Zellei Timea: Jéggé fagyott árnyékliliom |
Végigsimított az esőtől és
hólétől roncsolt kövek felszínén: ujjhegyei alatt érezte a puha mohát, és
halvány mosolyt engedett meg magának, amint az emlékek elöntötték.
Chinatsu tavaly is járt itt,
ahogy azelőtt és még előtte, minden évben. Kisgyerekként nagyszülei hozták el,
aztán később a szülei. De az elmúlt négy évben már csak egyedül tette meg az
utat, ami a családi hagyomány szerint zarándoklat volt.
Végigsétált a Shinkansen
megállójától, az óváros kopott járó kövein a Koya - hegyi lépcsősor felé, végül
a temető mellett elhaladva, a vörös imaoszlopokkal szegélyezett sétányon.
Pulóverén keresztül érezte az
októberi alkony hűvösét, mégsem fázott. Sosem fázott: bár gyökerei innen nőttek
ki, a Sawaguchi család már három generáció óta Sado szigetén élt, a tenger
közepén.
Ujjai most lejjebb siklottak a
kőtáblába vésett írásjegyeken. Áldások, szerencsehozó szavak, imádságok
rejtőztek a vonalak mögött: egyiknek - másiknak azonban az idő már megfakította
az erejét.
Megkaparta körmével a töredezett
szegélyű jelét.
Zsibbadtság lett úrrá tagjain,
ahogy megérintette a tizenhárom vonást tartalmazó, mennyei lábakon álló
írásjegyet. Fölötte terült el a fül, mellette a száj, és Chinatsu még mindig
nem tudta, hogy miért ez a három jel adta ki azt az egyet, ami az Istenek és
Szellemek mellett a második legerősebb hatalommal bíró évszázadok óta.
Az erő, ami a vonalakból áradt
bár halványabb volt, mint egy éve, mégis feltöltötte a lányt.
Az ujjai hegyén keresztül
áramlott kézfejébe, majd fel a karján a nyakáig, ahol az erek lüktetve dagadtak
ki, szabad utat engedve az esszenciának, hogy eljusson a meridiánokon keresztül
mindenhova testében.
Most már beléphetett a
nagyközönség számára zárt területre.
A nap lenyugvóban volt, bár
halvány fénye még mindig átviláglott a bronzos árnyalatú senkaki juhar levelei
között.
Chinatsu séta közben bámulta az
eget, ami átütött a fák kusza ágain, és a halvány mosoly kiszélesedett ajka
körül.
- Rég volt - súgta a szélben egy
hang. - Ugyanúgy nézel ki, mint a nagyanyád.
A lány a szavakra előre
pillantott:
- Te pedig ugyanolyan vagy, mint
egy éve - nézett a hajlott hátú alakra. - Sendai testvér - biccentett a
férfinek.
- Mi mindig ugyanolyanok maradunk
Chinatsu - viszonozta az üdvözlést a buddhista szerzetes, majd elállt az
ösvényről és utat mutatott. - Mindannyian - állt a lány mögé és lépteit a
könnyedén sétálóéhoz igazította. - Minden rituáléval ragad ránk valami abból a
világból, amivel megőrízzük a tudást és a hatalmat.
Chinatsu csak biccentett, de
pillantása már újra a fák ágait pásztázta.
- Valóban azok vagyunk, de én még
mindig nem tanultam eleget, Sendai testvér.
A férfi végigmérte az egyenes
tartású lányt, szemöldöke csak egészen leheletnyit vonaglott meg a szavakra.
- Sok mindent már nem kell
tanulnod, szinte teljesen felkészülten hoztak ide annak idején az első
szertartásodra az öregeid, Chinatsu.
- Ne kezd megint a régi mesét,
Yoshi - dermedt meg némi haraggal hangjában és a szerzetesre nézett. - Semmi
kedvem újra és újra végighallgatni a zagyvaságot, amit az örökségemről akarsz a
fejembe verni. Mellesleg koránt sem vagyok annyira felkészült az első kiűzésre,
mint azt hiszed.
Egy fél pillanatig némán néztek
egymással farkasszemet, és a lány fordította el először tekintetét. Nem azért,
mert Sendai legyőzte, hanem, mert még mindig emlékezett arra a kölyökre, aki
tizenöt éve futva közeledett felé a vörös oszlopok között. Annyi élet volt
benne! Mégis annyi halált látott azóta. Helyes fiú volt, de az idő és az okkult
tudás, a hatalom és az erő megtörte. Ma már úgy nézett ki, mint a saját
nagyapja, és nem lehetett tudni, mennyi időt szántak még a hósóshinak a Szellemek. Ahogy saját magáról sem tudta megmondani,
mennyi ideig maradhat még a földön.
Hazudtak egymásnak minden évben,
mert így legalább kicsit úgy érezhették, még élhetnek.
Némán sétált tovább nyomában a
férfival az Áldozat Ösvényén, és néhány perc múlva a juharfák közül előbújó,
ívelt tetejű templomegyüttes előtt állt.
A barna gerendák már-már
feketének látszottak az ősz bohókás fényeiben, és Chinatsu a kötelező tiszteletadás,
a rituális megtisztulás után belépett.
***
Fehér alapon bordó levél mintás
yukata volt összehajtogatva letéve az apró vendégszoba ajtaja elé, amikor a
lány reggel felébredt. Rég megtanulta, hogy ezen a helyen korán keljen, amúgy
is minden apró zajra képes volt felriadni: ilyen volt a surrogó hangok
kavalkádja is, melyeket a szerzetesek lépteinek hangja hívott életre.
A kis, két tatami széles szoba
fürdőjébe lépve felfrissítette magát, és mire a hagyományos öltözetben
előlépett, Sendai kopogtatott.
Chinatsu beinvitálta a férfit,
aki a túlsó falhoz sétált, letette a díszes csészékkel és bronz teáskancsóval
megpakolt tálcát, majd elhúzta a tolóajtót.
A hajnali szűrt napfény játéka
most is megbabonázta Chinatsut, amint közelebb lépdelt.
Egyetlen szó sem hangzott el
köztük, míg Yoshi meg nem kínálta a friss matchával, melyet Chinatsu tiszta
elmével fogadott el. A teaszertartás
híveként és néha gyakorlójaként, ismerte a metódust, ami ezzel járt. Csak akkor
lehetett méltó a tisztaságra, ha gondolatai sem csapongtak.
Néhányat forgatott a csészén,
hogy mintája jól kivehető legyen, majd belekortyolt. A nyelvén érezte a víz
lágyságát, a habosra kevert teapor kellemesen fanyar ízét, és kibámult az
udvarra.
- Mennyi időm van? - kérdezte
halkan megtörve a szertartás menetét: be kellett magának vallania, hogy nagyon
is izgult.
- Egy órád, Chinatsu-chan - súgta
ugyanolyan halkan Yoshi és ő maga is ivott.
Pillantásával követte a lány
tekintetét; két fekete köntöst viselő szerzetes épp akkor lépett ki a főkapun,
hogy szokásos adománygyűjtő útjukat megkezdjék Kyotóban.
Régebben volt benne némi irigység
azok iránt, akik megtehették, hogy emberek közé menjenek, de ma már csak
egykedvűen figyelte, ahogy társai fejükbe húzzák a szalmakalapot és kezükben a
csengővel, bronzcsészével elsétálnak.
- Jövőre már nem megyek eléd - szólalt
meg váratlanul a második korty után a férfi.
Chinatsu szeme alatt megrándult
egy izom, amikor ránézett.
- Még nem mehetsz el, Yoshi.
- Már így is többet éltem, mint a
többi hósóshi, Chinatsu - bámult ki a
közelben álló fára a szerzetes. - Minden tudást átadtam, amit valaha nekem
tanítottak, és vannak nálam jobbak is. Nem az az életcélom, hogy a démonok
elleni csatában leheljem ki a lelkem. Az nem az én utam.
- Gondoltál volna erre akkor,
amikor idejöttél kamaszként - fordította el róla tekintetét Chinatsu: hangjában
fájdalom villant. - Tudtad, ha eléred azt a szintet, hogy mester váljék
belőled, összetörnek az álmaid, egy szebb reményű fiú álmai.
- Igaz. Hibáztam a
nagyravágyással, Chinatsu - tette le a csészét a férfi és egy tiszta ruhával
szárazra törölte belsejét, melyet a köntös ujjából húzott elő. - De a hatalom
tönkretett - mondta ki nyíltan, majd újra az udvarra pillantott. - Látod azt a
liliomot a juhar tövében? Évek óta figyelem, ahogy növekszik, virágzik,
elhervad. Te is olyan vagy, mint az a virág: évről évre láttam, hogyan bontasz
szirmokat, és az egyetlen, amit nem akarok látni, a te elmúlásod.
Chinatsu a csésze pereme fölött
mérte végig a vele egykorú férfit.
- Irigy vagy a tudásomra, Yoshi?
- Ez nem irigység. Féltelek.
Nagyon vékony a határvonal az onmyóji és
a hósóshi között. Ha átbillensz,
terád is ez a sors várhat.
- Biztosíthatlak, hogy nincs
szándékomban szerzetesi köntöst magamra ölteni. Meg vagyok a professzori
fokozatommal - harapta be ajkát a lány, hogy elfedje mosolyát. - Köszönöm, hogy
ennyire aggódsz, de én nem árnyékliliom vagyok, ami csak pár napig virágzik. Te
magad mondtad, hogy ez az örökségem.
- Igaz - sóhajtott mélyet Sendai
testvér. - A te szívedet már rég megdermesztette a hatalom.
- Fehér
virágú árnyékliliom,
pár napig
nő csupán.
Búskomorrá
válva bámulom az eget - szavalta a lány.
Sendai testvér elmerengve nézte, amint Chinatsu ültében meghajolt,
megköszönve a teát, majd felállt és a nyitott tolóajtóhoz lépett, a senkaki
juhar tövében növekedő liliomra nézve.
- Elég gyér halálverset írtál. Ezért kár volt egész éjjel fennmaradnod
– engedett meg egy halvány mosolyt.
- Ez nem a halálversem, Yoshi – pillantott rá Chinatsu. – Veled
ellentétben én nem készülök elmenni, így feleslegesnek érzem, még ha a
hagyományainkhoz is tartozik – merengett el a lány. – Nézd, Yoshi. Te, mint hósóshi szerzetes, tanultad a
rituálékat, én, mint tudós onmyóji születésem
óta hordozom. Vedd úgy, hogy nyertem neked még egy kis időt, hálából azokért az
évekért, amikor még reménykedhettem abban, nem adod fel végleg a világi életet
– fordult vele szembe. – Ez az én napom. És hogy tudd, nincs igazad. Nem
dermedtem meg a pillanatban, nem mállott le rólam az emberi érzés. A szívemet
te őrzöd: minden más csak mesteri színjáték.
A lány lesimította a yukata hajtókáját: a vékony pamut érintése
ujjbegyeibe égett, és felsóhajtott:
- Itt az idő, Sendai testvér, hogy elengedj. A magam útját kell
járnom. Minden értelemben.
A férfi felállt az egyre kényelmetlenebb seizából és meghajolt a lány
előtt.
Tudta, hogy Chinatsunak igaza van: fel kellett szabadítania őt és
hagynia kellett, hogy elinduljon végre.
- „Igaz természetében az öt szkandha üres, és ezzel
minden szenvedést meghalad. A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség
nem különbözik a formától. A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.
Nem keletkeznek, és nem szűnnek meg. Nem tiszták és nem szennyezettek. Nem
növekszenek, és nem csökkennek. Minden jelenségnek üresség a természete. Nincs
megvalósítás és nincs megérkezés”[1] – suttogta Yoshi búcsúzóul.
- „Ha tökéletesen meg akarod érteni
A múlt, a jelen és a jövő összes Buddháját,
Akkor lásd úgy a
Világegyetem mibenlétét
Melyet egyedül a tudat
teremt”[2] – súgta meghajolva a lány.
[1] Mahá-pradzsnyá-páramitá Hridaja Szútra : Szív – szútra. A szöveg azt jellemzi, hogy Avalokitésvara, a könyörület bódhiszattvája miként látja a megvilágosodást. Forrás: Szung Szán zen mester: Zen iránytű. Fordította és a jegyzeteket írta: Kwang Hae (Fődi Attila) A szanszkrit szövegeket ellenőrizte: Körtvélyesi Tibor A kínai szövegeket ellenőrizte: Kósa Gábor A fordítást az eredetivel egybevetette: Chong An Sunim JDPS
[2] Avatamszaka – szútra: Virágfűzér szútra. A buddhista tanulmányok szerint a szútra azt a pillanatot írja le, amelyikben a történelmi Buddha – Sziddhárta herceg megvilágosodott. Forrás: Szung Szán zen mester: Zen iránytű. Fordította és a jegyzeteket írta: Kwang Hae (Fődi Attila) A szanszkrit szövegeket ellenőrizte: Körtvélyesi Tibor A kínai szövegeket ellenőrizte: Kósa Gábor A fordítást az eredetivel egybevetette: Chong An Sunim JDPS
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése