A történet az 1192. év február havának 27. napján kezdődött. Egy
Bukoji nevű templomban, Takatsuji kerületben – amit korábban Yabugashitának
hívtak – Kyoto-ban, állt egy Kihachi nevű antikvitás-kereskedő kis boltja.
Kihachi nem árult túl sok mindent, de amije volt, az
kifejezetten különleges áru volt, így a jobb módú emberek, amikor imádkozni
mentek, rendszeresen betértek hozzá, – olykor akár csak nézelődni is,– mivel
mind jól tudták, hogy amit érdemes megvenni, azt Kihachi megveszi.
Egy napon, amikor történetünk kezdődik, Kihachi a boltjában
üldögélt, készen arra, hogy a betérő igényei szerint pletykálkodjon, vagy árusítson,
amikor besétált egy fiatal szamuráj, egy udvari nemes – kuge, ahogy akkoriban nevezték őket – de nagyon másnak tűnt, mint a
legtöbb daimyō szamurája, akik
általában sokkal feltűnőbben viselkedtek.
– Mennyi szép és érdekes dolog van itt! – mondta. – Esetleg
bejöhetnék, és körülnézhetnék, amíg elvonul ez a zivatar? A nevem Sakata, és az
udvarhoz tartozom.
–Jöjjön be, jöjjön be! – mondta Kihachi. – Van néhány nagyon
szép tárgyam, és biztosíthatom, hogy minden darab egyedi, csak kevés úrnak van
ilyesmije! A kereskedők úgy mondják, kétszer száz évet kellene élni ehhez a
szakmához, az első százat, rossz időkben, háborúban és bajban, amikor csak
gyűjtögeti a tárgyakat, a következő százat pedig békés nyugalomban, amikor csak
élvezzük és áruljuk ezeket a csodákat. Az üzletem nem túl jövedelmező, de én
szeretem ezeket a tárgyakat, amiket megvásárolok, és mielőtt tovább adnám,
gyakorta hosszasan csodálom őket. Csak nem úton vagy, uram? Úgy látom,
utazóruhát viselsz.
– Így van – felelt Sakata – jól látod. Tobán is túl, Yamatoba
utazom, hogy meglátogassam a legjobb barátomat, aki hirtelen és titokzatos
módon megbetegedett. Félő, hogy addig sem él, amíg odaérek!
–Toba!– tűnődött a kereskedő – Bocsáss meg, uram,
megkérdezhetem a barátod nevét?
– Természetesen – mondta Sakata – A barátom neve Matsui.
– Akkor esetleg – kérdezte az antivitás-kereskedő – ő lenne
az az úr, aki megölte egy ősi cseresznyefa szellemét Toba közelében, és az óta
is a templom papjaival él? Az emberek azt mondják, hogy ez a cseresznyefa olyan
ősi, hogy lelke van. Egy gyönyörű nő képében jelent meg, és Matsui, mindegy,
hogy félelemből, vagy gyűlöletből, de megölte. És ahogy mondják, attól az
estétől kezdve, tíz nappal ezelőtt, a barátod, uram, Matsui beteg, a fa pedig,
ahogy a szellemet megölték, kiszáradt, és meghalt.
Sakata megköszönte Kihachinak az információkat, útjára
indult, és végül megtalálta a barátját, Matsuit, akit Tobában a Shonen Templom
papja, akit jól ismert, gondosan ápolt.
Nem sokkal azután, hogy a fiatal szamuráj elhagyta az
antikvitás-kereskedő Kihachi boltját, havazni kezdett, és úgy tűt,
hosszú-hosszú ideig el se áll majd. Kihachi úgy döntött, bezárja az üzletet, bezárta
az amadot, a viharredőnyt, és visszavonult, néhány különleges favésetett és
faragványt is magával vitt, hogy letisztogassa, és még inkább antik megjelenést
adjon nekik, amíg úgysincs jobb dolga a sötét időszakban.
Nem sokkal később, az este folyamán kopogás hallatszott a fa
redőnyön. Kihachi, aki nem szívesen hagyta volna el kellemesen bemelegedett
ágyát, kikiáltott.
– Ki vagy? Gyere vissza reggel! Ne érzem elég jól magam, hogy
felkeljek ma éjjel!
– De most kell, most meg kell tenned, fel kell kelned! Hoztam
eladásra egy csodás kakemono-t
(tekercsképet) – mondta a hang, ami kétségtelenül egy fiatal lányhoz tartozhatott,
és olyan édes és esdeklő volt, hogy az antikvitás-kereskedő felkelt, majd egy
kis ügyetlenkedés után kinyitotta az ajtót.
A hó korábban sűrűn hullott, de mostanra előbukkant a hol, és
a fényénél egy fiatal, szép, tizenöt év körüli lányt látott ott állni,
mezítlábasan, kezében a félig kibomlott kakemonoval.
– Nézd! – mondta a lány. – Eladom neked!
Azt mondta, ő a Tobai
Matsui lánya.
Az idős férfi beljebb hívta, és megnézte a képet, ami egy
gyönyörű nőt ábrázolt. Igazán jó munka volt, és az öregnek azonnal meg is
tetszett.
 |
| heian-kori szépség tekercskép |
–Adok neked egy rio-t érte – mondta, és legnagyobb
meglepetésére a lány azonnal elfogadta, olyannyira, hogy felmerült benne, hogy
a kép talán lopott lehet.
Antikvitás-kereskedőként nem gondolt erről semmit, a lány
pedig sietve eltűnt.
– Igen, biztosan lopta, lopta, ez kétségtelen… – gondolta az
öreg –De miért kellene nekem erről tudnom? A kakemono legalább 50 rio-t ér, ez
különleges lehetőség, ami nem mindennap fordul elő velem.
És elégedetten az üzlettől, Kihachi megnyújtotta a lámpást,
és felakasztotta a képet a sarokban, és leült, hogy egy ideig csodálja. Valóban
gyönyörű volt a nő, a festmény kifogástalan, és nagyon úgy tűnt, hogy még annál
is többet érhet, mint amennyit először gondolt. De aztán, minden szentekre, a
kép megváltozott! Igen, többé már nem szépséges kisasszony volt! Félelmetes,
borzalmas szörnyűséget mutatott, még mindig nő volt, de szépség helyett csak
elkínzott fájdalom látszott az arcán, melyet vér borított. Szemei kinyíltak és
lecsukódtak, az ajkai ziháltak, mint aki levegőért kapkod. Kihachi érezte,
ahogy az arcára fröccsen a vér, a vér, ami a festett asszony vállsebéből
spriccelt. Felsikoltott félelmében, és a fejét a takarója alá rejtette, és ott
is maradt, rettegve, egész éjjel.
 |
| kakemono-szellem |
Amikor eljött a hajnal, és előmerészkedett, a kakemono éppen
olyan volt, mint amikor megvette, egy elbűvölő, szépséges nő. Azt hitte, hogy
csupán álmodta az egész borzalmat.
Ebben Kihachi tévedett. A kakemono ismét egész éjjel ébren
tartotta, véres arcát mutatva, időnként fel-felsikoltva.
Kihachi nem aludt, és hamarosan rájött, hogy ez a jó üzlet
milyen sokba is került neki, mert biztosan tudta, el kell mennie Matsuihoz
Tobába, aminek a költségeit senki nem téríti majd meg.
Két teljes napi utazás után Kihachi megérkezett a Shonen
templomba, Toba közelében, és kérte, hogy találkozhasson Matsiuval. Ceremoniálisan
bejelentették. A beteg jobban volt, de ahogy kezébe vette a kakemonot a hölgy
képével, elsápadt, darabokra tépte, majd az iroriba
(nyílt, megszentelt tűz, amit a földön gyújtanak, kisebb szabadtéri máglya)
dobta, ezután a tűzbe vetette magát, és halálra égett.
Kihachi belebetegedett abba, hogy ezt látta. A történet
gyorsan körbejárta az egész vidéket.
Nijo herceg, Kyoto kormányzója, alapos vizsgálatot kezdett az
ügy körülményeit illetően. Matsui komoly bajt hozott magára és családjára
azzal, hogy megölte a cseresznyefa ősi szellemét. Az istenség, hogy
megbüntesse, és megmutassa neki, hogy akár élettelen, ósdi dolgok is bírhatnak
lélekkel, – bár láthatatlanok, sokszor jobbak és tisztábbak – megjelent Matsui
előtt, egy gyönyörű asszony képében, és amikor a szamuráj megölte őt, a lélek a
festménybe távozott, és kísérteni kezdte a férfit.
Nijo herceg egy ifjú szépséges cseresznyefát ültetett a régi
helyére engesztelésképpen, és azért, hogy senki ne felejtse el a történteket. A
fát a mai napig Emlék-cseresznyefának nevezik.
Richard
Gordon Smith: Ancient Tales and Folk-lore of Japan
 |
| Az 1918-as kiadvány eredeti illusztrációja |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése