatal hölgy... Bizonyára
megrémült, hogy egy ilyen elhagyatott helyen akartam kitenni. Ez igazán nem
volt szép tőlem. Akkor hát elviszem. Elnézését kérem, hogy megijesztettem – a
riksás nem tűnt rossz embernek, és amikor visszatette a lámpást, Oszeki
idegessége is csillapodott végre. Megnézte a kocsis arcát. Huszonöt-huszonhat
éves, sötét bőrű, csontsovány fiatalember volt.„Ki lehet ő? Kire hasonlít?” Amikor
a férfi a holdfény felé fordította az arcát, már a neve is a nyelvén volt
Oszekinek.
-
Te vagy az? – kérdezte önkéntelenül.
-
He? – fordult meg a férfi.
-
Igen, te vagy az! Csak nem felejtettél el engem?
– Oszeki megcsúszott, amikor kiszállt a riksából.
-
Te vagy az, Szaitó Oszeki? Szörnyen nézhetek ki.
Nincs hátul szemem, így nem tudhattam, hogy te vagy az. De a hangodról fel
kellett volna ismerjelek. Borzasztó egy semmirekellő lett belőlem- hajtotta le a
fejét szégyenkezve.
Oszeki tetőtől talpig végigmérte.
-
Dehogy is! Ha az utcán sétálva találkozunk,
bizonyára nem ismerlek meg. Egészen eddig azt hittem, hogy csak egy ismeretlen
riksás vagy. Természetes, hogy te sem tudtad, ki vagyok. Bocsáss meg, hogy nem
ismertelek fel. Mióta csinálod ezt a munkát? Ugye nem árt meg neked? Hallottam,
hogy a nagynénéd elköltözött vidékre, és ott hagyta az ogavamacsibeli boltot.
De már én sem vagyok a régi, velem is sok minden történt. Nem látogattalak meg.
Levelet sem írtam. Hol laksz most? Hogy van a feleséged? Van gyermeketek? Néha
elmegyek megnézni az ogavamacsibeli boltokat. Az öreg dohánybolt még most is
olyan, mint régen, csak most Noto a neve. Ha arra járok, mindig bekukkantok, és
azon tűnődöm, vajon hol lehet és mit csinálhat most Kószaka Roku, akivel gyerekkorunkban iskolába menet mindig
elszívtuk a dohánymaradékot, amit hozott. Aggódtam, mert egy ilyen kedves
embernek, mint te, nehéz lehet a mai világban. Ha hazalátogatok a szüleimhez,
mindig kérdezgetem, mit tudnak rólad. De már több mint öt éve elköltöztek
Szarugakucsóból, onnantól kezdve pedig nem volt senki, aki tudott volna rólad
bármit is. Úgy hiányoztál! – mondta a nő, elfeledkezve magáról.
A férfi letörölte
magáról az izzadtságot egy kendővel.
-
Szörnyű, hogy hová süllyedtem. Már otthonom
sincs. A szállásom egy Murata nevű ócska kis aszakuszai fogadó emeletén van. Ha
úgy tartja kedvem, késő éjszakáig dolgozom, mint ma is, de ha nincs kedvem,
csak lustálkodom. Te még mindig gyönyörű vagy. Amióta tudom, hogy férjhez
mentél, azt kívántam, bár láthatnálak és beszélhetnék veled még egyszer az
életben. De ez csak egy álomnak tűnt. Eddig mihaszna, mellőzött senkiként
éltem. Ezt meg is érdemlem. De legalább még élek, és így találkozhattam veled.
Örülök, hogy te még emlékeztél rám, Kószaka Rokunoszukéra! Köszönöm – hajtotta
le a fejét, mire Oszeki könnyes szemmel ezt mondta:
-
Ne gondold, hogy egyedül te szenvedsz ezen a
világon. És a feleséged? – kérdezte.
-
Talán ismered. Szugitáék lánya. Ott laktak
velünk átellenben. Fehér bőre és szép alakja miatt felhőnek nevezte mindenki.
Szertelenül éltem, nem jártam haza. A rokonok azt hitték, ez csak azért van,
mert nem nősültem meg, amikor kellett volna. Erre anyám vette a szemüvegét, és
csak papolt nekem megállás nélkül. Úgy voltam vele, ha lennie kell, hát legyen:
elvettem feleségül a lányt, épp akkoriban, amikor meghallottam, hogy gyermeket
vársz. És egy év múlva nekünk is gratulálhattak az emberek: mindenütt
gyerekjátékok sorakoztak. Ám én ettől még nem hagytam abba a kicsapongásaimat,
bár az emberek azt hitték, ha szép feleségem lesz, lenyugszom, és ha gyermekem
születik, majd megkomolyodom. De hívhatott volna Komacsi[9]
vagy Hszi Si[10],
táncolhatott volna nekem akár maga Szotoorihime[11],nem
térek jobb útra. Miért változtatott volna meg egy csecsemő látványa? Csak
szórakoztam, szórakoztam és ittam, csak ittam. Nem törődtem se a családommal,
se az üzlettel, és a végén nem maradt semmim, még egy evőpálcikám se. Ez tavaly
előtt történt. Anyám a nővéréhez költözött, aki vidékre ment férjhez. A
feleségem pedig a gyerekkel visszatért a szüleihez. Nem tartjuk a kapcsolatot.
Mivel a gyerek lány volt, nem bánkódtam. De úgy hallottam, tavaly meghalt
tífuszban. Okos egy gyerek volt a korához képest, és mikor meghalt, biztos
felemlegetett engem is. Ha még élne, idén lenne 5 éves. Amint látod, nem sok
érdekes történt velem, nem is mondok többet.
Elmosolyodott.
-
Olyan udvariatlan vagyok, hogy téged sem
ismertelek meg. Szállj be és elviszlek. Nagyon megrémiszthettelek. Riksás is
csak névleg vagyok. Talán örülnöm kéne, hogy ezt a rudat húzhatom, mint egy ló
vagy ökör? Ha néha kapok egy kis aprópénzt? Szerinted boldog vagyok, ha iszom?
Nekem aztán minden mindegy. Utálom, ha vannak utasaim, de azt is, ha üres a
kocsi. Irgalmatlanul elegem van! Még engem is meglep, milyen önző vagyok. Hát
nem felesleges rám fecsérelned a kedvességedet? Gyere, szállj be, elviszlek.
-
Amíg nem ismertelek fel, megtehettem volna, de
most, hogy felismertelek, hogyan is tehetném? De mivel nagyon félelmetes ezen
az elhagyott helyen, kérlek, kísérj el a Hirokódzsiig. Közben pedig
beszélgessünk! – Oszeki megemelte kicsit a kimonója alját. Lakozott getájának[12]
hangja magányosan kongott a kihalt utcán.
Ő volt a régi barátai közül az egyetlen, akit nem tudott
elfelejteni: Kószaka Roku, az ogavamacsibeli kicsi és tiszta
dohánykereskedésből. Milyen sötét lett mostanra a bőre! És milyen piszkos! De
régen, a csíkos kötényében milyen szépen tudott kedveskedni! Olyan barátságos
és tisztelettudó volt, mint kevesek az ő korában. A bolt is jobban ment, mint
az apja idején. Valóban nagyon okos gyerek volt. „Akkortól kezdve
változhatott meg ennyire, hogy én férjhez mentem. Ez a sok szórakozás és
kicsapongás! Mintha egy teljesen más ember lett volna belőle. Talán egy démon
műve? Vagy egy átok? Amikor mindezt meghallottam, képtelen voltam elhinni. De
most, hogy ma este megláttam ebben a szánalmas állapotban... Nem hittem volna,
hogy egy olcsó fogadóban kénytelen megszállni.
Nap mint nap láttam tizenkét és tizenhét éves korom
között, ahogy ott ült a boltjában, újságot olvasott és vezette az üzletet.
Aztán eldöntetett, hogy egy olyan emberhez kell hozzámennem, akire nem is
gondoltam. Mivel a szüleim akarták, nem ellenkezhettem. Szerettem volna Rokuval
lenni, de rájöttem, ez csak egy gyerekszerelem. Úgy döntöttem, hogy lemondok
róla. Hozzámentem Haradához. De egészen az utolsó pillanatig sírtam és
azóta sem tudtam elfelejteni. Biztosan ő is legalább annyit gondolt rám, mint
én őrá. Talán ezért is züllött le. Milyen gőgösnek gondolhat, ha ránéz a
frizurámra és a drága ruháimra. Pedig ha tudná, hogy korántsem vagyok
boldog!”
Oszeki remegve Rokunoszukéra pillantott. A férfi csak nézett
maga elé kifejezéstelen arccal, nem lehetett tudni, mire gondol. Nem úgy tűnt,
mintha örülne annak, hogy oly sok idő után ismét találkozott Oszekivel.
Amikor kiértek a Hirokódzsira, ott már voltak más riksák is.
Oszeki elővett némi pénzt a tárcájából, és gyengéden beletekerte egy
krizantémos papírba.
-
Roku, tudom, ez udvariatlanság tőlem, de kérlek,
vegyél belőle legalább néhány zsebkendőt vagy valami mást. Olyan régen
láttalak! Annyi mindent szeretnék még mondani neked. De nem tudom szavakba
önteni. Remélem, megérted. Most elbúcsúzom. Kérlek, vigyázz magadra, nehogy a
nagynénéd nyugtalankodjon miattad. Titokban én is imádkozom érte, hogy ismét a
régi Roku légy és láthassam, ahogy újra egy remek boltot nyitsz. Isten veled! –
köszönt el, mire Rokunoszuke elvette a papírt.
-
Vissza kellene utasítanom, de mivel tőled
kaptam, örömmel elfogadom. Nem szívesen búcsúzom el tőled. Olyan ez a ma esti
találkozásunk, mint egy álom. De nincs mit tenni. Menjél. Én is hazamegyek.
Későre jár, lassan már nem jár senki az úton – mondta majd megfordult, és
elindult az üres kocsival kelet felé. Oszeki délnek ment. Az út szélén a fűzfák
ágai hajlongtak a holdfényben és csak a geta erőtlen kopogása hallatszott.
A Murata-fogadó második emeleti lakójának és a Harada ház
úrnőjének lelkére egyazon bánat súlya nehezedett.
Nyeste Zsolt fordítása a Babits-műfordítói ösztöndíj támogatásával
[1] A
kilencedik holdhónap tizenharmadik napjának éjszakája, a hagyományos őszi
holdnéző ünnep ideje, innen ered a novella címe is.
[2] A nyolcadik
holdhónap tizenötödik napjának éjszakája, szintén egy holdnéző ünnep, amikor a
közhiedelem szerint a legszebb a hold.
[3] A babona
szerint balszerencsét hoz, ha valaki egy évben csak az egyik holdnézést ünnepli
meg.
[4] Fenyőből és bambuszból készült újévi dísz
[5] A kimonó fölött viselt kabát
[6] Téli rövid kabát, az egyszerű emberek
viselete
[7] Utalás a
japán szólásra: Oja no hikari va nanahikari ('A szülő fénye hétszeres')
azaz valakinek a sikere attól függ, mennyire befolyásosak a szülei. Jelen
esetben arról van szó, hogy Harada még egy szülőnél is jobban segíti Oszeki
családját.
[9] Ono no
Komacsi (c. 825-c.900) szépségéről híres japán költőnő.
[10] Hszi Si
(japánul Szei Si) (i. e. 506 - ?) az ókori Kína négy legszebb nőjének egyike.
Állítólag olyan szép volt, hogy amikor erkélyéről kinézett egy medencére, a
halak annyira elámultak szépségén, hogy elfelejtettek úszni, és lesüllyedtek.
[11] Szotoorihime
(„A hercegnő, akinek szépsége átsugárzik a ruháján keresztül is”) Ingjō legendás
császár (411-453) ágyasa.
[12] Fából készült
japán lábbeli
Higucsi Icsijó (japánul: 樋口 一葉, Hepburn-átírással: Higuchi Ichiyō, valódi neve: 樋口 奈津, Higucsi Nacu, Hepburn-átírással: Higuchi Natsu) (Tokió, 1872. május 2. – Tokió, 1896. november 23.) a Meidzsi-kor (1868–1912) és egyáltalán a Heian-kor óta eltelt ezer esztendő egyik legjelentősebb japán nőírója, szegény sorsú, 24 évesen tüdővészben elpusztult nagy tehetség, aki a régi és az új korszak határán varrónőkről, a Josivarába
prostituáltnak vagy tolvajnak kényszerülő fiatal lányokról, brutális
házasságból menekülni képtelen asszonyokról, tragikusan végződő
szerelmekről írt megrázó erejű naplókat, illetve novellákat és
kisregényeket (mindössze húszat), melyek közül legismertebb a Takekurabe ('Ki a magasabb?'), a Dzsúszanja ('A tizenharmadik éjszaka'), a Vakaremicsi ('Keresztúton') és a Nigorie. Ez utóbbit 1936-ban „Borongó felhők” címmel közölte Thein Alfréd Mai japán dekameronja.
/Forrás:
Képek forrása:
Higuchi Ichiyō portré - ismeretlen szerző, wikipedia.org, public domain
'Japanese jinriksha' - T.Enami Studio, 1890's
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése