A Grimm testvérek ötletgyűjtéseik során akadtak erre a régi
történetre, amit aztán felhasználtak vílághírűvé vált meséik közül a "Libapásztorlány
a kútnál" címűben. Igaz, kissé átírva, az ő világukhoz igazítva. Az igazi
történet azonban így szólt:
A libapásztor és a kappák
A pihenéshez készülődő erdő csendjét
ágak ropogása szakította félbe. A madarak többsége már a fészkébe visszahúzódva
várta az estét, ám a váratlan zajra riadtan kezdték nyújtogatni a nyakukat.
Vajon ki háborgatja megszokott nyugalmukat? Karcsú kis alak sziluettje
bontakozott ki lassan a vénséges fák alatt burjánzó sűrű aljnövényzetből. Botladozva
haladt, bele-beleakadva a levelek alatt láthatatlanul tekergő indák
szövevényébe.
Ahogy a Nap egyre mélyebbre merült az
erdő mögött, úgy nyert egyre nagyobb teret a szürkület, lassan homályba borítva
a vidéket. Az ismeretlen vándor hirtelen megállt és egy fenyő vaskos törzsének
támaszkodott. Válla megrázkódott és sírva fakadt. Hátracsúszó kámzsája alól
aranyszőke hajzuhatag bomlott ki. Hulló könnyei a fekete földre érve fehéren
csillantak, de nem vett róla tudomást. Aztán elcsitult a zokogás. Nagyot
sóhajtott és körbenézett. Kék szemei riadtan fürkészték az egyre
áthatolhatatlanabbnak tűnő rengeteget. Leakasztotta övéről kulacsát és mohón
belekortyolt, de rögtön undorodva ki is köpte. Reményét vesztetten rogyott a
földre, miközben könnyei újra potyogni kezdtek.
- Bárcsak meghalnék! - kiáltott fel, ám a következő pillanatban
rémülten lapult a fatörzshöz.
Surrogó zajt hallott fentről, ami
gyorsan közeledett, majd süvítő hang, vízcsobbanás, és újra csend lett. Visszafojtott lélegzettel figyelt, de miután
nem hallott semmi gyanúsat, óvatosan előmerészkedett és elindult abba az
irányba, ahonnan a víz csobbanása hallatszott. Halkan ropogtak az ágak, ahogy
mind mélyebbre küzdötte magát a bozótosban, ám a következő pillanatban eltűnt
lábai alól a talaj és csúszni kezdett lefelé. Hiába próbált megkapaszkodni a
bokrokba, a gyenge ágak eltörtek és hangos loccsanással esett bele a
folyondárok alatt rejtőző sötét vizű kútba. Örömmel ivott a hűvös, édes vízből,
ám öröme hamarosan félelembe csapott, amikor rájött, hogy nem tud kimászni.
Mintha valaki lecsiszolta volna a sziklahasadékot, amibe beleesett, és hogy a
baj ne járjon egyedül, valami végigsúrolta a lábát, s mielőtt sikolthatott
volna, lerántották a mélybe.
Derengő fény hatolt be lezárt szemhéja
mögé. Felnézett és először a bodros
felhőket látta meg, melyek kényelmesen vonultak tova a különös égen. Mintha az
ég maga is felhők dunnájából lett volna, olyan hatást keltett szürkés-kékes
foltjaival, de nem maradt ideje találgatásokra, mert valaki halkan köhécselni
kezdett mellette. Oldalra pislantott és
az első pillantás hatására legszívesebben felugrott volna, hogy elrohanjon, de
moccanni sem tudott.
- Kialudtad magad?
Egy idegenszerű, furcsa lény guggolt
mellette. Bőre olajzöld és sima, az arca mintha egy öreg gyermek lúdcsőrös
egyvelege lenne. A haja sötétszínű és selymesnek tűnt, de a feje tetején egy kopasz
rész fénylett, szemei sárgásak és nagyok, karjai vékonyak, ujjai között
úszóhártya látszott. Ruhája egy végét járó, viseltes kötényre hasonlított.
- Bocsáss meg! – köhécselt szabadkozva, és
nekilátott letekerni a lányról egy tengeri hínárra hasonlító valamit. –
Szükséges volt, nagyon kapálóztál és Grukk barátomat alaposan fejbe rúgtad, de
most már nem kell ettől tartani, ugye? Kissé nehezen viseljük, ha a fejünket
rugdalják… hum, hum… Grukk még most is körbe-körbe forog.
A lány zavarodottan bámult mocsárszínű
szemeibe és határozatlanul bólintott.
Bocsánat, igazán nem akartam senkit sem
bántani – szabadkozott félénken a lány, aztán óvatosan megkérdezte: - Ho… hol
vagyok?
- Nos, hát… khm… az emberek Agarutának hívják, vagy valahogy
hasonlóan – mormogta mellékesen. – Mivel az én nyelvemen nem értenéd, és ki sem
tudnád mondani… nos, szóval ha meg akarod nevezni, akár ki is találhatsz
magadnak tetszőt. Igazán nagy szerencséd, hogy több nyelven beszélek, az
emberekén is! - tette hozzá büszkén, aztán kérdés nélkül folytatta. - A külső
szigeten születtem, de tudod, elég kíváncsi a természetem, ami addig is okozott
több kellemetlenséget. Egy alkalommal, mikor a családommal meglátogattuk az
egyik rokonunkat, elmentünk a közeli hőforrások barlangjába. Volt ott egy feneketlen
kürtő, aminek még a közelébe sem mehettünk. Hát, én mégis odamentem, hogy
belelessek, aztán beleestem. Döbbenetemre egy hosszú alagúton keresztül
kerültem ide, ami egy zuhatagban végződik. Évekkel ezelőtt történt, a családom
bizonyára rég halottnak hisz.
- Meg sem próbáltál hazamenni? –
érdeklődött együttérzőn a lány.
- Minek? Jó dolgom van itt. A folyóban
nyüzsögnek a halak, a házainkat nem kell fűteni és bujkálni sem kell az emberek
elől.
Elhallgatott és fürkészően mérte végig a
lányt.
- Mondd csak! – folytatta – Tulajdonképpen
hogy kerültél a kútba?
- Beleestem.
Csend lett. Talán mindketten a megfelelő
kérdésen törték az agyukat, amikor egy újabb lény érkezett. Valamivel
karcsúbbnak tűnt és a bőre világosabb árnyalatú volt.
- Látom, felébredtél – fordult a lányhoz,
miközben meghajolt. – Grakki a nevem és a tiéd?
- Alíz –motyogta a lány.
- Ariszu – ismételte furcsán a lénv.
- Alíz – javította ki a lány óvatosan.
- Értem én, értem! – bólogatott
öntudatosan a lény – Ariszu. Gondolom a férjem már bemutatkozott. Akkor nem
ismétlem el, hogy Grakknak hívják, rokonainkat és minket nekknek, nekkinek,
kelpinek, meg kappának neveznek, és hogy a fajtámmal az emberek egymást, de
főleg a gyerekeiket ijesztgetik. Micsoda ostobaság! Igaz, mit is várhatunk az
emberektől! Kérlek, kedvesem, bocsáss
meg, nem szántam személyeskedésnek, ám tapasztalataim alapján igaz az
állításom, de mivel nem szeretnélek elbátortalanítani még jobban, ezért talán
jobb, ha most megyünk! Ógrekk már vár
minket!
Nem közölte, hogy ki is lehet az a bizonyos
Ógrekk, hanem rögtön elindult, ám férje elkapta a karját.
- Képzeld! – mutatott a vendégükre. -
Beleesett a sötét vizű kútba, pedig nem is lesett bele!
Jelentőségteljesen összebólintottak,
aztán gyengéd nógatással elindították a lányt maguk előtt.
Ógrekk volt az uralkodó. Egy jókora,
göcsörtös fatörzsön ücsörgött, amit kagylók és csigák héjával raktak ki
díszítés gyanánt. Hasonlóak díszítették az ő viseltes köténykéjét.
- Aha! Hát te volnál hát az idegen! –
jegyezte meg kissé vartyogó hangon. – Éppen jókor érkeztél, mert a libáinknak újabb
gondozóra van szükségük. Az idén nagyon sikeres volt a szaporulat. Grakki majd
elmagyarázza a dolgodat és megmutat mindent. Mondd csak! Miért van a
kulacsodban sós víz? Igazán kedvelem a sót, de ez még nekem is sok volt.
- Az egy hosszú történet – hajtotta le
szomorúan a fejét a lány.
- Óh! – csillant fel az uralkodó szeme. –
Szeretem a hosszú történeteket. Elmeséled?
És Alíz belekezdett. Elmesélte, hogy a
földkerekség leghatalmasabb, legerősebb és leggazdagabb királyságából jön. A
királynak mindene megvolt, amire csak vágyott, termékeny földek, kincsek,
hűséges alattvalók, a legcsodásabb művészi alkotások, melyeket ember készített
és az ő három lánya volt a legszebb egész birodalmában. A legidősebb szőtte a
legfinomabb selyemvásznat, a középső festette meg őket a legtökéletesebb
színekkel, s a legkisebb könnyeiből született igazgyöngyökkel díszítették a
páratlan szépségű selyemből varrt palástokat és ruhákat, melyeket az uralkodó
viselt. A király 40-dik születésnapja alkalmából hatalmas ünnepséget rendezett,
amire meghívta a szomszédos birodalmak urait is. Pompásan faragott kőkutakból folyt a
legzamatosabb bor, az asztalok roskadoztak az ételektől, ötvösök által
készített ezüstfákról valódi gyümölcsöket szedhettek a vendégek és sűrű arany
pókhálókról különleges édességek lógtak. A király egy rózsaszínű sókristályból
faragott páratlan szépségű trónon ült, amelyet bányáiból hoztak fel és
legtehetségesebb kőfaragója faragta ki. Ezek a bányák voltak a vidék egyedüli
bányái és ezek látták el az összes királyságot sóval. A vendégek egyik
ámulatból estek a következőbe, és csodálatukat nem tartották titokban a király
megelégedésére, ám az ünnepség csúcspontján úgy érezte, hogy többre vágyik a
hivalkodó kincseknél, ezért váratlanul magához szólította a lányait és
megkérdezte tőlük, hogy mennyire szeretik őt. A legidősebb azt felelte, hogy
annyira szereti, mint a legragyogóbb fényű drágakövet. A középső azt mondta, mint
a legédesebb cukrot. A legkisebb elmerengett, aztán az apjára mosolygott és ezt
felelte:
- Mint a sót.
A király éktelen haragra gerjedt. A
legkedvesebb lánya úgy szereti őt, mint a közönséges sót? Megszégyenítette a
vendégei előtt! Haragja feledtette szeretetét és megparancsolta, hogy azonnal
takarodjon a birodalomból és soha ne térjen vissza. A kulacsát sós vízzel
töltötték meg, és a birodalom határáig kísérték katonái.
- Hm… Szomorú történet – nézte a lányt a
kappa uralkodó. – Mindenesetre sikerült apádnak örökre megszabadulnia tőled,
mert itt ugyan meg nem talál. Sírj csak nyugodtan! – bámulta kikerekedő
szemekkel a szaporodó gyöngyöket a fűben, aztán vigasztalóan hozzátette – Ne
félj, nem lesz itt rossz dolgod, tán még barátokat is lelhetsz!
Grakki elvezette a zokogó lányt, néhány
kölyök kappa meg a földre hullott gyöngyöket szedegette össze.
Tágas mezőre értek. Vadvirágok illatát
vitte a hátán a langyos szellő szerteszét. Ludak gágogása hallatszott a
távolból és hamarosan meg is látták őket. Sötétkék tó bukkant elő, aminek a
vizében seregnyi tollas jószág úszkált. Kissé távolabb takaros faház álldogált.
A tótól a házig vezető út mellett fura kis építmények sorakoztak.
- Azok a lúdszállások! – mutatott rájuk
Grakki és egyenesen a ház felé tartott.
Mikor odaértek, füttyentett egyet.
- Jövök! – hallatszott és a ház mögül egy
fiú jött az üdvözlésükre, kezében egy kosár uborkával.
- Hoztam segítséget – közölte Grakki és
felcsillant a szeme, mikor átvette a kosarat. – Mennem kell, még sok a
tennivalóm és kiszárad lassan a hajam is. Nyakláncot kell fűznöm a királynénak
a gyöngyeidből. Ha kell valami, tudjátok, hol találtok.
Azzal gyorsan távozott kurta lábain, a
lány meg zavartan toporgott.
- Most vagy itt először, igaz? – kérdezte
csintalan mosollyal a fiú.
Alíz nagyra nyílt szemekkel nézte, aztán
felszabadultan elkacagta magát.
Eltelt az első hónap, bár errefelé nem
nagyon számolták a napokat, mert valahogy másképpen működtek, mint a kinti
világban. Elmesélték egymásnak a történeteiket. A fiú, Jin, egy nagy szigetről
került ide, arról, ahonnan Grakk is. Apja halász volt és naponta kijárt a
falujuk határában levő tóra. A felnőttek sokszor figyelmeztették a gyerekeket,
hogy ne merészkedjenek közel a vízhez, csak ha a szüleikkel vannak, és mindig
legyen náluk uborka, mert a tóban élő szörnyek azt nagyon szeretik, jobban,
mint a gyerekek zsenge húsát. Jin nem hitt ezekben a mesékben. Kíváncsisága
erősebb volt a tiltásoknál és gyakran elrejtőzött a nádasban, vagy a bokrok
alján és türelmesen figyelte a vizet. Egy alkalommal, éppen a nádasban keresett
leshelyet magának, mikor segélykiáltást hallott. Azt hitte, hogy valamelyik
gyerektársa került bajba, ám annál nagyobb volt a meglepetése, mikor egy
csapdába került kappával találta szembe magát. Az első pillanatban megijedt,
aztán eszébe jutott az uborka. Félve nyújtotta a lény felé, miközben udvariasan
meghajolt, ahogy azt otthon tanulta. Ámulatára a kappa is hajlongani kezdett,
és nagy élvezettel harapott az uborkába.
- Ha megígéred, hogy nem bántasz, akkor
kiszabadítalak – mondta némi bizonytalansággal, aztán miután a kappa ünnepélyes
ígéretet tett, előhúzta a kését és szétfeszítette a zöldes lábat fogva tartó
kétszínű nádkagylót.
Ekkor kezdődött a barátsága Grakk-kal,
aki még maga is gyerek volt, és ez a barátság okozta Jin vesztét, vagy
szerencséjét?... Ki tudja… mindenesetre meg akarta keresni elveszett barátját
és beleugrott abba a kürtőbe, amibe Grakk belecsúszott. Így került ide és azóta
az idetévedt ludakat gondozza, kis házakat épít nekik szállásul, és minden
évben, mikor a kinti világban a legnagyobb a Telihold, akkor pár napra felviszi
őket egy erdei tóhoz, hogy megfürödhessenek a Hold fényében, ami ezüstösre
festi tollruhájukat. Amely lúdé ezüst lesz, az visszatérhet vele, amelyeké nem,
azok elfeledik a lenti világot és útra kelnek az emberek világában, hogy
megkeressék társaikat. Még egy hónap volt a Nagy Teliholdig.
A két fiatal gyorsan megértette egymást
és együtt a munka már nem is volt munka. A kis kert, ahol Jin uborkát
termesztett, Alíz ügyességének és szorgalmának köszönhetően egyre növekedett,
és a kappák legnagyobb örömére egyre több és finomabb uborka került az
étlapjukra.
- Holnap felmegyek a libákkal a
Fekete-tóhoz – mondta szomorkásan Jin egy délután. – Három napig nem fogunk találkozni…
és… és… - elhallgatott, miközben a földet bámulta.
- És? – nézte feszülten a lány, közben úgy
érezte, hogy összeszorítja valami a szívét.
- Hiányozni fogsz – mondta vörösödő arccal
a fiú, azzal felugrott és berohant a házba.
Másnap reggel megjelent Grakk és a
felesége Grakki, hogy segítsenek a ludakat elvinni addig az átjáróig, ahonnan
kijutnak a Fekete-tóhoz. A két fiatal szótlanul terelgette a tekergő folyócska
mellett a gágogó szárnyasokat, ami nem kerülte el Grakki figyelmét. Mikor egy
barlang bejáratához érkeztek, csakúgy mellékesen megjegyezte:
- Ógrekk azt kéri, hogy mindketten
menjetek fel! Miért unatkozzon Jin barátunk három napon keresztül? Persze, csak
ha kedved van Ariszu kedves – tette hozzá hamiskás mosollyal.
Alíz Jinre pillantott és ragyogó
szemekkel bólintott, és a fiú sem tudta elrejteni boldog mosolyát.
A barlangban a folyócska zubogva tűnt el
a sziklák alatt.
- Ne félj! – szólalt meg a fiú. – Csak ne
engedd el a kezem!
Beléptek a vízbe és lebuktak a fehér
habokba, a libák követték őket. Alíz érintést érzett az arcán. Lassan, félve
kinyitotta a szemét és elámult. Fényben úszott körülöttük minden, mintha a víz
fénylene a sok aprócska buboréktól, de a legmeglepőbb az volt, hogy tudtak
benne lélegezni. Körülöttük lúdszárnyaktól fehérlett az átjáró, de ahogy
kiérkeztek a sziklajáratból, hirtelen sötét lett. Az indigószínű vízbe érve a következő
lélegzetvételtől fuldokolni kezdett a lány, ám ekkor kiértek a felszínre.
- Megérkeztünk – segítette ki a fiú a
partra. – Mindjárt jobb lesz. Gyere! – és egy kis kunyhóba vezette, ami a sűrű
bokrok rejtekében alig látszódott.
Száraz ruhákat vett elő és tüzet
gyújtott az aprócska kandallóban, ezalatt a libák szorosan összebújva
üldögéltek a tó partján. Tollukra a Hold kékes fénye vetült.
Senki nem sejtette, hogy a birodalom
királya hamar megbánta hirtelen haragját és kihirdette, hogy annak a vitéznek,
vagy királyfinak, aki megtalálja és épségben visszahozza a lányát, annak adja
feleségül és a birodalma felét is. Sokan indultak útnak, de senki sem bukkant
az elveszett királykisasszony nyomára, aztán egy herceg vándorlása során betévedt
egy ismeretlen erdőbe. Ahogy egyre mélyebbre jutott, egyre áthatolhatatlanabbá
vált az aljnövényzet. A kardjával próbált utat vágni magának. Mikor
beesteledett, felmászott egy fára, hogy ott töltse az éjszakát, és akkor
pislákoló fényt látott meg a távolban. Úgy döntött, közelebb merészkedik.
Ezalatt Alíz elrakta a vacsorájuk
maradékát és kisétált a tóhoz, hogy elmossa a tányérokat, meg az evőeszközt.
Sötét kendőt borított a fejére a hűvös éjszaka miatt és ekkor eszébe jutott az
apja, a testvérei, a régi otthon. Elszaladhatna, elmenekülhetne, és talán apja
megbocsátana neki… talán, de mi lenne Jinnel? Ő megbocsátana? És egyáltalán el
akar szökni onnan, ahol nem fogoly?
Letérdelt a vízpartra és hajáról
lecsúszott a kendő. Aranyosan csillámlott a Hold fényében. Lassan a víz fölé
hajolt és nem látta meg a magasban leselkedőt.
A hercegnek sikerült eljutnia a tóig és
észrevette a kis kunyhót. Nem mert bekopogni, mert hallott már mély erdőkben
élő gonosz boszorkányokról, meg még gonoszabb varázslókról, inkább úgy döntött,
hogy inkább kilesi, mifélék laknak itt, ezért felmászott egy partközeli fára és
várt. Nem kellet sokáig várnia, mert kinyílott a kis házikó ajtaja és karcsú
alak lépett ki. A vízhez tartott. Mikor letérdelt, lecsúszott fejéről a kendő
és a herceg ámulva nézte kibomló aranyló haját. Keble dagadni kezdett az
örömtől. Talán ő az elveszett királylány és akkor ez a kaland élete
legszerencsésebb kalandja! Nem csak szép feleséget, hanem hatalmas vagyont is
nyer, ha hazaviszi a lányt. Már éppen ahhoz készülődött, hogy felfedi magát,
amikor tekintete a mozdulatlan víztükörre esett. A Hold fényében arcvonások
bontakoztak ki. Egy ráncos, libacsőrhöz hasonló orrú arc bukkant fel a
víztükörben. A herceg rémülten hátrált visszafelé. Gyorsan lekúszott a fáról és
eszét vesztve menekült arra, amerről jött.
- Grakki! – kiáltott fel Alíz meglepetten,
mikor barátnéja lassan kiemelkedett előtte a tóból.
- Úgy döntöttem, meglátogatlak benneteket!
– mászott ki a kappa asszony kuncogva a partra. - Hoztam nektek egy kis
gyümölcsöt, na meg talán nem bánjátok a jó társaságot. Az igazat megvallva –
hajolt a lányhoz – hiányoztatok már. Elhoztam Jin hangszerét is, hogy vidámak
legyenek az esték!
Alíz nevetésére kijött a fiú, és az első
meglepetést hamarosan nevetgélés és zeneszó váltotta fel. Talán még sohasem
volt ilyen vidám a ludak nyáresti holdfürdője.
A harmadik éjjelen pont felettük állt a
Hold. Sugarai beterítették a kis tisztást és a tavon várakozó ludakat. A levegő
meg-megcsillant és a madarak mozgolódni kezdtek. Néhányan felrepültek és
keringeni kezdtek a fák felett. Páran még csatlakoztak, majd egyetlen kiáltás
nélkül elrepültek. Azok viszont, akik maradtak, ezüstösen fénylő tollakkal
úszkáltak a vízen.
- Ideje indulni! – rikkantott Grakki és
Jin megfogta Alíz kezét. - Figyelj!
A víz pezsegni kezdett és a ludak egymás
után merültek alá. Jin megszorította a lány kezét.
- Hazamegyünk! – mondta és Alízra mosolygott.
- Igen, hazamegyünk! – mosolygott vissza
rá a lány, avval belegázoltak a tóba és hamarosan eltűntek a mélyben.
A leggazdagabb királyság leghatalmasabb
uralkodója gondterhelt arccal ült aranytrónján. A sok vitéz, akik lányát
keresték, mind üres kézzel tértek vissza. Egy herceget félholtan találtak egy
messzi sivatag szélén. Félrebeszélt, elvarázsolt erdőről, meg szörnyűséges
boszorkányról dadogott, aki el akarta őt veszejteni és alig bírt elmenekülni
arról a szörnyű helyről. Újabb csalódás, ám nem ez volt a király legfőbb gondja.
Sóbányáit víz öntötte el és képtelenek voltak akár egyetlen aprócska tömböt is
felhozni. Mintha az összes só kioldódott volna és elfolyt volna valahová a
mélybe. Amit találtak helyette, az közönséges mészkő volt. Az egyetlen, ami egész
birodalmában megmaradt, az a kősóból faragot díszes trón volt.
Bizonyára felmerül néhány Olvasóban a kérdés, hogy ugyan minek volt szükség odalenn a libákra? Erre egy másik történetben kaphatják meg a választ!
Tabi Kazu 2017
Bizonyára felmerül néhány Olvasóban a kérdés, hogy ugyan minek volt szükség odalenn a libákra? Erre egy másik történetben kaphatják meg a választ!
Tabi Kazu 2017
A mese ötlete Lir Morlan főszerkesztő barátomé. Az ő
javaslatára írtam meg ezt a történetet. Remélem csupán, hogy nem csak nekem
okozott örömet a megírása, hanem az Olvasóknak is az olvasása!
Kép: Kappa bycrunchyroll.com
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése